Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-08 / 185. szám
1991. augusztus 8., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 A kiút az átalakulás Az Akadémia legnagyobb kutatóintézetének jövőjéről nyilatkozik a főigazgató LOMPOSSÁG UTÁN KÉZCSÓK „A mai fiatalság súlyos hátránnyal küszködik” Interjú dr. Deme László nyelvész professzorral Tudományos kutatóparkká — úgynevezett innovációs parkká — alakul a tervek szerint a KFKI, a Magyar Tudományos Akadémia s egyben Közép-Európa legnagyobb kutatóintézete — erről tájékoztatott Lovas István főigazgató. A Központi Fizikai Kutatóintézetben a korábbi években öt különálló intézet — a Részecske- és Magfizikai, a Szi- lárdtestkutató, az Anyagtudományi, az Atomenergia- és a Méréstechnikai, valamint a Számítástechnikai Kutatóintézet működött —, s több termelőtevékenységet folytató kft is tevékenykedett. így meglehetősen bonyolult helyzet alakult ki — mondotta a főigazgató. Az alapkutatás és a gyakorlatot szolgáló termelőtevékenység meglehetősen összekeveredett, s ebből sok probléma adódott. Egyebek között ennek tudható be az is, hogy jelenleg az intézetek egymásnak is adósai. A Központi Fizikai Kutató- intézetben olyan méretű termelőtevékenység zajlott, amelyhez forgótőke nem állt rendelkezésre, kölcsönöket kellett fölvenni, s a halmozódó kölcsönökből tetemes adósság lett. A kiút csakis az átalakulás. Az elképzelések szerint a jövőben a KFKI olyan kutató-, illetve innovációs parkká alakul, amelyben az öt intézet önállóan gazdálkodik, működésük feltételeit pedig egy kutatóközpont biztosítja majd. A kutatóközpontot az igazgatók tanácsa vezeti; ennek lesz ugyan egy elnöke, de csak koordináló szerepet tölt be. Mindettől teljesen különválasztva, részvénytársasági formában folytatódhat a termelőtevékenység. Az innovációs park lényege éppen az — hangsúlyozta a főigazgató —, hogy egy helyütt van a kutatási és a vállalkozási szféra, s ily módon a kettő egymást igen jól tudja segíteni. Az átalakulási tervet mintegy nyolc hónapja fogalmazták meg. Egyetértett vele az MTA vezetése is; azóta különböző fórumokat járt meg, amelyeken mindenki hozzáfűzte véleményét. Jelenleg azonban a költségvetési szervek cselekvését — s a KFKI is ez — moratórium korlátozza, amely alól felmentést csak a kormány adhat. Amíg ez nem történik meg, az átalakulás várat magára. Ez pedig tovább növeli az amúgy is nehézséggel küszködő intézet gondjait. — Kommunikációs kapcsolataink meghatározója a beszéd. Milyen a mai fiatalok beszédkultúrája? — A mai fiatalság súlyos hátránnyal küszködik — válaszolta a nyelvész professzor. — Az én gyermekkoromban ugyanis a felnövekvő új nemzedék vertikálisan épült be a nagycsaládba. Az öregektől, a középkorúaktól tanult beszélni és viselkedni. Az a gyerektársaság volt az ő egyenrangú világa, amelyik az iskolában körülvette. Beleivódott a gyerekbe, hogy a nagytársadalom számára ő még csak betanuló nemzedék. A csoport nevel Ma azonban a gyerekek elkülönített világban nőnek föl: óvodában, iskolában és napköziben, tehát horizontálisan épülnek be a társadalomba. Ez azt jelenti, hogy egymástól tanulnak beszéd- és viselkedéskultúrát. Az a néhány felnőtt, aki körülveszi őket, nem tudja „fölülről” átadni a kommunikációs kultúrát. — Ez azt jelenti, hogy a társadalmi utódnevelés az egyediből csoportneveléssé vált? — Igen, de nem annyira a csoportot nevelik, mint amennyire a csoport nevel. Több mint három évtizede azt mondtam a feleségemnek, hogy vigyázzunk, mert a gyerekeink mai neveletlensége húsz év múlva a felnőttnevelés normájává érik. így lett... A gyerekek viszik tovább magukkal azt a gyermeki be- rögződésű érintkezés- és kommunikációs kultúrát, amely azután felnőtt normává válik. A legtöbb szülőnek könnyebb a gyerek stílusához alkalmazkodni, mint a gyereket a felnőtt nemzedék stílusára nevelni. — Ezt ön, mint nyelvész- professzor... — És mint gyakorló atya és nagyatya — teszi hozzá nevetve. — ...nyilván észre vette. Ám a mai szülők érzik ezt a nevelési hiányosságot gyermekeik beszédkultúrájában? Négykézláb sem... — Nem. A mai szülőnemzedék már az előbb felvázolt képlet szerint nőtt fel. Nem tudják, hogy amikor a gyerekhez alkalmazkodnak, akkor az iskolai és a közéleti terminológiát veszik át. Hogy haverkodjanak, hogy egy nyelvet beszéljenek s hogy a fejük egyenlő magasságban legyen a gyerekkel, négykézlábra ereszkednek ahelyett, hogy felemelnék őket magukhoz. Mint ahogy Szabó Lőrinc tette óriássá Lócit. Megszakadt a kommunikációs kulturáltságnak az átörökítő folyamatossága. — Professzor úr elég sötét képet vázolt a fiatalok beszédkultúrájáról. Van ebből kivezető út? — Érdekes, amit az utóbbi időben tapasztaltam. Mintha az új nemzedék, amely korábban lompos öltözködésével, durva viselkedésével tért el a szülők nemzedékétől, most unja a loncsosságot. Tizenévesek csokornyakkendőt kötnek s kézcsókot is láttam már. Talán a tagadás tagadása kezdődik. Nem tartom lehetetlennek, hogy fordul a helyzet, ami nem azt jelenti, hogy visszatérünk a régi kulturáltsághoz, de visszanyúlunk a gyökerekhez. — Talán jó példákra lenne szükség... Nemcsak nyakkendő dolga — Mégpedig azoktól, akik szem előtt vannak. A parlamentben a nyakkendők már „intézményesültek”, ám az egymásra figyelés hiánya nyomasztó. A demokrácia és az egyenrangúság túlságosan úgy értelmeződik, hogy el kell ismertetnem a magam emberségét és egyenrangúságát, holott előbb másokét kellene elismernem nekem. Akkor igazoltam a magamét is... Tamási Rita Papírra vetett pergőképek Könyvben sokkal jobb volt — gyakran állapítjuk meg a moziból kifelé jövet. Elvétve előfordul az is, hogy inkább az irodalmi mű adaptációja, a megfilmesített változat nyeri el tetszésünket. De gondolkoz- tak-e már azon, hogy miként kerülnek a könyvárusok standjaira a filmforgatókönyvek, filmregények? Evekkel ezelőtt, amikor évtizedes késéssel — szinte már muzeális értéket képviselve — érkeztek meg hazánkba a sikerfilmek, nem számított különlegességnek, ha „egy könyv megelőzte a filmjét”. Manapság, amikor a világpremierekkel egyidőben a hazai mozik is gyakran műsorra tűzik a pergőképeket, ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy az írott változatok egyidejűleg megjelenhessenek. Feltételezhető, hogy a kiadók szoros összeköttetésben állnak a forgalmazókkal. Tret- hon Judit a Nulladik típusú találkozások című televíziós műsor könyvajánlatát vezeti, s a Zrínyi Nyomda Unicornis Kiadójának szerkesztője. Elmondta: egyelőre nincsenek hivatalos kapcsolatban a film- forgalmazókkal. — Három évvel ezelőtt jártam Nyugat-Berlinben, és ott megláttam az .Indiana Jo- nes-sorozat harmadik részét. Felajánlottam egy kiadónak a fordítást, három hetet kaptam rá. Nekiugrottam, és a könyv a film megjelenésével egyidőben a piacon volt. Érdeklődtünk a forgalmazóknál is, nekik hasznos-e az együttműködés? A Dunafilm legutóbb a Vadászat a vörös októberre című játékfilmnél dolgozott együtt az Európa Könyvkiadóval. Vezér Éva, marketingvezető: — Ez esetben a kiadó keresett bennünket, nekünk a könyv megjelenésén annyi hasznunk volt, hogy jó reklámot biztosított a filmnek. Ha valaki egy irodalmi művet magyarra kíván fordíttatni, vajon hová vezet az első útja? Papp Zsuzsa, az Európa Könyvkiadó munkatársa elmondta: hazánkban három ügynökség foglalkozik jogdíjakkal. Ők az Emanuelle kiadásánál a Szerzői Jogvédő Hivatalt hívták segítségül, s ő közvetített közöttük és az olasz fél között. Megbízható értesüléseink szerint — amit nem ez utóbbi forrásból tudunk — egy könyv kiadásának jogdíja átlag mindössze 1000 dollár. Lehet próbálkozni. Balassa Tamás BRITTA WINCKLER: Riválisok fehér köpenyben I Q Neumayr most már O ■ nem tehetett egyebet, kénytelen volt bevallani sötét üzleteit. Dr. Wrangel nem sokat teketóriázott. — Maga és Erna nővér természetesen azonnali hatállyal el vannak bocsátva... Megsemmisítő pillantást vetett a kellemetlen emberre. — A továbbiakat a kuratóriumtól fogja megtudni — mondta dühösen —, a rend- szertelen elszámolások miatt még külön is felelnie kell. Neumayr elsápadt. Ezzel nem számolt. — És mi lesz a pénzemmel, amit ennek...? — A hallgató Uschi Zimmermannra mutatott. Dr. Wrangel gúnyosan mosolygott: — Nem azt mondta az előbb, hogy a pénzt azért adta a lánynak, hogy fehérneműt meg miegymást vegyen a kisbabájának? Lehet, hogy rosz- szul hallottam ? Kemény gúnnyal nézett a csalóra. — Ezt én mondtam?! — hördült fel Neumayr, de gyorsan meghunyászkodott, amint észrevette dr. Wrangel fenyegető pillantását. Neumayr mérges pillantást vetett dr, Wrangelre meg Uschi Zimmermannra, és köszönés nélkül elhagyta a gondnokságot. — Hallotta — fordult a lányhoz dr. Wrangel —, a pénzt megtarthatja. Dr. Wrangel elkísérte a fiatal anyát az osztályra. — Gondoskodjon róla, hogy Zimmermann kisasszony megkapja a gyerekét, és törődjön velük egy kicsit, amíg Fernbach doktornő értük jön — utasította az osztályos nővért, majd barátságosan elköszönt Uschi Zimmermanntól. Visszatérve a szobájába dr. Wrangel még elintézett néhány írnivalót, majd felhívta a szülészeti osztályt. Barbarával akart beszélni. Fontosnak tartotta, hogy még mielőtt Carlával újból találkozik, tisztázza azt a félreértést, ami közte és Barbara között keletkezett. Legnagyobb sajnálatára azonban arról értesült, hogy Barbara alig egy órája elhagyta a szülőszobát. Barbara Uschi Zimmer- mann-nal, aki csecsemőjét a karján tartotta, elhagyta a Szent Anna Kórházat. Nem éppen örömteli gondolatok foglakoztatták az úton, miközben anyát és gyermekét a ház kapujáig vitte. Itt barátságos szavakkal elköszönt a hálás Uschitól, és azonnal indult vissza. Eredetileg egyenesen haza szándékozott menni, de aztán másképp határozott, és a Szent Anna Kórházba hajtott. Visszavonulta szobájába. Szíve mélyén egy kicsit abban reménykedett, hogy dr. Wrangel a klinikán hamarabb megtalálja, mint otthon — feltéve, hogy egyáltalán keresi. Egy pillantás az órára meggyőzte, hogy hét óra már elmúlt. Felhívta az igazgató szobáját. De senki nem jelentkezett. Barbara elbizonytalanodva tette le a kagylót, majd egy másik számot hívott: az ügyeleti szolgálatot. — Az igazgató főorvos úr a házban van még? — kérdezte. — Azt hiszem, nincs, doktornő — felelte, a nővér. — Egy pillanat... Épp itt láttam egy cédulát... Igen, megvan: az igazgató úr sürgős esetben húsz óráig a „Weinerwaldkla- use” vendéglőben érhető el... — Köszönöm. Barbara letette a kagylót. Ismét az idegen nő jutott az eszébe. Összevissza ugráltak a gondolatai, s egyszerre elfogta a vágy, hogy tisztán lásson. Nem féltékenység volt, ami ösztökélte, inkább lelke mélyéről jövő szükséglet, hogy még időben megóvja magát a szomorúságtól, a könnyektől ... Öt perc múlva már úton volt. Izgalom fogta el Barbarát, amint elérte a vendéglőt, és a parkoló autók sorában fölfedezte dr. Wrangel kocsiját. Egy pillanatig habozott, azután határozottan belépett a vendéglőbe. A széles üvegajtón át kutató pillantással végignézett az első két termen, amelyben majdnem minden asztal foglalt volt. Egyszerre összerezzent, és elsápadt. Fölfedezte dr. Wrangelt. Ott ült az egyik asztalnál azzal a nővel, akit Barbara a Szent Anna Kórház halijában látott. Egy belső hang azt súgta: játssza meg Joachim előtt a véletlenül betévedtet, és figyelje meg, hogyan reagál. De valami visszatartotta ettől. Talán a büszkesége tiltotta, hogy azt a látszatot keltse, mintha futna a férfi után. Ennek ellenére habozott még egy pillanatig, de ez elég volt ahhoz, hogy letegyen az elhatározásáról, mert látta, amint dr. Wrangel az asszony kezét ajkához emeli, és megcsókolja. És látnia kellett a nő gyengéd mozdulatát is, amivel Joachim Wrangel haját megsimogatta, előrehajolt, és megcsókolta az arcát... Barbara Fernbachban egy világ omlott össze. Nehezen tudott uralkodni magán, hogy sírva ne fakadjon. Hirtelen dr. Keller jutott eszébe. Ő sohasem tett volna ilyet. Aztán egy másik gondolat ötlött fel benne. Elindította kocsiját, és egyenesen dr. Keller villájához hajtott. Hozzá menekült: — Ha még akarsz engem, Matthias — suttogta elfúló hangon —, akkor... akkor...— Minden jónak tűnt előtte, ami segíthetett, hogy ne kelljen Joachim Wrangelra, szerelmére gondolnia. Közben az a férfi, akiről Barbara azt hitte, hogy megcsalja őt, mit sem sejtve mosolygott nővérére. Jólesett egyszer alaposan kibeszélgetnie magát vele. Carla Eichhoff most már ismerte öccse nősülési szándékát. — Sok szerencsét — kívánta mosolyogva —; már előre örülök a sógornőmnek, bár még nem is ismerem. — Holnap megismered — ígérte dr. Wrangel. — Remek! — Carla előrehajolt, és megcsókolta öccsét. — De Carla — tiltakozott zavartan dr. Wrangel —, az emberek... — Bánom is én — mosolygott az asszony. — Ha nekem épp ma támad kedvem a csókra... (Folytatjuk)
