Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-29 / 150. szám
ARCOK A SZÍNHÁZ VILÁGÁBÓL j Haumann Péterre nem borul a kredenc A Revizortól a Hupikék törpikékig 8 _________________________________________________________________________ somog — Ha umann Péter Momo Kapor, A lemezlovas című káprázatos rádiójátékának zseniálisan megformált címszereplőjeként mondja: „de hát az lehetetlen, hogy engem ne szeressenek, az ki van zárva!”. Valóban — s ez már nem a disc-joc- key-ra vonatkozik — Haumann Péter játéka szinte kivétel nélkül élményt jelent film- és színházszeretőknek egyaránt. Természetesség, megkapó őszinteség jellemzi „civilként" is. — Gogol Revizorától a Hupikék törpikék Hókusz- pók-hangjáig, a filmtől a színházig és szinkronmunkáig sokszor találkozunk az ön nevével. Mennyire leterhelt színész Haumann Péter? — Filmben nem játszom én sokat, úgy tűnik, nem kellek a filmgyárnak. Ezzel azonban már szép csöndben kiegyeztem, már szomorúságot sem érzek. Televíziós filmszerepeim sem szaporák, inkább színházban fogok sokat dolgozni. Nem vagyok leterhelt, úgy érzem bírom. Az hogy vendégként szerepelhettem a Radnóti Színházban, nagyon időben érkezett, szerencsésnek érzem magam emiatt. Nagyszerű, zömében fiatal a társaság, s Valló Péterrel is nagyon jól „kijöttem”. Ha van egy olyan munka, amely az embernek örömet jelent, akkor ez üzemanyag a továbbiakban is. Jókedvem van, hogy ennyi év barangolás után kikötöttem ennél a társaságnál. — Jelenleg szabadúszó, vagy társulat tagja? — Miután a Nemzeti Színházban nem volt számomra igazi szerep, úgy gondolták a műsorterv felépítésénél, hogy nem terhelnek meg engem, hát én megterhelem magam! Máshol... Játszom Vallónál, van egy közös „ dolgozatunk” Schütz Mával és elkezdtem az Őrült nők ketrecének próbáit az Operett Színházban. Nyitott vagyok, én a Nemzetiből nem mentem el, mint ahogy a Madáchiból sem, csak most máshol dolgozom. Megkísérlem indulatok nélkül azt, ami ma már törvényszerű: hogy egy egészséges mozgásra indul a színésztársadalom. Miközben örülök ennek, vágyom egy olyan társulatra, amit erős képzelet, jóízlés tart össze baráti közösségként. Egyébként meghatározatlan ideig szóló szerződéssel a Thália tagja vagyok. — A 60-as években Pécsen volt színész. Az azóta eltelt időben melyek voltak pályafutásának jelentős állomásai? — Egy bánatos, hitehagyott színész ment Debrecenből Pécsre 1966-ban. Dobai Vilmos, a Pécsi Nemzeti Színház akkori főrendezője olyan feladattal bízott meg, ami hasonló helyzetet teremtett számomra, mint a Radnótiban töltött pár hónap. Bízott bennem, s nekem adta a Pillantás a hídról főszerepét. A másik jelentős ál (Fotó: Lang Róbert) lomás éppen Kaposvárhoz fűződik: a Dunántúli Színházak Fesztiválján itt mutattuk be Brecht, Arturo Ui- darabját. A színházi szakma akkor különösképpen nem érdeklődött, hogy mi történik a főiskolát végzett színészekkel, itt azonban kényszerűségből végignézték az előadásokat. Egy év múlva a 25. Színház szerződtetett. Két év után egy évig a József Attila Színházban dolgoztam. Ez az év kényszerpálya volt egy kellemes és egy kellemetlen élménnyel. A kőszobor lépteiben Puskint voltam bátor alakítani rosszul, ám Bodrogival egy brazil darab, A kutya testamentuma siker volt. Ezután kerültem a Madáchba. —A súlyos drámai főszereptől a vígjátékig számos műfajban otthonosan mozog... — Hogy én mindegyiket jól teljesíteném, azt nem tudom. Több olyan kritikus van, aki engem már régóta elmarasztal, de ettől én még járom a magam útját. Hogy mindegyik műfajban én otthonosan mozgok, azt megint csak nem tudom, de szeretek bennük mozogni! Véleményem szerint a műfajtól függetlenül a munka mechanizmusa a színész lelkében mindig ugyanaz. — Egyik legkedvesebb filmem az Indul a bakterház. Vajon a forgatás is akkora élményt jelentett a színészeknek, mint a kész produkció a közönségnek? — Csodálatos srác volt a Bendegúz! Ez a varázslatos lelkületű emberke elevenségével, frissességével fantasztikusan összefogta a néha fáradt színészeket. Tévedésből az egész forgatókönyvet megtanulta, s többször rápirított arra a színészre, aki tévesztett. — Mennyire fontos a színész munkájához a rendezett családi háttér? — Mindenkinek fontos, nem csak a színésznek. Ebben a huzatos helyzetben, ami ma a magyar színházi szakmát is jellemzi, csak azok lehetnek a túlélők, akik mögött erős családi háttér van. — Milyen tervei vannak a közeljövőben? — Már két évre előre tudom azt, hogy hol és milyen szerepet játszom. Képzelje el, még operában — Offenbach, Or- feus az alvilágban című vígoperájában — is énekelek egy szerepet. A Radnótiban két szerepet is kaptam. Hogy rám ne boruljon a kredenc, ennyi fölvállalás után úgy próbálom rendezni a feladataimat, hogy arra a bizonyos családra, — amelyre az előbb olyan szívesen hivatkoztam is—maradjon időm. — Filmszerep? — Továbbra sincs. Gaz nő a filmgyár udvarán. Vagy nem gondolnak rám, vagy amúgy is már „annyi” nekik. Tamási Rita 1991. június 29., szombat ECCE HOMO Péter János tárlata a Latincában „Nem írom nagy betűvel az embert, mert nem elvont fogalmáról akarok szólni, hanem róla, a szorongatott lényről, aki bármilyen esendő is, nem átallja faggatni az eget, az időt, az isteneket. Közelről próbálom megszólítani, olyan közelről, ahonnan észre lehet venni szemének rebbenését meg azt is, ha izgalmában szaporább lesz a lélegzete. ’’ Ancsel Éva írt eképp az emberről szóló bekezdéseiről. Péter János tárlatán „visszaköszönnek” e sorok, amolyan önálló bekezdésként rólunk, emberekről. A kaposvári Latinca Sándor Művelődési Központ aulájában rendezett tárlat keresztmetszet egy gazdag életműből. A külföldön is ismert, AFIAP-címmel büszkélkedő fotós negyven év anyagából válogatott. A jelenlegi—éppen hatvanadik önálló hazai kiállítása azért is figyelemre méltó, mert egykoron megjósolták: „Belőled, fiam, sohasem lesz fotós!”Ez a kijelentés pedig a néhai Király Bélától származik. A város neves fényképésze ugyanis e szavakkal fogadta a tizenéves lurkót, amikor az egy fényt kapott filmmel betért a Teleki utcai üzletbe, hogy megtudja: hány kép sikerült a jó öreg Pajtással készített felvételekből... A jóslat szerencsére nem igazolódott be. Péter János az ötvenes évektől kezdve rendszeresen vette kezébe a fotó- apparátot, hogy rögzítse a pillanatot, a megismételhetetlent. Képek százai születtek, amelyek bejárták a világot, s nem ritkán sikert sikerre halmozva tértek vissza gazdájukhoz. Nem csoda hát, hogy a hetvenen túli alkotó ma is örömmel örökíti meg a világ megannyi rezdülését. Azt vallja: mindent szeret fényképezni, ám az emberábrázolás áll hozzá a legközelebb. Ecce homo — ezt a címet adta kiállításának Kaposvár művészeti díjas alkotója, a Somogyi Fotóklub egyik alapítója. íme, az ember — fogalmaz lényegretörően, s nyújtja át a látványt a látogatóknak. Harminckét fekete—fehér fotóján az esendő lény jelenik meg, minden bajával és bájával együtt. Péter János a bölcsőtől a koporsóig kíséri figyelemmel azt a sajátos életutat, amely önálló képeivel is egészet alkot. A születés és a halál közötti intervallumban — Pilátus szavait nyomatékosává — tárul-, nak elénk a képek. Életünk képei, ha úgy tetszik: bekezdései. A grafikát is segítségül hívó, várandós anyát ábrázoló, kontrasztokkal teli felvételt gyermekportrék követik. (A fotósnak az unokák is kínálták a témát. A hátulgombolós srácok ma már 18, illetve 10 esztendősek.) Az ellenfényekkel bátran játszó alkotó külhonban készített felvételekkel is szerepel, ám sokaknak kedvence a Duna- parton ülő fiatal párt megörökítő fotó, amely Diszkréció címmel járta a nagyvilágot. Találkozunk többek közt egy barcsi vásárban készült sokácportréval, paraszt- és munkásarcokat megörökítő felvételekkel. De a válogatásból nem hiányozhat a spanyol népünnyepély három gráciája, a bécsi fiákkeres, és profán bájával a falatozó apáca. Péter János nem tagadja: a fotós néha — igaz, mértéktartóan, de —politizál. Ez érződik azon a szentendrei felvételen is, amely a régi címe — Zárás — helyett ma már a Nyitás címet viseli. A kiállítás záró darabja a Tihanyban felfedezett Derko- vits—szobor; a háttérbe montírozott kereszttel. Üzenetként áll itt, egy rövidebb-hosszabb út végét jelképezve, s Ancsel sorait igazolva: „Ha Jézus láthatta volna Michelangelo utolsó Pietáját, akkor fölkiált: íme, az ember nem hagyott el engem!" Lőrincz Sándor A KISKAKAS H etek óta egyfolytában esik. Néha zuhog. Olykor villámlik is. De a természet hiába kápráztatja el buja mámorával a szemlélődéshez szokott embert, hiába ontja a vizet virágra, állatra egyaránt, most senki sem kíváncsi rá. A gazda behúzódik a házba és magára rántja az asszonyt. A kandallóban pattognak a friss fenyőhasábok, a tűzhelyen bableves bugyog, benne apróra vágott marhahús, disznóbürke, csipkedett, hagyma, sárgarépa, ami kell. Az egész lakásban nehéz, édeskés illat. Ezt a csodálatos falusi idillt, ezt az ízig-vérig hétköznapi, szellőtáncoltatta bukolikát csak néha szakítja félbe az ég dörgése. Mert a vihar egyre újráz, fity- tyet hányva mindenféle közönynek. Időnként fákat tép ki tövestül és söpri, tolja maga előtt a sarat, meg a Bodri kutyát láncostul. Néha dörrent is egyet-egyet, mert hát az is belefér. A gazda, miután elvégezte a dolgát, belapátolja a levest, aztán még szalonnát és valami kolbászfélét is eszik. Meg hagymát és házi sütésű, barna kenyeret. Evés után elszív egy öblös- pipányi egri dojiányt, majd ledől a lócára. E közben felesége zoknit és alsógatyákat stoppol. A konyhában uralkodói basszussal horkol a gazda. No és az eső is fel-felhorkan néha, ahogy veri a környéket szüntelen, tompa dobogással. A nő — pont ennél a résznél végezvén a stoppolással — átmegy a tyúkólba, hogy ösz- szeszedje Tyúkanyó tojásait. De hogyan, hogyan sem, egy tojás mégis csak a tyúkólban marad. Aztán később leszállt a sűrű, sötét éjszaka. Az eső meg csak esett. Szóval, javában tartott még a vihar — az éj kellős közepén —, és úgy látszott, sohase akar vége lenni. Sőt, mintha most még jobban esne, mint nappal. És a szél is csak fújt, fújt, nekikeseredve rázta a leveleket, a fákat, a kerítést, a gémeskút gémjét, rázott minden rázhatót céltalan és atavisztikus erővel. A gazda pedig odabent horkolt a túlfűtött lakásban. A polcokon békésen olva- doztak a lábasok, a merőkanalak; És akkor, az udvar hátsó fertályában, eldugva a pajta bal alsó sarka mögötti kis fészerben, megmozdult, mi több, megrepedt a gazda felesége által kinnfelejtett incifinci, rózsaszínű tyúktojás. Na nem nagyon, először csak egy picit. Nem tudom Tyúkanyó hol lehetett ezidő alatt, mindenesetre nem volt ott. így nem láthatta azt a valótlanul fenséges-irtózatos küzdelmet, melyet csemetéje vívott a tojás héjával ezen a viharos éjszakán. Nem is hallhatta azt a hősies zihálást, mely apró kakaskájá- nak világrajöttét kísérte. Azért merem állítani — minden teketória nélkül —, hogy kakaskája, mert a lánycsibék közel sem így repesztik meg a tojást. Ezen a tojáson nem hosszában keletkezett repedés, hanem keresztben! És nem is olyan símaszélű, elegáns, óvatos, hanem kemény, elszánt repedés. Amilyet csak fiúk tudnak ütni egy tojáson. Aztán ez a repedés egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül ki nem bújt belőle egy helyre kikskas. Vékonyka farmerkabátot viselt és nyári vászonnadrágot. A lábán nem volt se cipő, se papucs. Nem csoda, hogy annyira fázott ebben az ítéletidőben. Először is körbenézek egy kicsit, gondolta, és úgy is tett: körbenézett. Csakhogy vajmi keveset látott a vaksötétben. Ezért elhatározta, hogy felfedező körútra indul. Bár se igazolványa, se fogkeféje, se váltás gatyája nem volt, de hát ki mondta volna meg neki, hogy ezek nélkül jobb, ha útnak sem indul. Ki tudja az anyja hol fetrengett, melyik ágyban! És Sanyika, a félnótás japán kakas meg egyre csak azt hajtogatta: — Szörnyű idő, szörnyű idő! A mi szegény kiskakasunk pedig semmit sem értett ebből a pesszimista dumából, mivelhogy előtte állt még az élet. Fogvacogva bár, de felkerekedett. Összehúzta magán a kabátot, és elbotorkált a tyúkól ajtajáig. — Brrr! — mondta gyerekkakas nyelven, ami kábé annyit jelentett, mint Sanyika dep- resszív szövege. Az ártatlan kis jószág tovább indult, szárnyacskáit zsebre- dugva. A fészer másik sarkánál ismét kikukucskált. — Brrr! — mondta megint, csak sokkal hangosabban, mert valahogy túl kellett kiabálni a vihart és Sanyikét is, aki a rémülettől teljes önkívületben cibálta szakadt kis nájlonszaty- rát, amiben tyúkszaros költeményeit tárolta. Árva kiskakasunk megértőén figyelte fajtársa szenvedéseit, nem gúnyolódott, mert már őt is nagyon rázta a hideg. Az eső meg, mintha tudatában lenne annak, hogy mit csinál, még jobban rákezdett. Jéggel és betondarabkákkal püfölte a tyúkól tetejét. — A szentségit! — fakadt ki kakaskánk cseppet sem váratlanul. — Hát mi van itt? De tudta jól, hogy hiába várná a választ. Kapta magát inkább, visszaóvatoskodott a kihűlt fészekhez, kitapogatta a maga tojáshéjait, ügyesen belebújt az alsófelébe, a másikat pedig pontosan az alsó fölé illesztette. Mindezt olyan szakértelemmel tette, hogy néhány pillanat múlva nem látszott sem a kakas, de még a repedés sem. Csak távolról — a tojás mélyéről — hallatszott vékonyka, mutáló hangja, ahogy kama- szos dühével szidta ezt az esőáztatta, eltolt rohadt világot. Gerencsér Zsolt
