Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-03 / 127. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. június 1., szombat AZ EREKLYE BIZONYÍT Gróf.Széchenyi István egyetlen magyar nyelvű verse édesanyjához Az ereklyék köteleznek. „Habent sua tata libelli” — a könyvek sorsa is. Az 1970-es években Jékely Zoltán költővel egy budapesti antikváriumban kutatva, kezem ügyébe került egy könyv, Toldy Ferenc: Régi magyar legendák tára (A Debreceni legendás könyv. - A Krisztina legenda) című, 1858-ban Emich Gusztáv nyomdájában Pesten kiadott munkája. A könyvet számomra különösen becsessé teszi, hogy Jékely Zoltán — akivel a korai háláiéig szoros tanítványt baráti kapcsolatban álltam — megtisztelt azzal, hogy ott nyomban megvásárolta és nekem ajándékozta azt. Jékely „magyarítása” Jékelyről köztudott, hogy a többek között Széchenyi István német nyelven írott „Napló”-\á- nak első három kötete is (1814-1829) az ő magyarításában jelent meg 1978-ban, a Gondolat Kiadónál; s ezt a „naplófordítást’’ ő maga is műfordítói pályája betetőzésének tartotta. A napokban újra elővettem az ajándékul kapott könyvet: elfelejtett, használatból kiveszett, kiölt szavak; régi prédikációk titkos, megtartó kazettáját. Az idő sebesebben száguld, mint valaha, nem is sejthettem még, hogy mily furcsa meglepetést tartogat Jékely „szellem-ujja” számomra, mégis mintha az archaikus tartalmú könyvben Ő szólalt volna meg, a másvilági költő. Ami e könyvet a barátság és tisztelet érzésén túl is kivételessé teszi az, hogy közli — kiegészítésül különlenyomat- ként hozzákötve — Toldy Ferencnek az Új Magyar Múzeum 1860 áprilisi számában írt szép nekrológját, amelyet „Széchenyi István verse anyjához, Gr. Festetics Juliáná- hoz. "című forrásközleménnyel fejez be. Széchenyi Istvánnak az édesanyjához intézett verse ismeretlennek számít, hiszen a Toldy Ferenc nekrológját kiegészítő forrásközlemény tá- gabb nyilvánosságot soha nem kapott. Csery-Clauser Mihály: Széchenyi napjai című gyűjteményes kötete sem említi a verset. Pedig dokumentális ereje — Széchenyi magyar nyelvűségét illetően — igen nagy. A költeményt gróf Festetics Julianna gróf Széchenyi Ferencné a család soproni levéltárában ereklyeként őrzött albumából másolta le Toldy Ferenc, megcáfolandó az egyik nekrológ írót (tapintatból nem nevezi meg), aki azt állítja, hogy „István gróf, mielőtt a politikai pályára lépett, gyenge volt a magyar nyelvben". Nos, ezt alaposan megcáfolja a Toldy betűhív közlésében olvasható vers. A népköltészet hatása Nem kétséges, hogy „István gróf” tökéletesen bírta a hazai nyelvet, mégpedig mint „anyanyelvét” és éppen ezért nem fogyatkozott meg nyelvkészsége 17 évi katonáskodása GRÓF SZÉCHÉNYI ISTVÁN VERSE ANYJÁHOZ, Glt. FESTETICS JULIÁNÁIIOZ. MEGELŐZI JZÉCHENYI NEKROLÓGJA TOLDY FERENC Különnyomat az Új Magyar Múzeumból. PEST, MUCII 0. MAGYAR AKAIIKMIA1 NYOMI'ÁSZ. 1800. alatt sem, különben hogyan tudott volna ilyen verset írni? Toldy rámutat arra is, hogy az ifjú költő jól ismerhette a magyar népköltészetet is, mert a choriambusos lejtést — mikor még az irodalom előtt ez a forma „terra incognita” volt — innen vette. A családi körben is magyarul beszéltek. Mikor Kazinczy egy alkalommal a grófi családot meglátogatta, az apa azt kívánta tőle, hogy gyermekeivel csak magyarul beszéljen. Sőt, ha megbeszélésre magyar urak voltak Széchenyi Ferenc grófnál akkor is magyar szó járta. Toldynak maga mondta el, hogy 1817-ben Bécsből szabadságon lévén, otthonlétekor lóügyben a tanácskozás magyar nyelven folyt. „Széchenyi maga alkotott magának nyelvet, s hogy ezt tehette, nem mindennapi erővel kelle azt már jókorán bírnia” — jegyzi meg Toldy. Annál meglepőbb számunkra, hogy a szüleihez írt levelei német szöve- gűek. Hogy e több 170 év porától takart kis verset, mint a 14 „Legnagyobb Magyar” első írói alkotását a feledés homályából felelevenítem, azért teszem, mert értékes dokumentumot látok benne Széchenyi jellemzéséhez. Mint későbbi nyilatkozatai bizonyítják, nevelésére különösen édesanyja gyakorolt jótékony hatást. Széchenyi Istvánról, a bicén Ha mind azt, mit szívem érez, toliammal leírhatnám, Mind azt, mit csak Néked köszön, méltán elöl adhatnám, Boldog volnék, S nem busolnék. De hogy írja le a számát ezer aggódásidnak ? Hogy köszönje tanácsidnak, hogyan fáradásidnak Számos nemét És érdemét? — íme tűz és fegyver között imádsággal tartottál, Betegágyaimban gyorsan Te magad apolygattál, Te oktattál, Tanácsoltál, Te plántáltad szívemben a jót, melyben vagyok s leszek, S a mi csekélyt Isten, Uram, s Hazámért utóbb teszek A Te munkád. — S azért Reád Szálljon háladásom mellett az Istennek áldása, Attul lelked, gondjainak jutalmát hogy láthassa. 1. Május 1817. Gróf Széchényi István. Széchenyi-család címere tenárium évében szólva, szükségesnek tartjuk megjegyezni azokat a tévedéseket, amelyek hazai lexikonaink pontatlanságaira utalnak. Elég megnézni az Új magyar lexikon (Bp. 1962, Akad. K. 187.) címszavát, amelyben is azt írják: „Anyja a Georgikont alapító Festetics György gróf leánya, Julianna volt”. Valójában, akihez az idézett vers íródott, Széchenyi István édesanyja: Festetics Julianna grófnő; de ő Festetics Pálnak a leánya, aki a Georgikont alapító Festetics György testvére volt! Igazítottan lexikonok Fontos még megemlítenem Toldy Ferenc szóbanforgó közleményének egy ugyancsak elfelejtett adatát: „Ugyanezen albumból jegyeztem ki gr. Széchenyi Ferenc három fia születésnapjait: Lajos, született 1781. nov. 6., — Pál, a család mostani feje, 1789. nov. 10.,— István, 1791. szept. 23. Emez szerint igazítandó meg Széchenyi Istvánnak, bibliograp- hiáiban, hírlapokban, sőt némely címereken is egymástól eltérőleg és hibásan kitett, születési ideje. Született pedig Bécsben, az Augarten nevű kert császári palotájában...” Kutatásaim szerint ez a „megigazítás” elmaradt Sziny- nyeitői kezdve az összes megjelent lexikonokban, s változatlanul atéves 1791. szeptember 21. szerepel születése időpontjaként! Matyiké Sebestyén József Könyvheti jegyzet Az éhező Az emberek a mai nehéz gazdasági helyzetben legkönnyebben kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg nem érdeklődik,- a könyvek ott maradnak a polcokon, s emiatt elmondhatatlan sok írás marad kéziratban, s elgondolhatatlan hiány áll elő a szellemi fejlődés terén. Különösen a legfiatalabb írógenerációnak kétségbeejtő a helyzete. Hogy tehet ma szert sikerre egy fiatal -író? Mert az írás nagyrészt gyakorlati kérdés is. Az az író, aki életének hosszú szakaszát úgy kénytelen átélni, hogy nem jelenik meg az írása, igen sokszor elvetél, elmúlik, s nyomtalanná lesz. Pedig aki könyvet akar venni, minden sarkon megteheti. Ahhoz képest, amilyen kicsi a könyvfogyasztás, túl sok a könyvkereskedés. Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont megtalálhatja a maga kisebb, de ismerhető és ismert, arccal rendelkező közösségét. Ismét lesz kinek írni. A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák. A veszteség remélhetőleg nyereségbe fordul. Ki hinné, hogy a fönti sorokat kerek hatvan esztendő választja el egymástól. Az első három bekezdés Móricz Zsigmondtól való, a Nyugat egyik 1931-es számában írta, amikor a folyóirat a nagy lerobbanások idején még abba is belekapott, hogy kivonuljon a budapesti ipari vásárra. Az ötlet annyira nyers, hogy nem is származhat mástól, csak magától Móricztól. Szinte az utolsó szalmaszál, hogy a veretes, az irodalom legfelsőbb emeletén trónoló lap ne fulladjon bele a gazdasági krízis áradatába. Móricz beül a Nyugat pavilonjába, s azon helyben veri le gépén a gondolatait— úgy, hogy közben az oda-odatévedő vevőforma emberek lesik, miként ír az író úr, s vajon miket. Ebben a vásári zsivajban. Ami azonban nem egészen igaz, mert bizony ide Nyugat, oda Nyugat, csak vevőformák szédelegnek a ponyvája elé, nem vevők, mert vevők, vivők nemigen akadnak. „A tömeg nem érdeklődik... ”, — amint Móricz Zsigmond látlelete mieíénk tárja. Milyen friss,-eleven kép sajnos! És mennyire ugyanígy van a fiatalokkal is. Kétségbeejtő a helyzetük. Tegnap még egy kicsit a könyvkiadás üdvöskéi voltak, persze csak hellyel-köz- zel, ma már a kutyának se kellenek. De ahelyett, hogy továbbszőnénk Móriczot, nézzük a negyedik bekezdést: „Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont..." És: „A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák.” Egy 1990-es interjúból való; aki mondta, nem író, de irodalmár, s irodalmár létére azon örvend, hogy végre vége a régi rossz időknek, amikor a kultúrpolitika „a nagy, országos nyilvánosság * * iro illúziójával” áltatott bennünket, s bár sanyarú, keserves tudomásul vennünk, de most jön el az igazi világ: író és olvasó egymásra lel. Azért mostam össze a két idézetet, mert ezzel az interjúbeli illúzióval Móricz Zsigmond is áltathatta volna magát: nem baj, ezután kevesen vesznek ugyan irodalmat, de akik vesznek, azok megértenek bennünket. Sajnos, ezt a kifacsart vélekedést semmi sem igazolja. A nagyvárosokban most is minden sarkon könyvet óhajtanak a nyakunkba sózni. De mit? Vége van annak az eufóriának, amely a tiltott gyümölcs után futtatott bennünket, egy-egy Nagy Imre-élet- rajzért, 1956 igaz történetéért, és így tovább. A kiadók ha kaszálnak, már csak mással tudnak, s kétségbeesve és a gazdagodás reményében ösz- sze-visszaturkálnak a kuriózumokban, közben pedig író és olvasó egyáltalán nem talál egymásra, a veszteség az istennek sem akar nyereségbe átfordulni. S nemcsak a fiatalok helyzete sötét. Épp az elmúlt héten hoztak hírt egy vidéken élő ötvenéves íróról, aki úgy tíz esztendeje olyan könyvet adott ki, hogy még ma is zeng tőle a fülünk, s ez az író egy kis faluban magára hagyatva nyomorog. Nemrégiben is megjelent egy könyve, annak is szép sikere volt, vagy mondjuk inkább úgy, mert a siker a piacra és nem az értékre utal, hogy annak is megvolt a maga fontos helye, egy kicsit szerényebb mű, de fölkavaró. S írója mára oda jutott, hogy még tüzelőre sem futja neki: egy kis tanyán didereg, s valósággal, a szó szoros értelmében éhezik. Mert ma a jó könyvből megélni nem lehet. Sajngs, csupán a szenzációk kellenek. És mindenben így van. A szorgalmas, aprólékos, vonásról vonásra ívelő szép munka, a gyönyörű, de nem tüzijátékos tehetség fokról fokra alásüllyed. A mai könyvhelyzet, könyvpiac csak a teljes egész töredékének a tükre. Győri László
