Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-08 / 132. szám

8

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

1991. június 8., szombat

Megtörtént mesék

— Az önkormányzati üléseken, nyilvánosan kellett megvédenem a munkámat és meggyőzni őket arról, hogy alkalmas vagyok a feladat elvégzésére. Ők ugyanis nagyon megnézik azt, hogy mire adják ki a pénzüket, s azért vállalni is kell a felelősséget. Akárcsak nekem, mert nem csupán a pénzért csinálom! Tudom, hogy egy nemzetközi mércének kell megfelelnem, hiszen generációkon keresztül ott marad a kezem nyoma: „Itt dolgozott egy magyar szobrász, aki európai tudott lenni”. Ez nagyon fontos dolog!

Megtudom még, hogy Kecskeméti Sándor Zürichben is oktat az iparművészeti főiskolán és nemrégiben Amsterdamban volt egy kerámia kiállítása. Most tért vissza fél éves hollandiai tanulmányútjáról, melyet egy ösztöndíjjal nyert el.

— Ez az időszak az ember életében az, amikor szellemileg és fizikailag is csúcson van

— meditál a 44 éves művész, majd az ember, az anyag és a művészet kapcsolatának fontos kérdéseiről osztja meg velünk gondolatait.

— Foglalkoztat a monumentalitás — mondja — de nem lehet bábeli tornyot építeni sárból. Ezért is van, hogy kőből és fekete gránitból készítem újabban a szobraimat.

— A művészetben megjelenő monumentalitásnak mostanság van egy rossz felhangja

— vetem közbe.

— Tudom mire céloz, de nekem ahhoz nincsen semmi közöm. Persze „azoknak” sincs

Fotó: Kovács Tibor

semmi a szobrászathoz. Mi be- leszülettünk abba a korszakba, melyben ha egy ember egyenes szemmel borotválkozott az már érdem volt. Én nem voltam érdekes, s ebben nagy szerepe volt a kerámiának. Annak a kerámiának, amely ma sem érdekes. Felnőtt egy generáció, amely másként gondolkodik az anyagról. Nem a szobornak, a gondolatnak — ami mögötte van — kell monumentálisnak lennie. Önmagukban az én szobraim mindig politikusak voltak. Kis mester, kis politika... Az ujjlenyomat az agyagban, az is egyfajta véleménnyílvání- tás.

— Meg lehet ebből élni?

— Mindig meg lehetett. De a tehetség nem csupán a megvalósítást jelenti. Egy szobrot el kell tudni adni. Hozzá tartozik a tehetséghez, hogy az embereket meggyőzzük: ez jó, érdemes érte pénzt kiadni. Amit csináltam eddigi, azt önmecenatúrával értem el. Másképp nem lehet.

Búcsúzásképpen bekukkantunk a kápolnákba. A 80-as évek legizgalmasabb, legértékesebb munkái most kerülnek a helyükre. A gránit és égetett samott szobrok, reliefek, az alkotás születését megörökítő vázlatok a beszélgetés nyomán még természetesebben szólnak hozzánk. Talán megérjük, hogy a saját, szűkebb hazájában lassan elfeledett művész hajdani otthonában is európaivá válhat.

Várnai Ágnes

KECSKEMÉTI SÁNDOR TÁRLATA A BALATONNÁL

— Ha jól emlékszem három éve avatták fel Kaposvár északnyugati városrészében a szobrát. Hallot-e valamit a fogadtatásáról?

— Rosszabbra vártam, de jobb lett...

_?

— Nincs összefirkálva és örülök, hogy a helyén van.

Kecskeméti Sándor kaposvári származású szobrászművész nyugtázta imigyen művének fogadtatását szűkebb pátriájában, Somogybán. Az európai hírű mester többszázezer kilométer utazgatás és számos külföldi megbízatás teljesítése közben hazalátogatott, hogy a boglárlellei Kék és Vörös kápolnában bemutassa alkotásait. Gulyás János a Vikár Béla Művelődési Ház igazgatója nyakig fehér festékesen tüsténkedett körülötte, hogy a megnyitóra a puritán szépségű alkotásoknak méltó környezetet teremtsen.

— A János nélkül nem tudtam volna megcsinálni ezt a kiállítást. Nagyszerű ember! — mondja és kitelepedik velünk az udvarra egy kis beszélgetésre.

— Három év elég hosszú idő. Milyen munkáira emlékszik vissza szívesen?

— Több érdekes megbízatásnak tettem eleget. Tavaly például Szinetár Miklós hívott meg az operaházi Tannhäuser bemutató díszleteinek és világításának megtervezésére.

— Gondolom, hogy a Mese felnőtteknek tévés produkció díszletterveinek elkészítése után ez már nem lehetett külö- - nősen nehéz feladat.

— Egészen más jellegű munka a színházi. Főleg egy Wagner-operánál. Lehet, hogy túl puritánul közelítettem meg az operai miliőt. Főként a színház a színházban jelenetnél éreztem, hogy a közönség egyfajta pompát várt. Ehelyett az én hófehér díszleteimet csak a fények színesítették. Ez a terv ugyanis egy már korábban elkészült papír-relief sorozatomnak az átfogalmazása volt. A kritika elég sokat foglalkozott vele, és az is valami.

Két szobromat avattak fel azóta. Budapesten a XI. kerületben a bibliafordító Károli Gáspárnak állítottam emléket fekete gránitból, a fordítás

megjelenésének 400. évfordulójára. Bronzkutam a XII. kerületi piac bevásárlóközpontjában kapott helyet. A legizgalmasabb feladat azonban tavaly októberben várt rám. A németországi Gundremmin- gen (Augsburg mellett) 6000 lelket számláló falujából jött a megbízás egy faluközpont építésére. Az ottani építész, Egon Kunz választott társául. A falu lakosságának bizalmát azzal is sikerült megnyerni, hogy 1986-ban elnyertem a Bajor Állami Díjat.

— Ez egy nagyon érdekes, nem mindennapi feladatnak tűnik.

— így igaz. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor annakidején az itáliai mestereket bízták meg hazánkban munkával. Velem is megtörtént ez a „mese”. Rá kellett vezetnem őket arra: „hol lakik a Jóisten...” Vagyis úgy kívántam eleget tenni a megbízásnak, hogy a saját művészi elképzeléseim ne csorbuljanak, ugyanakkor szervesen illeszkedjenek a környezet sajátosságaihoz, az emberek mentalitásához. A falvak védőszentjeinek megformálása kapcsán nekem kellett felkutatnom az ősi formákat, majd a hűség kedvéért fi- guratív módon, naív megfogalmazásban alkottam meg a falutorony két figuráját: Leon- hardot, az állatok védőszentjét, és Szent Kristófot, a gyermekek oltalmazóját. A harmadik szobrot, a magvető figuráját azonban egészen a saját elképzeléseim alapján oldottam meg. Sikerült úgy megnyernem az emberek bizalmát, hogy teljes alkotói szabadságot kaptam. Csak a munkám közben döbbentem rá, hogy újra kellett „írni” a képekről és a szobroktól alkotott fogalmaimat, úgy, hogy az architektoni- kus elemekhez is igazodjon. Az egész torony egy hatalmas kerámia és kézzel festett téglával van felfalazva, ebben helyezkednek el a terrakotta figurák. Még egy iskola és egy közösségi ház megépítése vár ránk. Ideális, szép munka egy szobrásznak, amikor egyfajta alkotói szabadságban együtt tervezhet és alkothat az építészszel.

— A falu miként viszonyul egy ilyen nagy munkához?

Kaposvárról a nagyvilágba

UTAZÁS NIHILONBAN

Deák Mór:

ZSOLTÁR

Voltam porszem a végtelenben és küszködtem amíg porszem lettem

és lenyűgözött minden ami igaz és legyőzött engem is ami nem az

és látom magamon látom rajtuk aki ad semmit el nem vehet

hát gyűlölöm anyámat apámat csak hosszú életű ne legyek

voltam sárból játszottam porban és a földben élek majd holtan

de soha ne szólíts úgy fiam és ne merj föltámasztani Uram

Kedves angol íróm , Alán Sillitoe, akinek művéből készült A hosszútávfutó magányossága című film is, a hetvenes években publikált egy igen szórakoztató regényt, amelynek az volt a címe, hogy Utazások Nihilon- ban.

Akkoriban személyesen is találkoztam vele Londonban, és interjút is készítettem vele, de szövege nem jelenhetett meg, és a regényt sem sikerült kiadatni: Nihilon túlságosan is a létező szocializmusra hasonlított, pedig Sillitoe elsősorban a létező kapitalizmust vette célba — szerintem. Valószínűleg azért jutott eszembe a könyv, mert ráébredtem, hogy most már ez az ország nem hasonlít egyáltalán Nihi- lonra: ez itt Nihilon, a létező anarchia földje, ahol minden lehetséges, és semmi sem érvényes.

Sillitoe regényében például kifejezetten kötelező ittasan vezetni, és akinél a szondázás megállapítja, hogy józanul mert volán mögé ülni, nyomban bevonják a jogosítványát. Ugyanígy, kötelező egy vízierőmű repedező falú duzzasztógátja mögött épült városban lakni, sőt, az ottani lakosoknak bizonyos perverz örömet jelent a tudat, hogy aznap sem szakadt át a gát és új reggel köszönthet rájuk.

Sillitoe nyilván nem a bős-nagymarosi erőművet jósolta meg, ám a mi kis világunk annyira abszurd lett, hogy úgy érezhetjük, immár Nihilonban élünk, azazhogy: túlélünk. Hallom a hírekben, hogy idén eddig kétezer autót loptak el, és hetvenet találtak meg, s a gépkocsilopásokkal tizenhárom rendőr foglalkozik. A kifizetett biztosítási kárérték pedig mintegy kétmilliárd forint.

Annyi abszurd, hihetetlen és logikátlan történés híre zuhog rám, tagióz le, hogy vég nélkül sorolhatnám. Nihilon polgára vagyok, egy országé, ahol annyi új törvény készül, hogy egy régi sem érvényes, de az újakat sem érdemes figyelembe venni, oly átmeneti

jellegűek, ahol állítólag a demokráciát tanuljuk, azt a demokráciát, amelyhez régebben hozzátettük a „szocialista” jelzőt avagy fosztóképzőt, most pedig Anatole France-i értelmezését kóstolgatjuk, miszerint demokrácia az, amikor a milliomosnak és a koldusnak egyformán joga van a híd alatt aludni. Hallom, amit jelentik, valamely főhatóságnak már szegénységi programja is van, és biztos vagyok benne, legalább ez az egy program maradéktalanul teljesül.

Teljesíti az a legitim — ó, mely dicső szó! — országgyűlés, melynek legtöbb tagja mindenféle személyes megméretés vagy program nélkül jutott be pártlistán a Tisztelt Házba, márpedig a pártlistás bejutást nem a népakarat, hanem pártközi tárgyalások ügyes jogászai emelték törvényerőre.

De hát kit is érdekelne mindez Nihilonban, a fegyverek, valuták, kábítószerek szabad piacán? Csak az

ágyam mellé készített kisbaltában, két kutyám éberségében bízhatom.

Adogatják el Nihilont a fejünk fölül, és szomorúak vagyunk, hogy nem zökkenőmentes a tranzakció. Munkahelyem székhelyét, a New York palotát most árverezik, legutóbb már nem volt villany, fűtés, lift és telefon, holnap talán már víz sem lesz. „Kafkai világ — summázta kolléganőm —, így akarnak kiutálni minket”.

Minden nap utazom Nihilonban, HÉV-vel, metróval, villamossal. Buszbérletre nem telik, inkább bliccelek. Blitzkrieg? Villámháború? Nem, hölgyeim és uraim, ez itt nem Kö- zép-Kelet-Európa és nem Kelet-Kö- zép-Európa. Ez Nihilon.

Elnök-vezérigazgatók, menme- dzserek, tanácsadók és tanácsosok, temetkezési vállalkozók, bankárok és masszázsszalon-tulajdonosok, íme, a ti országotok. Hagyom magam privatizálni.

Szentmihályi Szabó Péter