Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-29 / 202. szám

1991. augusztus 29., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 A televízióból jól ismert ballon­kabátos detektív — a Gondolat Ki­adó Columbo sorozatában — ezút­tal azt kutatja, hogy miért kellett a szép Shirleynek meghalnia. A csavarkulcs Mary Jane és Shirley a Hollywood gyorsforgalmi úton haladt, Los Ange­les belvárosa felé. Mary Jane Corva- irje kormányánál ült, hagyta, hogy autója lassan, lustán guruljon, együtt a forgalommal. Mindkét nő kelle­mesnek érezte az autózást a sötét­ségben. Mary Jane kesztyűs keze a kormányon nyugodott, Shirley a ne­onfények végtelen sorát és a felvil­lanó reklámokat bámulta. Gyermek­koruk óta barátnők voltak. Négy hó­nap különbséggel születtek a Geor­gia állambeli Atlantában, de Mary Jane magasabb és erősebb testal­katú lévén, mindig idősebbnek tűnt. Három háznyira laktak egymástól, csúszó-mászó kisgyerekkoruktól együtt játszottak. Akkor még mind a ketten dundi kisgyerekek voltak. Együtt öltöztették a papírbabákat és főzőcskéztek, megvoltak a maguk titkos kis társaságaik, önálló és ön­magukkal megelégedő kis csoportot alkottak a világtól elkülönítve. Tízé­ves korukban egy tragédia válasz­totta el őket egymástól. Shirley anyja paralízisben meghalt, apja, akit a vál­lalata Chicagóba helyezett át, magá­val vitte Shirleyt is. A lányok szorgalmasan leveleztek, és művészeti érdeklődésük is éve­ken át párhuzamosan alakult. Mary Jane rövid ideig sikeresen tornászott, de a középiskola elvégzése után kö­vette Shirleyt a Chicagói Művészeti Főiskolára, ahol mindketten férfi- és nőidivat-tervezést tanultak. Shirley megpróbálkozott színpadi díszletek és kirakatok tervezésével is. Tanul­mányai befejezése után Mary Jane Nyugatra ment, hogy mint jelmezter­vező, meghódítsa a filmgyártást. Shirley Chicagóban maradt, és áru­házi kirakatrendezőként dolgozott. Chicago legnagyobb áruházának, a Marsnál! Tieidnek lett egyik megbe­csült kirakatrendezője. Mary Jane kevesebb sikert ért el COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra ÍRTA: ALFRED LAWRENCE — FORDÍTOTTA: KIRA JÓZSEF Hollywoodban. Vázlataival sorra járta a stúdiók jelmeztervező részlegeit, próbálkozott nagyobb televíziós tár­saságoknál is, de nem jutott előbbre. Végső kétségbeesésében elvállalt egy állást a Broughton Áruházban, ahol a kirakatok rendezéséhez szük­séges ruhákat kellett összegyűjtenie, válogatnia. Jelentéktelen munka volt, lassan jutott előre: először kirakat- rendező lett, majd a kirakatok divat­részének megtervezője, végül a de­korációs osztály vezetője. Itt ismer­kedett meg Rafe Jacksonnal, aki a férfiruházat anyagait rendezte, és annak lakótársával, Farley Lanier belsőépítésszel. Ő azokat a kirakati bútorokat, állványokat tervezte,, me­lyekre a ruhákat helyezték el. Három szoros, szinte elválaszthatatlan bará­tokká váltak, élvezték egymás társa­ságát a munkában és a magánélet­ben egyaránt. Egy családnak tekin­tették magukat, együtt jártak ebé­delni, színházba, bevásárolni, meg­osztották könyveiket, pletykáikat. Bár nem szokványos együttes volt ez, mindhárman elégedettek voltak. Egy ízben, amikor Farley és Rafe össze­veszett — ami gyakran megtörtént —, Farley néhány napra Mary Jane-hoz költözött. Ez után a köztük lévő légkör hűvös és hivatalos lett. A kirakatépítő asztalosok eltréfáltak a „szerelmesek civakodásán”. De az­tán helyreállt közöttük a nyugalom. Viszonyuk visszazökkent a rendes kerékvágásba, és minden rendbe jött. Farley is visszaköltözött lakótár­sához. Később mindhárman jót ne­vettek rajta, hogy abban a feszült időszakban tudtak a legeredménye­sebben együtt dolgozni. Engedélyt kért egy asszisztens íeivéiéiére, aki segít az új elképzelé­sek kialakításában. Amikor a főnök­ség beleegyezését adta, Mary Jane felhívta Chicagóban Shirleyt, és kérte, fogadja el mellette ezt az ál­lást. A telefonbeszélgetés során Shir-- ley habozás nélkül igent mondott. Az első nagy feladat, amelyet meg kellett oldania, a közelgő karácsonyi szezon reklámötletének kitalálása volt. „Karácsony hó nélkül” címet adta elképzelésének: ruha- és kép­sorozat mutatja be, hogy milyen a ka­rácsony a déli féltekén: Mexikóban, a déli tengereken, természetesen Kali­forniában, az afrikai dzsungelekben, Óceániában, a Holdon, valamint az ő és Mary Jane szülőföldjén, Beorgiá- ban. Mind a négyen biztosak voltak abban, hogy hétfőn, amikor az új ki­rakatok láthatóvá válnak, óriási sikert fognak aratni a főnökségnél és a vá­sárlóknál egyaránt. Most Shirley és Mary Jane úton volt vissza az áruházba, hogy a „Déli Parókia" nevet viselő kirakatban még néhány bábut felöltöztessenek. Mary Jane a női bábuk számára földig érő krinolint, a férfiaknak pedig cilindert és frakkot tervezett. Az egész az ül­tetvényeken egykor szokásos régi karácsonyok hangulatát idézte fel. Duke, Broughtonék éjjeliőre, egy vietnami veterán, rokonszenves fia­talember, szeretett eltréfálni a lá­nyokkal. Hozzászokott már, hogy sokszor az éjszakai órákban is dol­goztak. Munka után csevegtek egy kicsit Duke-kal, miközben beírták a távo­zásukat. Duke megjegyezte az idő­pontot: 9.45. — Lányok, sokáig dolgoztatok. — Karácsonyi műszak, Duke. A levegő kissé csípős volt, de ez semmi ahhoz a téli szélhez, mely a Michig*n-íó környékén süvít. Mary Jane elfordította az indítókulcsot. Ä motor felbőgött, majd lassú, monoton ütemet vett fel. — Hadd melegedjen egy percig. — Igazán örülök, hogy eljöttem Chicagóból. Ott kész tortúra télen egy kocsit beindítani. Mary Jane visszatekintett a sze­mélyzeti bejáratra. Duke épp akkor csukta be az ajtót, közben integetett a kocsi után. — Valójában Duke kedves fiú — mondta Shirley. — Te mindenkit kedvelsz, Shirley? — A legtöbb emberben van va­lami, amiért szeretni lehet. — Nem mindig — mondta Mary Jane mogorván. A kocsi elindult a parkolóból, és jobbra fordulva elhaladt a Broughton Áruház homlokzata előtt. A kirakatok sötétségbe burkolóztak. Éjszaka nem volt gyalogosforgalom, ezért ki­lenc óra után kikapcsolták a fénye­ket. Shirley sajnálta, hogy éjszakára eloltják a világítást, mivel a kiállított áruk, dekorációk a csillogó fényben nagyon hatásosak, olyan a kirakat, mint egy színpad, sötét háttérrel. — Takarékosság — dünnyögött Mary Jane. Újra jobbra fordította a kormányt, körbe az épület hátsó ol­dala felé. Az épület közepe táján, kö­zel ahhoz az ajtóhoz, amelyet nyitva hagyott, észrevételnül kikapcsolta a kocsi gyújtását. A motor hirtelen le­állt. — Ó, a kutyafáját — kiáltott fel Shirley. — Valószínűleg nincs nagy baj, de meg kell néznem. Mary Jane a táskájába nyúlt, és ki­vette a kesztyűket, melyeket még fenn, a dekorációs osztályon dugott el. Felhúzta és újra elfordította az in- Hítóki ilrcmt Ho q rn^tnr pqpI< kÖ.SZÖ­rült, nem indult. — Meg kell néznem, mi lehet a baj. Mary Jane kiszállt a kocsiból, és körbement a motorházhoz. Fel­emelte a motorháztatőt. Az utca ki­halt volt. — Idejönnél egy pillanata, Shirley? — Persze! Shirley kiugrott a kocsiból, és ta­nácstalanul bámult a motorra. — Nem látok semmit. Mary Jane nevetett. — Én sem. Fogd meg. — Táskájá­ból kivette a kis ceruzalámpát, és Shirleynek nyújtotta. — Tartsd! Shirley végigpásztázott a lámpa fényével a motoron. — Különben azt sem tudom, hogy egyáltalán mit lehet megnézni egy motoron. Talán szólni kellene Duke-nak. — Ha az ember rendszeresen ve­zet Los Angelesben, szerez némi önbizalmat. Ez már máskor is előfor­dult. Csak egy perc az egész. Mary Jane a kocsi hátuljához bal­lagott, kinyitotta a csomagtartót. Ki­vett egy nehéz csavarkulcsot, majd hátranézett, és ellenőrizte a környé­ket. Minden csendes volt. Ahogy kö­zeledett Shirley-hez, a lány tanácsta­lanul megkérdezte: — Biztosan tudod, mit kell csi­nálni? És ekkor Mary Jane lesújtott a csavarkulccsal Shirley homlokára. A kulcsot azonnal visszatette a csomagtartóba, becsavarta a lány vérző fejét egy vászonba, vállára emelte a testet, és becipelte az ajtón az áruházba. Felvitte a lépcsőn Shirleyt, és le­lökte onnan, úgyhogy a test tompa puffanással, alaktalan csomóban zu­hant a hátsó ajtóhoz. Mary Jane ma­gához vette a vászondarabot, és be­csapta maga mögött az ajtót. Visz- szament a kocsihoz, a vásznat be­tette a csomagtartóba a villáskulcs fölé. A vérrel átitatott kesztyűt utána­dobta. A forgalmat figyelte, miközben a csomagtartó tetejét becsukta. Aztán becsusszant a kormány mögé, és ki­hajtott a kikötői gyorsforgalmi útra San Pedor és a Los Angeles-i kikötő ff}j£ (Folytatjuk) JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMBŐL Az első siker — hideg zuhany Év végén kivettek a Sa- int-Nicolas-ból. Sohasem mer­tem bevallani, hogy megvál­toztattam a véleményemet és szeretnék tovább tanulni. Ti­zenhat éves voltam. Kenyér- kereset után kellett néznem. „Méghogy színész! Majd meglátjuk, ha anyád hazajött!” Először egy kis rádiókészítő műhelyébe adtak be, segéd­nek. Utána a Pathé cég cha- tou-i gyárában helyeztek el. Egész álló nap mágneseket kellett osztályoznom, ez volt a munkám. A keresetemet a nagynénémnek adtam, a túló­rák bérét kivéve: ez lett a zsebpénzem. Ezt az összeget a közeli golfpályán igyekez­tem felduzzasztani: „caddy” voltam, vagyis hurcoltam az ütőket a játékosok után. Eléggé megalázó érzés volt elfogadnom a borravalót, de- hát tizenöt-húsz frankot is kap­tam ilyenkor. Tehát lenyeltem a gőgömet (ezt a gyengesé­gemet egyébként még koránt­sem győztem le akkoriban.) A gyárat nem szerettem. Nénikém egyszer így szólt hozzám: „Fiiszínész akarsz lenni; festegetsz is. Találtam egy neked való helyet: állj be segédnek a vésinet-i fényké­pészhez.” Fotográfusként előhívást, nagyítást, retusálási végez­tem. Az volt a szerencsém, hogy a főnököm szeretett fes­teni. Nagyon rosszul festett ugyan, mégis tanultam tőle egyet-mást, hasznos trükkö­ket. Hazatért anyám. Közte és fivérem között meglehetősen kínos jelenet játszódott le. Felszólította a bátyámat, hogy soha többé ne tegye be a lá­bát a házba. Én viszont azt hittem, hogy anyám hazatérésével minden megváltozik majd. Egyáltalán nem így történt. Nagyon he­lyénvalónak találta, hogy elsa­játítsam a fényképészmester­séget, keresett is nekem egy új helyet, Henri Manuelnél, az „elmosódott művészfotó” baj­noknál. Rosalie sem akarta tehát, hogy színész legyek. — Majd később meglátjuk, hogy még mindig „csepűrágó” akarsz-e lenni. Henri Manuel műterme a Faubourg-Montmartre utcá­ban volt, ezért vonattal jártam dolgozni, a chatou-i vasútál­lomásról. Gyalog mentem vé­gig a Provence utcán a Sa- int-Lazare pályaudvartól a Fa­ubourg-Montmartre utcáig. Reggel és este. Már négy lány iránt rajongtam, de mindazi- dáig csak platonikus érzelme­ket tápláltam. Másféléket is meg kellett ízlelnem. A Pro­vence utcán végig lányok áll­dogáltak, s le-leszól ították a járókelőket: „Jössz, drága?” Valamelyik este megfogad­tam, hogy elmegyek az első­vel, aki leszólít. Nos, elég rosszul látok, különösen tá­volra. Anyámék korábban el­vittek egy szemorvoshoz, aki szemüveget rendéit nekem. Először az iskolában viseltem. Általános röhögést váltott ki. Az eredmény: sohasem vet­tem föl többé. Asztigmatikus rövidlátó va­gyok. Ki tudja: osztálytársaim vad röhögése talán szeren­csésen hatott későbbi pályafu­tásomra. Pápaszemmel az or­romon tán egészen más em­ber vált volna belőlem... Szóval, rosszul láttam. „Gyere, drága.” Követem a lányt. Sántít. Nem merek elol- dalogni. Amikor a szobában észreveszem, hogy kancsalít, már késő menekülni. Henri Manuelnek külön saj­tószolgálata volt. Főleg itt fog­lalkoztattak: széria-nagyításo­kat végeztem, majd pedig a szárítást; ez utóbbit egy nagy, forgó henger segítségével, amelyre két vászoncsík teke- redett: közéjük helyeztem el a másolatokat. A vashengert be­lülről gázláng hevítette. Min­den második vasárnap mun­kanap volt. Ilyenkor én érkez­tem elsőnek. Először áram alá helyeztem a gépet, majd megnyitottam a gázcsapot és gyufával meggyújtottam a lángot, fél testtel a gép belse­jébe nyomakodva az oldalába vágott háromszög alakú nyílá­son. Ezt gyorsan kellett csi­nálni, mert az említett nyílás hamar átfordult a henger ön­töttvas tengelytartó rúdjának másik oldalára. Ahelyett, hogy először meggyújtottam volna a gázt, majd beindítottam volna a gépet, ostoba módon az ellenkezőjét tettem. Egy íz­ben a gáz nem gyulladt meg azonnal; tovább próbálkozom, és amikor visszahúzódnék, már beszorultam az öntöttvas rúd és a vasháromszög közé. A gép lassan levágja a feje­met! Gyermekkori bálványom, Pearl White mindig megúszta ezt a halálnemet. A műhely­ben még senki, de senki raj­tam kívül. A háromszög már a nyakamat fűrészeli. Lehetet­len! Nem akarok ilyen ostobán meghalni! Valakinek jönnie kell... S valóban: az igazgató épp idejében érkezik, kikap­csolja az áramot; a gép meg­áll, de engem nem tudnak ki­szabadítani. Szét kellett sze­relni a szárítót. Azt mondják, szerencsém volt. Lehet, hogy éppen ettől a naptól kezdve kezdtem számí­tani a szerencsémre? Emiatt a majdnem-baleset miatt behí­vattak Henri Manuel irodá­jába. Rokonszenv alakult ki köztem, és a titkára, André G... között, aki tíz évvel volt idősebb nálam. Persze hama­rosan bevallottam neki a szenvedélyemet: a színházat és a mozit. Munkára biztatott, kiválasztott néhány klasszikus szerepet, hogy tanuljam meg, és javasolta, hogy jelentkez­zem meghallgatásra a Maubel Konzervatóriumban, amely­nek Dórival volt az igazgatója. Ez idő tájt Alfred de Vigny Chatterton-jával foglalkoztam. A főhős személyisége nagyon lelkesített. Elhatároztam, hogy elmegyek meghallgatásra. Ti­zennyolc éves voltam, és azt hittem, csak rám vár a szín­ház. Mivel nem akadt senki, aki végszavakat adott volna, egy hosszú monológot válasz­tottam ki a szövegből. A meghallgatáson teljesen magával ragadott a fékevesz- tet lelkesedés. Úgy éreztem, én vagyok Chatterton. Kéje- legtem a fájdalomban, zokog­tam, akár kölyökkoromban a kályhazugolyban, és azt hit­tem, felséges alakítást nyúj­tok. „Felséges voltál”, mond­tam magamban a jelenet vé­gén. Mikor magamhoz tértem ebből a hipnotikus állapotból, nagy csönd vett körül. „Nem mondhat egyebet, mint hogy csodálatos voltam”, gondol­tam. Dórival hangja rögvest ma­gamhoz térített: — Kezeltesse magát ki, ba­rátom, hiszen maga teljesen hisztérikus. Dórival véleményét alátá­masztotta a hallgatóság kitörő kacaja. Olyan volt, mint egy hideg zuhany. Soha többé nem tettem be a lábam erre a tanfolyamra. Mindazonáltal örökké hálás leszek ennek az embernek, amiért egyetlen mondatával megnyitotta előt­tem a fejlődés kapuit. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents