Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-15 / 191. szám
1991. augusztus 15., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Kopjafa a Don-kanyarban Kopjafa őrzi a doni harcok elesett magyar katonáinak emlékét Repijev- ka templomkertjében RAGASZKODIK A CSALÁD Gyermekek a krétakörben A rendszerváltás kezdetén alakult meg a Doni Bajtársi Szövetség. Vezetői elsőként egy kopjafa elhelyezésére tettek lépéseket. Egy megmenekült katona, Máié Tibor Fényesekén faragott népművészeti alkotásnak is beillő kopjafát. Ezt hivatalos magyar katonai delegáció vitte Voronyezsbe. A helyi szovjet hatóság nem engedélyezte az emlékmű felállítását. A kopjafa egy parókia sutjába került: az egyik görögkeleti pópa javasolta, hogy hagyják nála, vállalja, hogy megőrzi „amíg jobb idők” következnek. Néhány hete az emlékoszlop az egykori csaták színhelyén, Repijevka városka templomkertjében áll. A kopjafát a közelmúltban felállítok egyike Cze- czidlowszky Béla volt kaposvári tüzértiszt. — Tudjuk, hogy annak idején ott volta Don-kanyarharcaiban. Hogy lett most kopjafaállító ? — Régen elkerültem már Kaposvárról, de tősgyökeres somogyi vagyok. Kaposváron voltam diák, s 1939-ben a Baross utcai tüzérlaktanyában öltöttem magamra a karpaszományos egyenruhát. 1942-ben Koroto- jáknál a somogyi gyalogezred katonáinak adtam tüzérségi támogatást, mint az egyik üteg parancsnoka. Egyike voltam azoknak, akik megalakítottuk a Doni Bajtársi Szövetséget, ma is egyik alelnöke vagyok. Ennek köszönhetem talán, hogy felkerültem arra a buszra, amelyet a HM bocsájtott rendelkezésünkre, s amellyel a nyár derekán bejártuk az egykori harcok színterét. Korotoják, Voronyezs, Puchovo meg a többi csatahely kitörölhetetlenül megmarad minden Dont megjárt katona életében. A buszon utazó 6 frontharcos vallotta, hogy időnként rossz álomként is visszatérnek a keserű emlékek: az ember kiszolgáltatottan, tehetetlenül harcolt az életéért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy emlékhelyen szá- razak maradtak a szemeink. — Milyen ma a Don csendes vidéke? — Merőben más, mint a háború alatt. Ami örvendetes: az ottani városkák és falvak lakói, az ukrán hatóságok nem néztek ferde szemmel ránk. Volt falu, ahol a helyiek kenyérrel és tejjel kedveskedtek, s köszöntöttek bennünket. Olykor kézzel-lábbal igyekeztek segíteni, hogy felleljünk egy igazi vagy vélt temetőt, ahol magyar katonák nyugszanak. Az egyik falu temetőjének végében valóban ráakadtunk még néhány korhadt keresztre is az embermagasságú gazban. Amikor megpróbáltuk a gazt kiirtani, a helyiek is segítettek. Mi hálából Kol- bino szovjet katonai emlékművénél helyeztük el a nemzeti színű szalaggal átkötött virágainkat. Volt olyan korunkbéli öreg ukrán, aki jelbeszéddel adta tudtul, hogy a mi hazánkban is járt a háború alatt. Derűt fakasztó volt, amikor mutatta: úszott is a Balatonban. Persze nem minden volt derűs. Mint jellemzőt említem, az uzmányi esetet. Én most jártam harmadszor a Donnál. Annak idején ugyan sikerült hazakerülnöm. Amikor azonban magyar földön szovjet fogságba estem, a hírhedt romániai lasiból egy fogolytranszporttal visszakerültem a Don-kanyarba. Az említett Uzmány kolostora és temploma volt a fogolytáborunk. Persze, hogy fel akartam keresni. Ahogy közeledtünk a templomhoz, örömmel láttam, hogy szépen tatarozott. Sajnos, a valóság megdöbbentett: a görögkeleti egyházi létesítményt ma sem az egyház és annak hívei birtokolják. Az objektum ma is börtön! Be nem mehettünk, de a parancsnok megengedte, hogy fotózzunk. —Annak idején a kivitt kopjafát nem engedték felállítani. Most kaptak hatósági engedélyt? — Engedélyt nem, de meg sem akadályozták, hogy az emlékoszlopot felállítsuk. A görögkeleti egyház viszont támogatott bennünket. Az oszlopot őrző pópa készséggel adta át nekünk a kopjafát. Repijevka városka pópája templomában hirdette ki, hogy a magyar vendégek — így mondta — mire készülnek. Invitálta híveit, majd szívmelengető ünnepségünkön megáldotta az emlékművet. Ez már ott áll Repijevka templomkertjében. Úgy érzem, hogy az első lépést, ha nehezen is, de már megtettük. Bízom abban, hogy lesz folytatása is: remélem, hogy a Donnál elesettek egyikének örök nyughelye Pesten a Hősök terén lesz, az ismeretlen katona mellett. Ez lenne az igazi megtiszteltetés a doni hősöknek. Kovács Sándor Évek óta küzd a gyermekeiért a nágocsi Tóth Lajosné. Kilátástalannak tartja helyzetét, de nem adja fel. Történt ugyanis, hogy évekkel ezelőtt állami gondozásba vették a három gyermeket: Karcsit, Lalit és Beát. Akkoriban tényleg sanyarú körülmények között éltek, de tisztességesen nevelték a kiskorúakat, és nagyon szerették őket. Tóth Lajosné ezzel együtt elismeri, hogy kényszerű költözködéseik sora, a kiutalt lakások állapota sok gondot okozott nekik is, de szerinte a gyermekek állami gondozásba vételét inkább az akkori szomszédok rosszindulatának köszönheti. Tóth Lajosné állítja: soha nem ütötte-verte a gyermekeit, mint ahogyan megvádolták, hanem mindig lelkiismeretesen gondoskodott róluk. Kálvária kérelmekkel A kálvária a mai napig tart. Tóth Lajosné a siófoki városi bíróságtól remélte a szülői felügyeleti jog visszaállításáért. A bíróság szerint azonban a felperesi kérelem megalapozatlan volt. Tóthné nem nyugodott bele a döntésbe, és a megyei bíróságnál kereste az igazát. Itt azonban megerősítettek a siófoki ítéletet. Az indoklás szerint Tóth Lajosné életkörülményeiben nem történt kedvező változás, így a gyerekek maradnak intézetben. Mindezek alapján a három gyermek a siófoki gyámhatóság korábbi határozata alapján állami nevelésben maradt, amely a gondoskodás „legkeményebb" kategóriája, hiszen a szülő és a gyermek kapcsolattartását a legerősebben korlátozza, gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Az 1990-ben született bírósági ítéletbe sem nyugodott bele az asszony. Erről már Nágo- cson beszél a szegényesen berendezett, tiszta családi házban, amely már végleges lakhelyük. Otthon van Tóth Lajos, a férj is — aki évekkel ezelőtt vette nevére a 3 gyermeket. Tóthné első férje ugyanis meghalt— és Karcsi, a legnagyobb fiú. Tóth Lajosné hosszasan meséli a végtelennek tűnő történetet. Hatalmas iratcsomót mutat: kérvényeket, Kádár Jánoshoz, Grósz Károlyhoz, legutóbb pedig Göncz Árpádhoz irt levélmásolatokat. Keserű, de bizakodik és elszánt: előbb- utóbb visszakapja a gyermekeit. Meséli, hogy férje fizetése és az ő nyugdíja elég az egész családnak, mert most is ebből vásárolnak a gyerekeknek, és adnak nekik zsebpénzt. Hiába állami neveltek, a szülők mégis törődnek velük, úgy kezelik őket, mintha hivatalosan is, családhoz tartoznának. Szeretnek otthon lenni Karcsi szakmunkástanuló Kaposváron. Azt mondja, hogy testvéréve,. Lalival együtt—aki a nágocsi nevelőotthonban van — minden szabadidejüket édesanyjuknál töltik. Hiába a szülővel való érintkezési jog megvonása, a bírósági tilalom, ők itt érzik jól magukat. Karcsi ezt a Somogy Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben is elmondta, sót jegyzőkönyv is született erről. A fiú levelet is írt a bíróság elnökének: lehessen együtt újra a Tóth család. Karcsi láthatóan jól berendezkedett a lakás egyik sarkában. Büszkén mutatja az új magnóját, a kazettákat és a divatos ruhákat, amelyeket otthon kapott. Nincs ez másképp Lalival sem, egyedül Bea nem jár haza, mert o súlyosan fogyatékos, mindig Somogyvaron van. Tóthné szerint öt többször meglátogatják. A „Gyivi”-n nem múlik A Somogy Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet véleménye az, hogy a gyerekek nagyon erősen kötődnek édesanyjukhoz, ezért szerencsésebb lenne, ha családban élhetnének. Kiss Lea Gyöngyi gyámsági csoportvezető szerint az állami nevelésbe vételnek egyébként is pusztán az anyagi veszélyeztetettség volt az alapvető oka, amely ha megszűnt, akkor újra bírósághoz fordulhat az anya. A „Gyivi” nem akadályozza meg a gyerekek hazakerülését, hiszen meggyőződtek arról, hogy a gyerekek őszintén és nagyon erősen kötődnek otthonukhoz. Továbbá azt is tudják, hogy az édesanya az intézeti juttatásokon túl mindenfélével ellátja a gyermekeket. Újra a bíróság? A siófoki gyámhatóságon a Tóth gyerekek ügyével kapcsolatban elmondták, hogy a szülőnek kell újra a bírósághoz fordulnia, és ha a bíróság igényli, akkor újra megvizsgálják a Tóth gyerekek helyzetét. Ezt azonban illetékességből már a bala- tonszárszói gyámhatóság teszi meg. Persze, ehhez bizonyítható változásokra van szükség, de akkor lesz esélye Tóth Lajos- nénak. A három kisgyerek ügye korántsem egyszerű. Az újságíró azonban hajlik arra, hogy a látottak és hallottak, valamint a rengeteg ügyirat alapján őszintének gondolja anya és gyermekei kötődését. így azonban nem kétséges az sem, hogy sok évi küzdelem után végre az legyen a döntő: a gyermekek szempontjából mi a legjobb? Gyanítom, hogy jelen esetben a családi környezet. Varga Zsolt KEVÉS SZERZŐDÉST KÖTÖTTEK MOSZKVÁBAN Beteg a mozink is... • • Üzemi könyvtárak Nagyatádon Sophia Loren sikere a nézők körében Amitabh Batchant körülajná- rozták a moszkvai lányok. A nem éppen a világ élvonalához tartozó indiai színész Rosszija szállóbéli szobája előtt csapat- nyi tini őrizte kedvence nyugalmát, hogy ha sikerül a közelébe jutnia, visítozva próbáljon egy ereklyeértékű autogramot szerezni. Az agyonkényeztetett művész most bizonyára nagyon elégedetten emlékszik vissza a 17. Moszkvai Nemzetközi Film- fesztiválra, ez viszont nem mondható el a nézők, esztéták és kritikusok túlnyomó többségéről. Szürke, jellegtelen, alacsony színvonalú. Ezek a jelzők adták meg az értékelések alaphangját. Még a szovjet mozi egyik nagyrabecsült mestere, Gleb Panfilovsem sorolta a fesztivált a jelentős események közé. „Az érdeklődés mind itthon, mind külföldön elhalt iránta. Betegek vagyunk. Beteg a filmművészetünk is. Majd ha megkezdődik a gazdasági és politikai stabilizáció országunkban, vonzó lesz a fesztivál is” — mondotta. Mészáros Márta, a zsűri magyar tagja sem esett ámulatba. Rossz szervezés, középszerű filmek és elképesztően előreláthatatlan moszkvai lét — összegezte benyomásait. A szovjet sajtó náluk sokkal kíméletlenebb volt. Kegyelmet nem ismerve vette tűz alá a rendezvényt. A Moszkovszkije Novosztyi kritikusa például a szovjet ember életéhez hasonlította a fesztivált. Mindkettőnek a színvonala töretlenül esik, ennél töretlenebbül csak a jegyárak emelkednek — írta. A fesztivál végére azért mégis jutott valami szín, valami fény, valami pompa. És ezt Sophia Loren hozta el. Amikor a filmművészet nagyasszonya tizennyolc éves fiával, Eduardo Pontival kéz a kézben, utánozhatatlan eleganciával a Rosszija Szálló koncerttermének a színpadára lépett, nemcsak a férfiaknak esett le az álluk. A kellemetlenségekből azért az olasz csillagnak is kijutott. Az autó ugyanis, amellyel sajtóértekezlete után Lorent a hoteljébe kellett volna szállítania, egyszerűen nem érkezett meg. A színésznő negyven percig bírta türelemmel, aztán elfogadta az egyik újságíró ajánlatát, s az ő kocsiján tért vissza szállására... Az olasz sztár végül a közönség rokonszenvdíját kapta meg, megérdemelten. Ám abban, hogy elnyerik-e a nézők tetszését a megjutalmazott filmek, sokan kételkednek. A Szobeszednyik szakírója vélekedett úgy, hogy Karen Gevork- ján „Tarka kutya fut a tengerparton” című nagydíjas alkotását, ha majd a nagyközönségnek vetítik, kevesen fogják a felénél tovább bírni. A vetítőtermek még a fesztivál idején sem teltek meg, fél házzal üzemeltek, s a filmbörzén sem köttetett meg túl sok szerződés. Pedig negyven- nyolc ország százhúsz cége küldte el képviselőjét, és csak a Szovjetunióból hetvenhárom forgalmazó jóval több mint száz alkotást kínált. Akad, aki a csekély érdeklődést azzal magyarázza, hogy az Egyesült Államok filmgyártóinak és producereinek szövetségéhez tartozó stúdiók az idén produkcióik szovjetunióbeli kalózvetítései miatt bojkottálták a fesztivált, így mindössze két amerikai művet, Madonna legújabb moziját és Oliver Stone nemrég befejezett filmjét láthatták az érdeklődők. Poór Csaba A Nagyatádi Gépgyár (a volt Danuvia) mintegy 3 ezer kötetes könyvtárát felszámolta. Egy részét — kedvezményes áron — az ott dolgozók vásárolták meg. A Dél-somogyi Mezőgazdasági Kombinát nagyatádi központjában a könyvtár felszámolását már az év végén megkezdték, az idén pedig a hozzájuk tartozó kerületekben szüntették meg a letéti könyvtárakat. Úgy hallottuk, megszűnt a könyvtár a Kutasi Állami Gazdaság központjában is. A cérnagyárban Haris Lász- lóné könyvtáros viszont örömmel arról tájékoztatott, hogy még működik a mintegy négyezer kötetes könyvtáruk, amely a szakszervezet kezelésében van, és a könyvállományt folyamatosan cserélik Kaposvárról. Igaz, olvasóik száma megcsappant, de még így is száz fölött van a rendszeres látogatók száma. A konzervgyárban közel tízezer kötet sorakozik a könyvtár polcain. Szabó Vincéné könyvtáros elmondta, hogy nem tervezik ennek a megszüntetését — ezt Horváth László humánmenedzser is megerősítette —, a könyvállomány itt nem a szakszervezet, hanem az üzem tulajdona. Az idén még — bár a dráguló könyvárakhoz viszonyítva nem nagy összeget — húszezer forintot kaptak az állomány gyarapítására. Jelenleg 250—260 körül van az olvasók száma, és a kölcsönzés még a nyári napokban sem szünetel. Szakszervezeti letéti könyvtára van a Dohánybeváltó Vállalatnak, még itt is működik, s ameddig a vezetés úgy akarja, nem is zár be. Van, aki azt mondja, hogy az üzemi könyvtárhálózat a végnapjait éli. Csak reménykedni lehet—éppen a jó példák hallatán—, hogy átalakulóban levő gazdaságukban is jut annyi pénz, amennyivel szolid keretek között ugyan, de továbbra is fenntarthatok lesznek a művelődésnek e fontos hajlékai. (Dorcsi)