Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-22 / 144. szám
1991. június 22., szombat SOMOGYI HÍRLAP 3 EGY KÉPVISELŐ HIÁNYÉRZETÉRŐL Frakciófegyelem, véleményszabadság Megszokott közéleti jelensége a különböző fórumokon, tájékoztatókon elhangzottak véleményezése, kritikája. Különösen gyakori a kormány- párti képviselők kijelentéseinek, nyilatkozatainak ellenzékiek által történő minősítése: természetesen többnyire elmarasztalóan. Ilyenkor ki-ki vérmérséklete szerint válaszol, vitatkozik vagy hallgat. Elolvasva Páris képviselőtársam írását, megdöbbenve tapasz- tasztaltarm itt egészen másról van szó. Azzal váltottam ki igen tisztelt képviselőtársam nem tetszését, hogy nem beszéltem az általa gondosan felsorolt témákról. Hangsúlyozta ezeknek a témáknak a fontosságát, amit persze nem is vitatok. Számomra is rendkívül fontos kérdések azok a közvéleményt is igen érdeklik. Ezekről a témákról határozott vélemény van az MDF-frakciónak és nekem is. Természetesen kell is beszélni ezekről, tájékoztatni a közvéleményt. Volt is szó ezekről számtalan fórumon és én is sokszor nyilatkoztam már ezekről. A kérdésem csak az és az okozza a meglepetést, miért írná elő Páris képviselő- társam azt, hogy ezen — és pontosan ezen a sajtótájékoztatón ezekről kellett volna nekem beszélni? Nem értem! A sajtótájékoztatók rendje, hogy aki a tájékoztatót tartja megnevezi a témát. Erről kérdezik tehát. Jelen esetben ez a téma a világkiállítás volt. A tudósítóknak azonban szuverén joga, ha érdeklödnek-e téma iránt vagy sem, és arról többet vagy kevesebbet írnak. Ezek szerint Páris képviselő úr — úgy látszik — csak a Somogyi Hírlapot olvasta. Annak munkatársa a leírtak iránt érdeklődött. Feltehetően azért, mert a világkiállítással kapcsolatos véleményemről, parlamenti felszólalásom kapcsán részletesen tájékoztattam már olvasóit. Egyébként is minden újságírónak elemi joga kérdezni és arról írni, amit jónak lát. Példaként említem meg, hogy a sajtótájékoztatómon a „Mai Nap” riporterét és a Pécsi Rádió tudósítóját csak az elhangzottak érdekelték, kérdéseik minden esetben az MDF-frak- cióval kapcsolatosak voltak Ők nyilván úgy gondolták, hogy egyebekről hallottak már, sokszor fognak hallani. Arról, hogy miért gondolták így, őket kellene Páris képviselő úrnak megkérdezni, nyilván megválaszolnák. Páris képviselő úr arról is szól, hogy a sajtótájékoztató csupán reklámcélokat szolgált. Csak egy kérdésem van: kinek? Nekem, gondolom, nem, hiszen egyidőben tizenkilenc megyeszékhelyen tartottunk sajtótájékoztatót. Nekem a kaposvári jutott, és a munkámhoz tartozott annak megtartása. Vagy talán az MDF-frakcióra gondol képviselő úr? Még néhány szót arról, hogy mi okozott még csalódást az igen tisztelt SZDSZ-es képviselőnek. Ez a frakciófegyelem és a képviselői szabadság kérdésköre, illetve az, amit azokról elhangzott. Igaza van a kormánykoalíció felelősségét illetően. A kérdés csak az, hogy ezt mennyiben cáfolják a sajtó- tájékoztatón elhangzottak? Természetesen semmiben! Abban is igaza van, hogy a parlamentáris demokráciákban a stabilitást jelenti a pártok kiszámíthatósága. Ehhez semmi köze nincs a sajtótájékoztatón általam mondottaknak. Amit pedig a szavazási fegyelemről ír, azt nem is érintettük a tájékoztatón. Bonyolult kérdéskör ez, nem is tudtuk minden vonatkozását megtárgyalni, pedig igen csak hosz- szúra nyúlt a sajtótájékoztató. Dr. Gaal Antal országgyűlési képviselő Vállalati vámtartozások Csaknem 27 milliárd forinttal tartoznak a vállalatok a vámhatóságnak. Ez az összeg megközelítőleg 15-20 százalékkal kevesebb a múlt évinél. A vállalati tartozások nagyobb tételét az áfa-befizetések elmaradása jelenti: ez mintegy 21 milliárd forint. A vámoknál a VPOP kinnlevősége 5,9 milliárd. Ez az összeg még közel 8,3 milliárd forint volt januárban. A bizonytalanság „megeszi” a kővetkező éveket Göröngyös úton a mezőgazdaság Dr. Juhász Pál (SZDSZ-szak értő): „A semmi, az még a rossznál is nagyobb rossz!” (Folytatás az 1. oldalról.) — Hogy minősíti a magyar agrárágazat mai helyzetét? — A magyar agrárágazatot ma egyszerre három különböző válság sújtja. Az egyik a piaci válság: amit eddig eladtunk Keletre, az a kereskedelem ott tovább elfogadható módon nem folytatható. A nyugati export viszont már betöltötte a lehető csatornákat, újabbakat nyitni csak valami más módon lehet. A második: szerkezeti válság. A nyolcvanas évek minden sikere ellenére a mezőgazdaság tökéletlenül illeszkedik a nemzetgazdasági rendszerbe: ki van szolgáltatva a kereskedelemnek, ezért rosszul integrálódik a gazdaságba,és tovább nem folytatható rögeszmés vállalati formák vannak. A harmadik politikai, ha úgy tetszik, legitimációs válság. Az uralkodó vállalati formákat a szocializmus hoztalétre, ezek vezetőinek valamilyen módon meg kellett alkudniuk a korábbi rendszerrel, ezért hol okkal, hol ok nélkül bizalmatlanság nyilvánul meg irántuk. Mint negyven évvel ezelőtt, mikor a hatalomra került kommunisták nem bíztak meg az előző rendszer mező- gazdasági szakembereiben. S a mai válsághelyzetben akik cselekedhetnének, nem cselekszenek a bizalmatlanság miatt. így a mezőgazdaság nem tud reagálni a válságkihívásokra: elhúzódnak a döntések, a reakciók. — Lassan egy év óta késik a földtörvény, közismertek a kárpótlási törvény körüli viták. Hogyan vélekedik erről dr. Juhász Pál? — A törvényekkel az a baj, hogy nem a kihívásra, a gazdasági szituációra reagálnak, nem azt keresik, hogy ebben a helyzetben hogyan lehet továbblépni. Ezek a törvények döntően az igazságtalanságok kompenzálására irányulnak, vagyis a jövő helyett a múltra figyelnek. Hozzáteszem: az általuk szolgáltatott igazságot olyan technikai eszközökkel próbálják szolgálni, amelyek nem jól illeszthetők a jövő átalakulási folyamataihoz. A törvények meghozatala körüli bizonytalanságnak nem egyszerűen időhúzási okai vannak, hanem a kormánypártok sem tudják, mi legyen a törvények igazi tartalma. Mindez megbénítja a gazdasági cselekvést. Jó lenne, ha ezek a törvények minél hamarabb meglennének, bár láthatóan rossz törvények lesznek. De, ha sokáig nem születnek meg, akkor azért áll le a gazdasági élet, mert nincs jogi kerete a működésnek. A semmi, az még a rossznál is nagyobb rossz! — A megsokasodott problémák miatt, a fokozatosan atomizálódó agrárágazatban mindenütt nő a bizonytalanság. Mit tartana szükségesnek a feszültség feloldásához? — A mezőgazdaságban csak többéves előrelátással lehet üzleti döntéseket hozni. Az a bizonytalanság, ami ma ráül erre az ágazatra, „megeszi” a mezőgazdaság következő éveit. Szinte látható a jövőre bekövetkező furcsa, kettős helyzet: egyes termékekből hiány lesz, másokból reménytelen túltermelés. Hiány a tőke- és ráfodításigényű termékekből lesz, mert nincs, aki vállalná ezeket a ráfordításokat a termelés és a piac bizonytalansága miatt; a munkaigényes árukból viszont túltermelés várható. A feszültségek oldásához mindenekelőtt világos jogi helyzet kell. Ez azonban önmagában kevés; legalább ennyire fontos, hogy a kormány gazdaságpolitikája is világossá tegye: minek a kockázatát vállalja a kormány és mit hárít a termelőre. Amíg ez az egész „csomag” nem világos, addig a mezőgazdaság csak lefelé tud menni. — Azonnali választ váró kérdések sora „dörömbölt” szinte az év eleje óta ajtókon. A biológia ritmusát nem lehet „elnapolni”. Néhány nap, és itt az aratás. Mi lesz a gabonával? — Most a gabonatermelésén látszik legjobban a bizonytalanság, holott nem a gabona a leginkább veszélyben levő ágazat, csak egyik „kiabáló” jelzője a helyzetnek. Hogy az idei búzákkal mi lesz, nem tudjuk. De azt igen, hogy jövőre nem lesz búzánk! És ebben a helyzetben kell dönteni. Az igazi probléma — ha jól belegondolunk — a tenyésztész- szervezésnél, az úgynevezett háttérszolgáltatások tönkremenetelénél van. Ha a tenyészállat-, a vetőmagelőállítási folyamatok elakadnak, annak kára hosszú távra kihat. —A kép lehangoló. Ilyen körülmények között, figyelembe véve az ország adottságait, milyennek látja a magyar agrárágazat jövőjét? — Mindennek ellenére a magyar mezőgazdaság jövője mégsem olyan rossz! A földrajzi és kulturális előnyök európai viszonylatban is jelentősek. Kialakítható olyan tevékenységszerkezet, olyan kapcsolatrendszer a világgal, hogy megtalálja helyét az agrárágazat. Ez természetesen nagyon kemény igazodási munkát jelent, nem is annyira a termelők számára, hanem az élelmiszeriparban és a kereskedelemben. Az biztos, hogy az ország megmentő ágazata nem a mezőgazdaság lesz; sem a munkaerő-problémákat, sem a devizaigényeket nem tudja megoldani. De az is biztos, hogy Magyarországon a mezőgazdaság mindig fontosabb ágazat lesz, mint általában a többi európai országban. S ennek meg is tud felelni! Csak nagyon göröngyös út vezet odáig. — Köszönöm a beszélgetést. Vörös Márta Nagyok az üzleti lehetőségek (Folytatás az 1. oldalról.) Kiss Tamás, a megyei ön- kormányzat közlekedési főmérnöke bevezető tájékoztatójában elmondta: Nagykanizsán már sokkal előbbre járnak, mint Somogybán. Ennek a megbeszélésnek az a célja, hogy megismerjék a szándékokat. A vállalkozók később is elküldhetik írásban az elképzeléseket, a vállalkozási iroda szívesen továbbítja a Déli Autópálya Kft-nek. Az útépítésre befektetett pénz még 30 év múlva sem térül meg, éppen ezért szükséges minél több vállalkozás az út közelében. Az sem mindegy, hogy Somogy mennyire használja ki az üzleti lehetőségeket. Az biztos, hogy élelmes osztrák vállalkozó sorra felvásárolja a kavics- és homokbányákat Somogybán, Baranyában és Tolnában, az autópálya tervezett nyomvonalának közelében. Félő, hogy emiatt monopolhelyzet alakul ki, s ez nemcsak az útépítésre lesz hatással. Sok érdekes elképzelést mondott el dr. Király István, Kaposújlak polgármestere. Az önkormányzat tagja a Déli Autópálya Kft-nek, s nagy lehetőségeket lát benne. Mindenképpen hasznosítani szeretnék a homokdombjukat, hiszen kell a jó minőségű anyag az autópálya szigeteléséhez. A ka- posújlaki le- és feljáró szakasz mellett autóskempinget terveznek önkormányzati beruházásban . Szó lehet a kaposúj- laki repülőtér, esetleg a szarkavári kastély hasznosításáról is. Különösen elgondolkodtatóak voltak a megye gazdaság- történetére alapozott ötletei. Dél-Somogy újra szállíthatna étkezési burgonyát — akár feldolgozva — Észak-Olaszor- szágba. Hasznosítani lehetne a somogyi fát, érdemes lenne szaporítani a tavak számát s halat exportálni Olaszországba és Németországba. Sokan tettek föl kérdést, né- hányan pedig hangot adtak annak, hogy e tanácskozáson sem kaptak elegendő információt. Schmidt Ervin nagyberki polgármester leszögezte: aki befektet, szeretné tudni, mire és mikor térül meg. Dr. Király István felhívta a figyelmet arra, hogy nemzeti érdek a déli autópálya megépülése. Nem le hét várni az ötletek összegyűjtésével. A gondolkodás nem kerül pénzbe! (Lajos) Az iszonyat évfordulója „Halált láttat a bölcsőm átka” (Gyóni Géza) Sok vérhullást átélt magyar költő ágyútűzben fogant sorát választottam emlékezésem mottójául. A sűrű, tömör sor sejteti a megkerülhetetlen sorsot és az átokszerü, eleven, emberi gonoszságot, de fájdalmasan megfojtja a reménykedést és az élet kötelezettségét sem sugallja. Igaz, hogy ma sem kevesbedett világunkban az anyák jajkiáltása, az oktalan vérontás és a fájdalom. Bolondját járja a természet is. Ólomlábakon késlekedett a tavaszi rügyfakasztó napsugár, hiába vágyakozott a test és a lélek, a föld és a serdülő természet a melengető, bimbóbontó napsugárra. A hosszú didergés után a sírokon is nehezebben nyílnak a rokoni szeretet virágai. Megújuló, harsányhangú életünk is csak lassan lépeget az ismeretlen célok felé. Mégis minden esztendőjúniusának utolsó vasárnapján néhány rokkant öreg elzarándokol a felrobbantott zsinagóga helyén emelt emlékhelyre és az auschwitzi hamvakat őrző hatalmas kőurnához, hogy elsírja maradék könnyeit anyjáért, apjáért, uráért, feleségéért, gyermekeiért és feltegye magának a válasz- talan kérdést: „Ki szenvedett mélyebb és kínzóbb mártíriu- mot, akiket halomra gyilkoltak vagy aki életben maradt elsí- ratni őket?” A maradék somogyi zsidóság által emelt emlékmű felavatása óta — egyetlen év kivételével — ott álltam az urna előtt, de soha nem láttam a bűnbánó gyilkosokat, akik 5200 ártatlan és bűntelen magyar állampolgárt üvöltözve zsúfoltak a tűző napon felforró- sult marhavagonokba, víz és élelem nélkül, és indították az általuk jól ismert „Endlösung”, a „Végső megoldás"felé, a hitleri gonosztett végrehajtásának készséges segítőjeként. Alapos, férfias, bár nem túl lova- gias munka volt: a július 7-én, 8-án a halálvonatból az auschwitzi rámpára kihajtott szerencsétleneknek több mint a felét: az öregeket, a betegeket, a gyermekeket és gyermekeiktől elválni képtelen anyákat, az SS-pribékek azonnal a gázkamrákba irányították, a maradékot pedig ördögi módszerességgel néhány hónap alatt majdnem teljes számban elpusztították. Könnyek nélkül, befelé sírva hallgatom a bibliai hangulatú, magyar szavú zsolozsmát: „Urunk, Istenünk, lásd, mily árva egykoron nagynépü gyülekeztek I Vérüket, mint a vizet, ontották, el sem temették őket. Gyalázattá lettünk szomszédaink előtt, gúny tárgyé vá süllyedtünk, elhagytak barátaink és ellenségeinkké váltak, elhagya- tottságunkban utolértek üldözőink. Sírva sírtunk éjjelente, senki sem vigasztalt bennünket.” Könnyes, tiszta szavakban fürösztött bánat, akár Kosztolányi Dezső csengety- tyűszó-szépségű verssorai: „Nincs menekülni egy picinyke rés. S oly soka halál és a temetés. ” „A kert mögül halkan felém suhan az évek árnya, tűnt idők halála.” Nehéz léptekkel indulok a fehérfalú ravatalozóba. Libegő emlékárnyak és kósza neszek kísérnek a homokkal teli ládába szúrt gyertyáimhoz. Sorban meggyújtom emléklángjaimat szeretteimért, kiknek egy sírhalom sem jutott. Anyám és tanító testvérem füstje Auschwitzban, apámé Buchenwaldban olvad bele a felhőkbe, két fivérem Balfon és valahol Ukrajnában táplálja a tömegsíroktól zsíros fekete földeket. Nem is tudja talán minden túlélő milyen gazdag, aki tudja, hol domborulnak szülei sírjai! A közös gyász bús óráiban a maroknyi megmaradott szomorú egyikeként emlékezem a csontot dermesztő fehér fagyokra, a vért forraló izzó nyári napokra, a maró éhségre, a tetvekre, járványokra, a húsba hasító kikötésekre, a bőrt tépő verésekre, a gyors halált rejtő aknamezőkre, eszelős elszigeteltségemre, a töméntelen gyötrelemre, melyet vérgőzös aljaemberek kiagyaltak. Gyűlölet és bosszúvágy nélkül, áhitatos, halk bizalommal az emberben állok a hideg urna előtt és szeretném világgá kiálltán i: „ Vigyázat! A RÉM nem halott!” Érzem, hogy az ijedt szívekben aggodalom szorong, félnek a mételyezett lelkek mélyén prédára éhesen leselkedő gyűlölettől. Én nem félek már a rombolás torz apostolaitól, mert tudom, hogy a tiszta többség, a sokezer jóra törekvő, küzdő ember összefogott apró akarata ellenállhatatlan erőt jelent. Valóban ilyen nehéz lenne megvalósítanunk József Attila álmát: „A háború és minden borzalom feküdjék végre ravatalon”? Világosan hallik az erkölcsi parancs: az élet is kötelező! S csak azt gázolhatja halálra a buzgólkodó gyűlölet, aki feladja a jóért küzdő élet jogos' reménységét. Kevélyfogatú világunkban gyalogjáró lélekkel is küzdhetünk, sőt küzdenünk kell, hogy a világ jobb, tisztább, fönséges és ronthatatlan legyen, hogy a mártírok véréből, az ártatlanok áldozatából, az elhamvasztott reményekből, az éjbe elsírt könnyekből dolgos, becsületre épülő élet fakadjon. Szívből, lelkem mélyéről, úgy istenigazából, meggyőződéssel kacagni még nem tudok, de örök gyászom feketéje, szeretném, ha szürkülne. Vigasztalóim és segítőim szép- szavú, igazhitű költőink, mint Dsida Jenő. Hallgassuk csak! „ Valahol itt van köztünk a pokol, Kénköves lángjait itt lobognak magosán és láthatatlanul. S oly gyanútlan, oly kék az ég. ” Hazafelé sem könnyű szabadulnom gyászom mázsás súlyától. Anyám tan ította prófétai intelemre emlékezem: „Térjetek meg a századok nevelte bűnből ember fiai!... Riadjatok vissza, és ne vétkezzetek!” Kellner Bernát
