Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-27 / 174. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. július 27., szombat ■ f A laktanya egyébként csendes... Három nővér — a tisztiházban % Lukáts Andor filmre viszi Csehov remekművét „Olga: A városban holnap már egy katona sem marad, minden emlékké válik, és számunkra természetesen új élet kezdődik..'' Szentendre, D-i helynévtábla. Jobbra cementpanelokkal övezett magányos laktanya. Forró júniusi nap. A te- repszínruhás vagyonőr az egykori tisztiiakásokhoz kísér, ahol filmet forgatnak. A kockástetejű csapótáblán ez áll: Rendező: Lukáts Andor — Operatőr: Kardos Sándor — Három nővér. A tisztiház négyemeletes („kijevi típusú") panelépület. Lépcsőháza kopott, de. viszonylag tiszta. Balra jókora vöröskereszt, fölirattal: PO- LIKLINIKA. A katonaorvos Csebutikin — Garas Dezső — birodalma. Szemben lakásajtó, cirillbetűs névtáblával. * Templomi csönd — felvétel van. Mikor elhangzik a hőségtől megváltó „ENNYI!”, elcsigázott színészek lépnek ki a belső „nagy” szobából. Versi- nyin alezredes — Andorai Péter— szalmaszőkén, tányérsapkában és hosszú köpenyben, egy „ideiglenesen hazánkban állomásozó” páncélos alakulat egyenruhájában; Mása — Tóth Ildikó — kucsmában s Olga — Csákányi Eszter —, aki futtában elköszön, Kaposvárra indul. A technika idő közben átkerül balra — Andrej Prozoverék lakrészében — egy túlsó szobába. Innen veszik föl Szoja- nin százados és Irina hajnali jelenetét a szűk folyosón. Míg beállítják a fényeket, nézegetem a szereplőlistát. A legfiatalabb nővért, Irinát Bőrösök Enikő, Andrejt Máté Gábor, Kuligin tanár urat Blaskó Péter, Tuzenbach főhadnagyot László Zsolt, az öreg Fe- rapontot Lohinszky Lóránt alakítja. A két fiatal hadnagy szerepében Gothár Pétert és fíajk Lászlót láthatjuk majd. Néhány próba után ismét: „Felvételi...” A farsangi mulatság után vagyunk. Irina is befelé indul a szobájába, ám eléje tángáló- dík Szoljanin — akit Gazsó György alakít — csapzottan, tántorogva. Tányérsapkája a fejebúbján. A felhangzó dialógust egy kis szobába beszorulva hallgatom: Csákányi Eszter „Sz.: Senki sincs itt?... Hová mentek? / I.: Hazamentek./ Sz.: Az imént nem éppen udvariasan és tapintatosan viselkedtem. De maga nem olyan, mint a többiek — nemes és tiszta — maga látja az igazságot. Csak maga érthet meg engem. Én szeretem magát végtelenül./1.: No, isten vele! Menjen./ Sz.: Nem tudok maga nélkül élni!... Boldogságom! (Könnyezik.) Csodaszép babonás szeme van, amilyet még sohase láttam. /I.: (Ellöki) Engedjen el!...” Óriási csattanás. Nem látom, érzékelem csupán, ahogy a jókora test nekicsapódik a WC-ajtónak. S ez a pillanat dönti el tiszttársa, Tuzenbach sorsát. „No, mindegy — folytatja válaszképp IrináA rendező kamerával nak —, erőszakkal nem lehet szerelmet szerezni. De szerencsés vetélytársat nem tűrök!... Esküszöm, megölöm őt!...” Távozáskor a Natasát játszó fíáczkevei Annával egészül ki a jelenet. Az egész alig négy és egynegyed perc. Hosszú... Megismétlik, majd néhány „közelit” vesznek föl. Úgy délután 3 óra tájt: harminc perc ebédszünet! •i5 A büfé környékén lesem a rendezőt. Mostanra ígérte, kicsit leülhetünk. De már jön is, tálkában ebédjével a kezében, amihez aztán hozzá se nyúl... Félrehúzódunk. — Voltaképp hogyan született a film alapötlete? — Soha eszembe nem jutott volna, hogy filmre vigyem... Mégis úgy pattant ki, hogy bennem már készen állt minden. Hosszú évek óta készültem színpadra állítani Csehovot. Emlékszem egyszer Kaposvárra menet derengett föl bennem a Három nővér, mai környezetben... S néhány kilométerrel odébb már tudtam: ebből csak film lehet. És csakis egy szovjet laktanyában — valahol Magyarországon... — Milyenek ezek a csehovi hősök: ma? — A történet hősei mai szovjet-orosz katonák meg a tábornoki család három lánya, aki a történelem hibás, helyrehozhatatlan baklövéseinek az áidozata. Kötelességből idegen országokat kénytelenek megszállni és fennhatóságuk alatt tartani. Elszakadtak a hazájuktól, s — „idegen földön” — képtelenek akklima- tizálódni. így vesztik el a lehetőséget a barátság, a szerelem, az emberi kapcsolatok megélésére. A három nővér kettős elzártságban él: a hiányzó otthon és a cementlapos kerítés szorításában. — A főcselekményt megtartja? — Teljes mértékben. S minthogy filmről van szó, erős húzásokkal, ámde úgy, hogy a fő vonulata ne sérüljön. Sikerül-e a helyes arány mindenütt? Ebben nem vagyok bizonyos... Arra törekedtem, ami nélkülözhetetlen, maradjon. — Kínálkozik néhány — száz év előtti — szituáció, vagyis anakronizmus. _ Ezek hogyan alakulnak? — Szerencsére maga Csehov segít megoldani... A Három nővér története körülbelül négy évet fog át, az enyém is: Ráczkevei Anna és Andorai Péter 1987-ben kezdődik a csöndes, derűs elvágyakozással, s 1991 júniusában zárul... A párbaj? Tuzenbach főhadnagy karakterénél fogva alkalmatlan ilyesmire a darabban is, ahol de facto — tudjuk meg mások szövegéből — lezajlik a végzetes duellum. A szovjet hadseregben ez nyilván lehetetlen, a lövés mégis eldördül. Egyértelműen gyilkosságról van szó; Szoljanint letartóztatják. — A „Moszkvába, Moszkvába!...” jelképiség a darabban fontos dramaturgiai szerephez jut. Itt milyen tónust kap? — Szerkezetileg építkezem rá, de hát a lényeg nem ez, hanem az életük megoldatlansága. A nővérek, mint tiz-tizenéves kislányok kerülnek ebbe a szovjet laktanyába. Most pedig már annak a fájdalma csendül ki, amit kislányként hagytak ott; Olga, Mása, Irina egykori otthonukba: a lánykorukba — a hetvenes évek Moszkvájába — vágynak vissza... — mondta a rendező. ❖ A darab befejező gondolatai különös fénytörést kapnak a filmben. Térben és időben egyaránt: 1991 júniusának első felében... Az „üteg” a végén itt is elvonul... A katonazene tüzesen pattog. Virágok, búcsúztatók, díszelgés. A szerelvény lassan kigördül „Csop” felé... Olga pedig, átölelve nővéreit, szomorú monológgal elmélkedik életük értelméről, az itt töltött tízegynéhány évükről: „Csak tudnánk, hogy miért; csak tudnánk, hogy miért....” * A kijevi panelban letelt az ebédidő. Fönn elcsattan a csapó, teljes a csönd. Kilépve megcsap a cementlapok közé zárult hőség. Az elhagyott laktanya rideg és értelmetlen magánya. Bejáratánál szinte utánam virít az elárvult faliújság vezércikkeimé: „Pocsemu?” — Miért?... Wallinger Endre
