Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-13 / 163. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNHÁZI ÖSSZEGZÉS 1991. július 13., szombat Vad év évada Mégis, kinek a színháza? Hamleti kérdés előtt áll a magyar színház is: „Lenni vagy nem lenni”. A látszatlét sem tetszhalál: igazi! A halotton. is nő még haj, köröm... Mintha-színházak mutatnak be habkönnyű ostobaságokat, rutinnal megoldott — lelket véletlenül sem karcoló — „drámákat”, újabb és újabb ó- és újszövetségi nagyoperetteket Krisztus-bonvivánokkal, vagy Mária primadonnákkal, József buffókkal. Nő a haj, a köröm. De amikor életjeleket kellene fel és kimutatni, mondjuk az évad seregszemle-fesztiváljára, a válogató fővárosunkban már képtelen ezeket nagyszínházi méretekben felfedezni, csak szobaszínháziakban. S vidéken. De néhány városban a jöyő évadra már fogyóban az oxigén. Az ok nem pusztán financiális. Rossz az erőt mímelő hatalom lelkiismerete. Görcsben van egy egész ország, amíg ki nem mondatik, hogy nem volt minden árnyalatlanul fekete (vörös) az eltelt fél évszázadban — ha igen, akkor csaknem minden munkaképes korú magyar állampolgár kol- laboráns volt miniszterelnöktől segédmunkásig —, vagy amíg a korosabb vezető nemzedék, mely eddig is zsíros, félzsíros állásokban, kitüntetéseket élvezve „állt ellen” a „bolseviz- musnak”, átadja a hatalmat a be nem sározódott nemzedéknek. Sem erre, sem arra nincs remény. Egy rossz ismeretű hatalom pedig — Shakespeare óta tudjuk — eszközeiben nem válogatva (lásd a spicli-listás politikai zsarolást napjainkban!) energiájának javát „lényegtelen”^ pozíciójának megőrzésére fordítani. A kultúra — mely a jövőnek dolgozik a jelen szövetéből — ilyenkor peremlétre szorul. A törődés kimerülni látszik néhány személycserében; ennek során a frekventált intézmények élére a szakember helyébe „a mi kutyánk kölyke” kerül. (Hanglemezgyár, Filharmónia, Nemzeti Színház, stb.) A színházügy is rábízatik egy belsőépítészből avanzsált államtitkárhelyettesre. Ebben a mostoha helyzetben két dolgot lehet tenni. A rossz színház azt adja, hogy nem nyomasztja semmi: csacsog erről a semmiről, vagy görögtüzeket kápráztat. A jó színház azt teszi, amit addig is tett: tükröt tart a világnak. Alkalmat teremt a szembesülésre. Tükör szerepének a Csiky Gergely Színház — kockázatot vállalva — a tűnt érában mindig eleget tett. Nem vakotás ez az üveg ma sem. A kor arculatát mutatja nem kétes értékű rapid darabokkal (rapid: kifejezés a gyorsra, kirúgásokra az említett államtitkárhelyettestől), hanem olykor a ma jelenségeire rímelő művekkel, mint Cal- derón drámája. (Dürrenmatt „tegnapi” Nagy Romulusát azért nem említem, mert az előbemutatót nem láttam, bár a róla szóló beszámolók alapján úgy vélem: van mondandója ide.) Melyek voltak azok a múlt évadi előadások, amelyektől kódolt és nyílt alkotói üzenetet — olykor elemzész- szerűen pontos látleletet — kap a néző? Számomra elsőrendűen az említett spanyol mű, Pedro Calderón de la Barca Az élet álom című drámája volt ilyen. A legkevésbé Anouilh „hajánál fogva előrángatott” akármije, a Szeret, nem szeret. Babarczy László Calderón XVII. századi színJelenet a Valahol Oroszországban című darabból művével rendezőként is elénk tisztázza a barokkvégi, de annak jegyeit mutató darabból azt amiért itt és most bemutatandó. Azt a súlyos alkotói, gondolkodói figyelmeztetést, hogy bocsájthatatlan bűn, ha a hatalomtól távoltartott, majd magának is váratlanul trónra került személy(ek) regnálásuk megszilárdításához ugyanazokat a nemtelen módszereket, eszközöket vesz(ik) igénybe mint elődei (k). Az ilyesfajta kurzusváltás először az ellenvéleményét nyíltan hangoztató értelmiség margón kívülre iktatásával kezdi a darabban egyetlen áldozat van, a sziporkázó intellektusé Clarin —; folytatja paranoiává romló gyanakvásában azokkal, akik a kockázatot vállalva hatalomra segítették. A bemutató óta zajló folyamat — melynek legdurvább állomása a már említett ügynöklistával való zsarolás napi politikai célok eléréséhez — azt bizonyítják számomra, hogy volt, s van létjogosultsága az alkotói /gondolkodói figyelmeztetésnek, melyet erőszakoltság nélküli rendezői utalásokkal — az éppen akkor tapasztalható társadalmi országvezetői elégtelenségekre — mélyített el Babarczy László, ahogy egykor a III. Richárdban is tette. Az külön dolgozat témája lehet egyszer valamely színházesztétától, hogy a rendező életművében milyen különleges helye van azoknak a drámáknak, melyekben fontos szerep jutott a /láz/álmok- nak.(Vallejo: Az Alapítvány, Molnár: Liliom, Calderón: Az élet álom.) Akik látták, azok nem tartják furcsának, ha a jelennek üzenő előadások közé sorolom Buday Dénes avíttacska Csárdás operettjét. Bezerédy Zoltán rendezőként már bizonyította, van ezekkel a porfedte művecskékkel — lásd 3:1 a szerelem javára, illetve Erdélyi Miklós vandnaciona- lista darabjának főiskolai, pa- ródiakénti felfogása — aktuális mondandója a jelennek arról a szellemi pestisről, melynek betegei gyógymódként igyekeznek terjeszteni ragályukat, miszerint úgy juthatunk „minden világok legjobbikába”, Európába, ha visszaballagunk a húszas-harmincas évek cifra szűrös, másrészt díszmentés Übermensch hazaffyságának annyi bajt, romlást ránk idéző eszméihez, A Bíborszínü virág című gyermekdarab egy jelenete (Fotó: Lang) gyakorlatához. Nagy kár, hogy ezúttal az anyag ellenállt az alkotói szándéknak, sőt némi túlrendezettség volt érzékelhető; ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szándék — a giccsember mint eszmény ki- röhögtetése — nem teljesült ki, sőt a darabban eleve benne cédálkodó giccs kerekedett felül. Zsámbéki Gábor húsz éve „elorozta” Ács János elől azt ami most politikai értelemben is üzenetértékű lehetne: váltsák fel friss szemű és szellemű fiatal generációk az ugyan demokratikusan választott, de előző érák mintáin iskolázódott nemzedéket. így is figyelemreméltó, hogy — amint e hasábokon olvasható volt — a kaposvári Sirály azt fogalmazza meg, mennyire idegen bolygóként léteznek (létezünk) egymástól,s nem egymás fényénél meglevő csillagokként. Továbbgondolva ezt, úgy vélem, érvényes ez a rendező és a társuCsehov Sirályából egy részlet lat viszonyvilágában is. (A lap kritikusa megelőlegezte azt, ami a tévéközvetítés idejére érett be: az érzékeny színészi alkotást. (Ácsnak és a társulatnak mintha egy idő óta nem volna egymás számára más mondandója. A rendezőt a kortárs magyar és európai színházművészet tragikus nagy alakjának tartom, aki megalkotta a kaposvári színház történetének nemzetközi díjözön-aranyesőben fürösz- tött, legjelentősebb előadását, a Marat halálát. A megismételhetetlen nyomasztó súlya alatt roskadozik évek óta; a szolnoki Sötét galambbal (Ör- kény-dráma) sikerült még egyszer felmagaslania, de művészi v'áfsága tartósnak bizonyult. Búcsúzóul őszintén kívánom: találja meg önmaga békéjét, s dolgozzon sikerrel az egyetemes színházművészet gazdagítására. Hiszen — tapasztalhattuk — fél lélekkel is jobb színházat csinált Csehov drámájából mint egyidejűleg a miskolciak. Csehov... A Valahol Oroszországban úgy indult, hogy végig a Három nővér ironikusra vett változatát látjuk. Csak az gondolhatott másra, aki ismeri Jeles András Mon- teverdi Birkózókor néven élt társulatának valamely előadását. Aki viszont a csehovi műként nézte az első két felvonást, annak az kissé kiérlelet- lennek hatott, különösen ha volt szerencséje szembesülni Ascher Tamás Katona József Színházbeli Három nővérével, mely e sorok írójának is az egyetlen autentikus és ismé- telhetetlen színházi alko- tás.Jeles tovább gondolta a vidéki kisszerűség csapdájában vergődő — Moszkvába, jövőbe vágyakozó — nővérek drámáját. Mintha magzataik révén tudnák meg — furcsa, csaknem vízfejű lények imbo- lyognak, afrosámáni•énekeket zöngicsélve, vijjogva Melis László partitúrája szerint —, milyen lesz az áhított jövő, ez amiénk: forradalmak, ellenforradalmak, éhínségek, holokauszt, gulagtáborok... A lélek hallucinogéniája arra készteti őket, hogy maguk is részesei legyenek az'embrió-zombiktól (Fotó: Kovács Tibor) népes kollektív látomásnak; tudatalattijuk szennyeskosarát borítva ki, teszik amit pőre ösztöneik diktáltak volna a „normális életben”, ha az emberi érintkezés közmeg- egyezéses, olykor lelket nyomorító normái nem kötnék őket. Eddig két díj — lesz több is — fémjelzi a produkciót, melynek első két felvonása is beérett a színházi fesztivál idejére. (Az egészen különlegeset teljesítő kórus valóságos ünneplésben részesült ott.) Úgy gondolom, hogy jó kétszer megnézni a művet, hogy Eörsi István gulag-dalai- nak szövegét és a vízió látványanyagát egyszerre legyünk képesek befogadni. Botrány is volt? E sorok írója megtanulta, hogy a „botrányt” a legjobb ajánlólevél egy előadásnak, hiszen ilyen, vagy olyan állásfoglalásra készteti a nézőt, s nem hagyja „rágat- lanul” nyelni a (nagy) falatot. Valószínűleg rendezői elégtelenség miatt és műfaji uni- formizáltságot feloldandó maradt el Kleist már bemutatás előtt álló drámája, s ehelyett „ugrott be” Anouilh Szeret, nem szeret-je, mely aszinkronban van a jelennel: a pro- miszkuitás, a nyíló szexcentrumok, kukkoldák korában a tegnapi francia középosztály nemi nyomoráról szószátyár- kodott, igaz jó színészi színvonalon felvezetve. Viszont humornyeresége volt az évadnak a Koltai Róbert-féle Rejtő kabaré; példa értéke van ízlésben, mértéktartásban is. Volt két gyermekszínházi bemutató. A bevált Micimackó és az orosz népmese-elemekből írott Bíborszínű virág. Lázár Kati rendezésében ez utóbbi jó ritmusú, csodákkal kápráztató, igen emberi játékká vált; előbbinek ezt a régi-új verzióját nem láttam. Hiányzott a stúdiószínház! Kényszerűségből nem volt jelen az évadban Asher Tamás, aki az utóbbi években olyan előadásokkal lepett meg bennünket, mint az Yvonne..., az Állatfarm, Az öngyilkos. A társulat léte egy időben megkérdőjeleződött, e hasábokon ezt a jellemző címet olvastam: „Politikai örvényben a színház". A végzős főiskolásokkal megerősített együttesnek mit kívánhatnánk a jövő évadban? A Csiky Gergely Színházat szeretetlenség miatt ne kelljen átkeresztelni Csiky Gergely Kínházra! Hiszen egyszerre a mi színházunk, Magyarországé, Európáé. Leskó László ír
