Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-08 / 132. szám

1991. június 8., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Virágzás. Péter János felvétele kor látta volna. Kibontotta és olvasni kezdte a megsárgult papíron kacskaringozó betű­ket. „Drágám! A pillangó fázik. Az eső lemosta szárnyáról a hím­port. Vedd kezedbe, melen­gesd lehelleteddel. Vidd vissza a fénybe, tedd a vadszilvafa fe­hér virágára. Köszönöm a könyvet, a fotográfiát, Tégedet. Carolin. ” Ézsiás lehunyta szemét és életnagyságban látta ősanyját, amint a virágzó kertben a ren­dezett úton sétál, kezében a könyv. Megáll a virágzó fa előtt, te­kintete az égre száll az utazó bárányfelhők felé, hogy el- küldje gondolatát távolban lévő kedveséhez, akivel majdani ölelkezéséből született ő is... Eltűntek az időben. — Bocsánat — hallatszott, s amint kinyitotta a szemét, a bealkonyult szoba ajtajában egy lány állt. — Maga kicsoda?... Hogy kerül ide?... — kérdezte, mi­közben tétova lépést tett felé. A lány nem válaszolt. Ottho­nosan ült le az asztal mellé. Maga elé húzta a porcelán aljú petróleumlámpát. A hosszú szárú gyufa lángjától tüzet fo­gott a kanóc, és az opálos üve­gen keresztül derengő fény, bevilágította a szobát. Ézsiás újra felütötte az al­bumot, de hiába kereste nem találta ezt az arcot a fényképek között. Meggyőződése volt pe­dig, hogy a lány onnan kelt életre. Grisel ráemelte tekinte­tét. A kék szemek mély örvé­nyébe, új világba merültek. — Úgy hallottam, hogy a ház lakatlan. Az ajtót nyitva talál­tam, hát így történt... De sze­dem a cókmókom, és már itt se vagyok. — Minek menne el — mondta gyorsan Ézsiás. — Engem nem zavar. Örülök, hogy rendet tart. — Ahogy gondolja. A kertre is sor kerül... azt a vad szilvafát, holnap kivágom... Ézsiás felkapta fejét. — Gyökere megemelte a ke­rítést, még kidönti... Ézsiás megadóan bólintott... Távozóban megsimogatta a fa törzsét. Mintha megrázkódott volna, és fehér szirmait könny­ként hullatta rá. De az is lehet, hogy csak a szél borzolta ágait... Ujkéry Csaba Fohász egy szilvájáért Lassan haladt, nadrágszárát selymes fű simogatta, és a te­ret betöltötték az erdő hangjai. A késő délutánban mind lejjebb csúszó napkorong sugarai, ferdén tűztek a lombok közé és a fénynyalábokban szúnyogok hada döngicsélt. Ézsiás megállt, arcát a nap felé tartotta, szemét lehúnyta. Apró pontok úsztak előtte, lán­cos moszatok a rózsaszín ho­mályban. Nehezen szánta rá magát az útra, mert a régi ház­ban furcsán érezte magát. Mintha egy mély kriptába szállna le, és böngészné az elmosódott feliratokat az érc­koporsók szélein... Az út keskenyedett, egy fa­törzs zárta el, melynek mohos oldala felett könnyedén átlé­pett. A közeli galagonyabokor aljából egy őz tápaszkodott fel. Remegő lábbal, nehézkesen indult. Fél tomporáról hiányzott a bőr, és az eleven húson kék döglegyek terpeszkedtek. Tudhatta, nem érdemes me­nekülnie. Vonatfütty hangzott, aztán a fák között pöfögve megjelent a lokomotív, kes­keny sínpárján maga után vonva üres kocsijait. A gépész tán lehajolt, mert a mozdony­ban nem látott embert. Kat­togva távolodott a völgy felé az erdei vasút, magában hordva a semmit. Az erdő szélénél kez­dődött a nádas. Keskeny ro­zoga palló vezetett a nyiladék felé. Ott volt kikötve, rozsdás lánccal orrában, a repedezett oldalú ladik. Egytollú evezője a pad alá lökve, az áporodott vízben tocsogó kukoricacsuták és elázott, penészes kenyérh­ajak mellé. Eloldotta a láncot, s belépett a ladikba. Feltúrt nad­rágszárú lábát maga alá vonva fogta az evezőt. Eltaszította magát a pádtól és lassú for­gással úszott a ladik befelé. Kis örvényeket kavart faránál az evező tolla. Vízicsibe sírt a nád között, és egy vadkacsa, mél­tatlankodó hápogással igyeke­zett távolabbra. A kis tó másik partján düle- dező kerítés mögött volt, a ház. A hozzá ragasztott vízimalom lapátjai rég elkorhadtak. Nem tudja, mikor használhaták, hisz utolsónak itt lakó nagyapja sem tett említést róla soha. A ház már oly régóta üres, hogy tán a szellemek is kiköltöztek, mert nincs kit riogatni. Csak a nagy szürke macska leszármazói tartanak ki itt, félvadon. Megél­nek a természet terített aszta­lán. De amikor erre vetődött, nem feledkezett meg hozni ne­kik valamit. Letette a csomagot a kőlépcső mellé, kibontotta. Az állatok tisztes távolból fi­gyelték, s amikor betette maga után a nyikorgó ajtót és kilesett a pókhálós ablakon, látta mint merészkednek elő és veszik körbe az újságpapírt. Aztán iramodik egyik erre, másik arra a zsákmánnyal. Sosem vesz­tek össze a maradékon... A délutáni eső nyomai még lát­szottak. Úgy tűnt csak a házat és környékét verte el, az erdőre már nem jutott. Vízcseppek fénylettek a bokrok levelein és a fűszálak hegyén kristályként szikráztak. Erőteljes húzás után, még taszított egyet, fö­vényre fogva a lapát, és a ladik orra kiszaladt a partra. Kilépett, még húzott rajta, hogy valami­kép vissza ne csússzon, mert nem volt kedve visszatérőben megkerülni, vagy átlábolni a tavat. Egy színes, lapos ka­vicsra esett pillantása. Eszébe jutott gyerekkora. Délutánokat töltött azzal barátaival, hogy lapos köveket csúsztattak a ví­zen, s számolták, kié pattan többet. Felvette a kavicsot, és megcélozta a lemenő nap su­garával festett aranyhidat. Az elhajított kő egyet pattant, az­tán beléfúit a vízbe, csúfondá- ros buttyanó hangot hallatva. Nem volt egy jó dobás, annak idején gúnyos kacaj követe volna. De most nem mérgelő­dött, inkább mosolygott és megrándult karját nyomogatta. Megfordult. Tekintete a kerí­tés szélén álló vadszilvafára esett. Virágja pompájában volt, mint egy hófehér menyasszo­nyi csokor. Oly lenyűgöző lát­vány volt, hogy ráfeledkezett és a pillangóra, amely szivár­ványszínű hímporos szárnyá­val odarebbent és letelepedett a szélső ágra. Méhek döngtek az apró kelyhek körül, óvato­san kerülve a még megmaradt vízcseppeket, és Ézsiás érezte, hogy e helyütt Isten bé­kéje van. Megindult a ház felé. A valamikor zöld zsaluk, mint húnyt pillák, nem mutattak ér­deklődést. Repkény futotta be a homlokzatot s az ablakok kö­zötti részt, jótékonyan, elta­karva a málló vakolatot. Ézsiás elővette az újságpapír csoma­got, amely mindenféle csonto­kat, szalonnabőrt és egyéb ma­radékot rejtett, aztán letette a lépcső mellé. Most nem érde^ kelték a macskák, vannak-e és honnan bújnak elő. Másik zse­béből előkotorta a kulcsot, s akkor meglepődve látta, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Hóna­pokkal ezelőtt járt itt utoljára, és úgy emlékszik, bezárta maga után. Pedig az ajtó nyelve he­lyén, s rajta feszítésnek semmi nyoma. Belépett. Mindjárt látta, hogy rend és tisztaság van. Nem bo­rítja vastag szürke por az eme­letre vezető lépcső korlátját, és az alsó szinten a tágas nappa­liban is minden a helyén. A csipketerítők a fakult fotelek vásznán elrendezve, és nem száll fel a por a karfákról, ha rá­könyököl. — Van itt valaki?! — kiáltotta, de választ nem kapott. Elindult a lépcsőn az emeletre. Minden lépésnél reccsent a szúette öreg fa, s miként az a hátbor­zongató filmekben szokás, várta az előbukkanó meglepe­tést. De nem történt semmi. Végig járva az emeleti szobá­kat, rendben talált mindent, tisztán mint lehetett egykoron, amikor még itt emberek lak­tak... Visszament a nappaliba, s belesüppedt az egyik fotelba. Ekkor vette észre a zöld plüss asztalterítőn a régi családi fényképalbumot. Alig akart hinni szemének, hisz ez rég el­veszett. Gyerekkorában látta utoljára. Kedvtelve nézegette benne a hosszúruhás néniket és kikent bajszú, szakállas bá­csikat, akik mind valahogy ro­konai voltak, nagyanyja el­mondása szerint... S most itt vannak karnyújtásnyira. Újra az a furcsa érzés fogta el, mint amikor a ház felé tartott, és érezte, hogy nincs egyedül. Körötte vannak láthatatlanul, akiknek kemény fotográfiáját a töredezett album rejti. Ölébe vette, és amikor találomra ki­nyitotta, mintha zendült volna valami. Hosszúkás képen egy kis asztal mellett ükanyja állt tor­nyos frizurásan, krinolinjában. Kezében könyv, s a háttérben a virágzó szilvafa... A kép mellett egy aranyozott szélű levél. Nem emlékezett, hogy valami­Könyvespolc Magánbeszélgetések közügyben MESTER ÁKOS INTERJÚI Mester Ákos nem tartozik a jó­képű riporterek közé. Ennek el­lenére — mesteri felkészültsé­gén túl — van valamilyen egyéni charme-ja. Fanyar humorával, közvet­len egyéniségével, különleges empá­tiájával azonnal kontaktust tud terem­teni nemcsak az interjúalannyal, ha­nem a nézővel, a hallgatóval is. Saj­nos, a televízió népszerű Hírháttér műsora, amelynek lelke, lendítőke­reke Mester Ákos volt — megszűnt. (Hogy miért, ezen most ne tépelőd- jünk). Él viszont a 168 óra: százezrek hallgatják és olvassák hétről hétre... Mester Ákos új kötete, a „Magánbe­szélgetések közügyben” szintén rá­diós élményeiből táplálkozik. Késő esti interjúiból gyűjtött össze és nyúj­tott át olvasóinak egy csokorra valót. Frappáns a kötet címe és frappánsak az interjúk alcímei is. Ezek a magán- beszélgetések nagyon is közügyeket takarnak, hiszen sokunkat érdekelhet, hogyan vall a közelmúlt és a jelen né­hány fontos politikai egyénisége (Csehák Judit, Pozsgay Imre), jeles írók és költők (Bodor Pál és Vas Ist­ván), napjaink nagy színészegyéni­ségei (Tolnay Klári, Gábor Miklós, Darvas Iván), vagy Alfonzó, aki sajnos már nincsen köztünk... Mester Ákos így fogalmazza meg riporteri ars poeticáját: „Én általában akkor vagyok agresszív, amikor—föl­tételezésem szerint — a velem szem­ben ülő nem a totális igazságot mondja, hanem valamilyen érdekmo­tivált igazságot. És én ezt úgy fogom fel, hogy az illető velem — és persze a közönséggel — szemben agresz- sziv..." Akik ismerik Mester Ákos ri­portjait, mégsem agressziónak tartják ezt, hanem inkább rámenősségnek, a (kíméletlen?) kérdés kíméletlen kipu­hatolózásának. így van ez a jelen kö­tetben is. Mester Ákos beszél és be­széltet. Nem, nem az intimitásokról. És mégis, sok vonatkozásban „mezte­len lesz a király”. A szuggesztíven irá­nyított rádióinterjú révén ezek a nagy- formátumú egyéniségek szinte észre­vétlenül tesznek olyan vallomásokat, amilyet máshol (vagy másnak!) talán sohasem mondtak volna el... Csehák Judit, az elegáns, nett ex- miniszterasszony vallomásának lé­nyege, hogy mindig „igyekeztem megmaradni olyannak, amilyen va­gyok”. Néhány sarkalatos gondolata a nők ma is állandóan szorító, egyik leg­fájóbb gondjáról szól: „Valójában olyan helyre kényszerítjük a nőt, ahol előre tudjuk, hogy nem tud gondtala­nulmegfelelni a követelményeknek és vagy a családját hanyagolja el, teszi tönkre, vagy vezetőként válik alkal­matlanná. ” Pozsgay Imre újra az érdeklődés középpontjában áll. Az „emberi for­májú társadalom” elkötelezettje,újra és újra hallatja szavát. Mester Ákos nem kerüli meg az életút fájdalmas ki­térőit sem. A számtalan váltás (félreál- lítás?) ellenére Pozsgay ma sem tűnik megkeseredett embernek. Beszélge­tésük konklúzióját így foglalja össze: „Egy olyan intézményrendszer politi­kusaként szeretnék cselekedni, ahol a néppel való párbeszédnek valódi in­tézményei és igazi jó társadalmi kö­vetkezményei vannak...” Gábor Miklós. Egy szó sincs az in­terjúban a 60-as évek elejének legna­gyobb magyar színházi sikeréről, a Hamletról. Annál inkább a kecskeméti évekről, a kísérletező színházról. Gá­bor Miklós kezdetben az ideális hősz- szerelmes volt, azután az ideális ka­rakterszínész. Ma már évek óta újra Pesten — ismét a kísérletező színház megszállotja. Aki szerint az ifjúság és a férfikor csak érlelődés az igazi mű­vészet kibontakoztatásához. Tolnay Klári is évtizedek óta van a pályán. De még mindig elbűvöli a kö­zönséget. Ő a kortalan színésznő, aki mosolyával, egyéniségével hat. Aki, ha megjelenik a színpadon, vibrál kö­rülötte a levegő. Aki szerint a színé­szet nemcsak „nagyon nemes hiva­tás”, hanem varázslat is... Darvas Iván ma két gyermekére a legbüszkébb. A legifjabb nézőközön­ség talán nem is tudja, hogy ez az energikus, gyoromozgású, franciásan elegáns könnyedségű művész mi mindenen ment át 1956-ban. Azóta már számtalanszor „kötött békét ön­magával”. Az őrült naplójával pedig megalkotta az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb színészi teljesítményét. Vas István az a költő, aki „mara­dandó jeleket írt a kor falára”. De nem­csak mint költőt tartjuk számon. Nagy lélegzetű önéletrajzi visszaemléke­zése folyamként hömpölyög, árad el­őttünk, a huszadik századi magyar lét minden jelentős erseményével. Sütő András visszament Erdélybe „éleszteni a tüzet". Bodor Pál, a nép­szerű „Diurnus” Erdélyből jött Ma­gyarországra. Talán kevesen tudják, hogy betegsége miatt él már évek óta nálunk. Az erdélyi magyarságát soha nem adta föl. Hiszi, vallja, írja: „Leg­fontosabb érzékszerveink a sebeink". Szabó István ma az egyik legismer­tebb magyar filmrendező, akinek — tudjuk — Mefisztója világsiker lett. El­lenfelei azzal vádolják, hogy filmjei nem a máról, hanem az elmúltról szól­nak. Szabó István pregnáns választ ad ezekre a kihívásokra, amikor kije­lenti, hogy „ma is sok a Mefisztó köz­tünk”. Az álarc, a takargatás, a mások becsapása... És végül Alfonzó. A zseniális clown. Aki sokkal több volt egyszerű bohóc­nál. Mester Ákos „Búcsúsiratója" úgy hozza közeibe ezt a „porszemnyi léte­zést”, hogy egyszerre sírunk és neve­tünk. Nevetünk Alfonzó színes „be­mondásain”, és könnyezünk, hogy már nem lehet velünk. Ahogy a szerző írja „Sokat adott nekünk, sokat vesz­tettünk...” Dr. Sípos Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents