Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-04 / 78. szám
1991. április 4., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 OTP-SZAMOLOSDI KEDVEZMÉNYÜGYBEN Egy meg kettő az három. Legföljebb. Ám — szerintem — legalább annyinak kell lennie, semmiképpen nem kerülhet a végeredmény a kettő „közelébe”. Ez úgy is igaz, hogy egy gyerek meg egy ikerpár az ösz- szesen három gyerek. Az OTP azonban másképp számol. A kaposvári Hadi család 1989-ben kötött lakásvásárlási szerződést az OTP-vel. Az „aláírások" előtt három nappal derült ki, hogy a fiatalasszonynak egészséges ikerterhessége van. A szerződés megkötésekor tehát kérték, hogy mivel egy gyermekük már van, kettő pedig hamarosan megszületik, három gyermek után kaphassák a szociálpolitikai támogatást. A válasz az volt, hogy „megelőlegezni" csak egy gyermeket lehet! Már maga ez a kifejezés is bántó, hát még a tartalma: ha egyszerre két gyermek születik, akkor az igenis kettő és nem egy. A megelőlegezéstől függetlenül... Ami nem mindegy Akkora összegkülönbségrol van szó, amely egy fiatal, háromgyermekes családnak nem mindegy: ugyanis a szerződés megkötésekor két gyermekre 150 ezer forint támogatást kaptak, majd utólag még 50 ezret, háromra azonban mar 400 ezer járt volna. A család—érthetően — nem hagyta ennyiben: az őket ért méltánytalansággal kapcsolatban levelet írtak a pénzügyminiszternek. A válaszlevélben, amelyet a Hadi család a minisztériumi osztályvezető-helyettestől kapott többek között ez áll: „Az OTP-től pontos és részletes felvilágosítást kaptak a hitel és szociálpolitikai kedvezmény 1989. évi változásáról, és javasolták, hogy — a lakás üresen állása miatt felmerült költségek vállalása mellett — a szerződéskötéssel várják meg a gyermekek megszületését, miután a magasabb összegű kedvezmény csak meglévő gyermekek után számolható el". Erről azonban egyrészt Hadi József családja csak ebből a levélből értesült, másrészt pedig hogy ez mekkora terhet rótt volna az anyára — akitől elvárták, hogy egy háromesztendős, valamint két újszülött csecsemő ellátása mellett még költözzön is —, senkit nem érdekelt. A család tovább kereste az igazát és — úgy érezvén — jogtalanul elvett pénzüket, ám a népjóléti miniszter válaszra sem méltatta levelüket. Megmondja a rendeletet... Sebők Zoltánnétól, az OTP megyei igazgatósága építési- kölcsön-osztalyának vezetőjétől megtudtuk, hogy a lakással kapcsolatos adásvételi szerződésnél a gyermek után járó szociálpolitikai kedvezményt kormányrendelet szabályozza. Ennek értelmében meglevő gyermekek után az elsőre 50 ezer, a másodikra 150 ezer, a harmadikra pedig 400 ezer forint kedvezményt adnak, tehát összesen 600 ezer forintot. Az utólagosan született gyermekek után azonban egyenként csak 50 ezer jár. Lyuk a hálón Tehát ebből az következik, hogy lehetőleg még az albérletbe, a szűkös, sokszor embertelen körülmények közé szüljék meg az anyák gyermekeiket, aztán költözhetnek. Pedig hát a magyar polgári jog a még meg nem született gyermekjogait is védi. Úgy látszik, erről elfeledkeztek a jogalkalmazók. És ez is hozzátartozik a mi kis országunk sokat emlegetett szociálpolitikai hálójához. Ez egy lyuk ra^3'" Tamási Rita Meghalt Graham Greene Életének 86. évében, a svájci Vevey város kórházában tegnap elhunyt Graham Greene, századunk egyik legnagyobb regényírója. Halálának pontos okát egyelőre nem tették közzé! Lányának közlése szerint az idős író vérképzési betegségben szenvedett. Temetésének idejéről a család később határoz. Graham Greene középosztálybeli szülők negyedik gyermekeként született 1904. október 2-án a London közelében levő Berk- hampsteadben. Oxfordban tanult, majd újságíró lett; hamarosan a londoni The Times munkatársaként dolgozott. Első regénye 1929- ben jelent meg, a nagy sikert azonban csak a majdnem tíz évvel később írt Brighton sziklája (Brighton Rock, 1938) hozta meg számára. 1926-ban Graham Greene fölvette a római katolikus hitet; regényeit is vallásos szemlélet hatja át. Majdnem minden művét a színes, fordulatos cselekménybonyolítás jellemzi, s mivel bejárta szinte az egész világot, alkotásainak színteréül is szívesen választott egzotikus tájakat. A világhírt a Hatalom és dicsőség (The Power and the Glory, 1940) című, Mexikóban játszódó regény hozta meg számára; a cselekmény egy részeges pap és egy forradalmár katona ellentétes alakja köré épül, és a pap mártíromságával végződik. Talán legismertebb alkotása, A csendes amerikai (The Quiet American, 1955) a francia gyarmati igát lerázó Vietnamba viszi el olvasóit, bemutatva, milyen módszerekkel vívják utóvédharcukat a gyarmatosítók. A Havannai emberünk (Our Man in Havanna, 1958) című regénye a Batista-féle kubai, a Szerepjátszók (Comedians, 1966) pedig a haiti népelnyomó rendszerről rajzol könyörtelen képet. Graham Greene 1967-től több mint húsz éven át a dél-francia- országi Antibes városában élt, s csak tavaly költözött át (az orvosi kezelés miatt) Svájcba. Műveit 27 nyelvre fordították le, és minden más modern szerzőnél többször vitték színpadra. Mi a siker titka? Beszélgetés Győrffy Miklóssal MAGYAR RAJZFILMES 5sAN FRANCISCÓBAN Cakó Ferenc és a homokanimáció Manapság az egyik legtöbbet foglalkoztatott riporter a rádióban és a televízióban is. Húsz éve van a pályán. Nem könnyű ember. Nem túl udvarias, nem simulékony, sokszor erőszakos is, nehezen tesz engedményeket. Sok csalódás, rúgás, fúrás érte a pályán. De talpon maradt. — Hogyan lett riporter? — 1971-ben kerültem a rádióba, tulajdonképpen véletlenül. Bölcsészkart végeztem, magyar—filozófia szakon 1968-ban. Utána népművelő lettem, általános iskolában is tanítottam. Akkortájt volt egy „Riporter kerestetik" rábeszélésre indultam és rögtön ki is estem. Nem tudom, miért. Aztán visszamentem népművelőnek. Néhány hónap múlva a személyzeti osztálytól mégis kaptam egy levelet, hogy a krónika rovatnál van egy hely. Semmi kedvemnem volt hozzá, de egy rádiós barátom tanácsára mégis jöttem. Aztán majdnem tizenöt évig a krónikánál ragadtam... A tévében előbb kezdtem riporterkedni, mint a rádióban, de rengeteg fúrás ért. A műsor után dicsértek, aztán többet nem hívtak. Ez sorozatosan így ment. Sok baj volt a szakállammal is; többször kérték, hogy vágassam le. — És miért nem tette meg? — Nézze, ez teljesen jelentéktelen dolog. Ha valaki azt mondja: tanuljál még egy kicsit, vagy járj beszédtechnikára, vagy próbálj rövidebben fogalmazni... Szóval bármi fontos dolgot kér, ezt megértem, és elfogadom. De azt, hogy valaki ilyen nevetséges feltételt támasszon, ez olyan felháborító volt számomra, hogy eszembe sem jutott, hogy elgondolkodjam rajta. —Hogyan tudja a csalódásokat, sérelmeket, igazságtalanságokat megemészteni, feldolgozni? — Nagyon egyszerűen. Akkor néhány napig dühöngök, káromkodok, meg ordítok, de végül is hamar megnyugszom, talpra állok. Én ezeket a rúgásokat végül is a pálya velejárójaként fogom fel. Az újságírás soha nem volt könnyű foglalkozás. — Mit szeret jobban: a rádióvagy a tévériportot? — A jó ég tudja! Mindegyiket egyformán szeretem, a munkától függ. De innen, a rádiós státusból nem mennék át a tévébe. Az egy olyanfajta nagyüzem, ami az én egyéniségemtől távol áll. A rádióban sokkal szabadabb vagyok, a tévében soha nem én döntöttem. — Ön szerint mi a legfontosabb a riporteri hivatásban? Mi a siker titka? — Nem tudom megmondani. Annyi minden kell, együttesen. A felkészülés, a jó ízlés, a tudás, a műveltség, a jó fellépés ezen a pályán még nem biztosíték a sikerre. Az újságírást, a riporterséget igazából még tanítani sem lehet. Ez valahogy úgy van: valaki felmegy a katedrára, aztán vagy tanár vagy nem... Valami belül kell hogy legyen. Szinte független az embertől. Nem lehet megtanulni, és nem lehet kierőszakolni. — Nem szeretne főnök, például főszerkesztő lenni? — Nem, nem. Nem érdekel a vezetés, abszolút alkalmatlan vagyok rá. Például gyűlölök adminisztrálni, értekezletekre járni, mindig el is késtem... Évekkel ezelőtt, nagy rábeszélésre, itt a rádióban rovatvezető-helyettes lettem. Hát, csak nagy nehezen bírtam ki, rövid ideig... Főmunkatárs vagyok, nekem ez teljesen megfelel. — Mondjon valamit a magánéletéről. Hogyan, kivel él, mit szeret, netán van-e valamilyen hobbija? — Szerintem minden, az ember magánéletére vonatkozó kérdés teljességgel lényegtelen. Tévedés, hogy az úgynevezett ismert emberek mások, különlegesek a magánéletükben. Az enyémben sincs semmi különös. A feleségem közgazdász, első házasságomban élek, s állíthatom, nem is lesz több. Huszonkét éve vagyunk együtt, ő szintén népművelőként dolgozott, néhány éve háztartásbeli. Két gyerekünk van: a fiam most fog érettségizni, a lányom harmadik gimnazista. A kikapcsolódás? Hát, néha biciklizem, néha futok, de sajnos, nagyon rendszertelenül, mert az egész életem rendszertelen. Kevés szabadidőm van, és nincs semmilyen passzióm, sem hobbim. EöryEva Cakó Ferenc sorozatai — Sebaj Tóbiás, Zénó — legalább annyira népszerűek a tévénéző gyerekek és felnőttek, mint egyedi filmjei a szakma, a kritikusok körében. Az Ab ovo 1988-ban Cannes-ben megszerezte a legjobb animációs alkotásért járó elismerést. Legújabb, Ad rém (A száj) című rajzfilmes produkciója pedig most, 1991 -ben San Franciscóban a több mint harminc ország versenymunkáiból megrendezett nemzetközi filmfesztiválon az animációs kategória fődíját nyerte. A rendezővel az Ad rém előzményeiről, a technika, az anyaghasználat és a tematika kölcsönhatásairól beszélgettünk. — Ami az animációnak ezt a fajtáját számomra leginkább megkülönbözteti a többitől, például a rajzanimációtól, az elsősorban a rögtönzés — mondja. — Természetesen ezekhez a produkciókhoz is készül forgatókönyv, ám a munka java mégis menet közben, a helyszínen, a látványtól inspirálva válik véglegessé. S épp ez a kísérletezés a film legfőbb sajátja. — Az Ad rém véres abszurditásait, szürreális horrorlátomásait a mindennapok politikai aktualitásaiként a tévé képernyője előtt vagy újságolvasás közben naponta átélhetjük. A sokko- lóan dinamikus képi történések vezérfonala ugyanis egyetlen naprakésznek is nevezhető gondolat: a zsarnokság feltámadása és bukása. Ezek a komor tónusok, hangulatok már a korábbi produkciót is jellemezték. — Pedig annak idején, az Ab ovo tervezésekor kifejezetten humoros homokanimációs forgatókönyvben gondolkodtam. A tervet ebben a formában azJelenet az Ad rém című filmből tán annak rendje és módja szerint el is fogadták. Amikor azonban elkezdtem vele dolgozni, kiderült: a több millió éves élet nyomait még ma is jól láthatóan tartalmazó anyag alkalmatlan a humorizálásra. Sajátos kultúrtörténeti, filozófiai dimenziói szinte provokálták, hogy éljek velük. Ennek a hatásnak köszönheti születését az Ab ovo, majd az Ad rém. — Míg azonban az előző kis animációs mozi „cselekményét” szigorú dramaturgia köti, tartja kordában, addig az Ad rém sokkal improvizatívnak hat. — Ha ezt a technikát összehasonlítom a rajzanimációval, szembeszökő különbség, hogy abban minden fázist lerajzolnak: először pauszra, cellre, majd kihúzzák, mozgáspróbát csinálnak. Végül annyi kézen, munkafázison, utómunkán megy át az egész mozdulatsor, amennyi már szükségképpen visszafog eredeti lendületéből. Az én munkám esetében ilyesmiről nincs szó, sőt... Nem is egyszer előfordult már, hogy belekezdtem egy jelenetbe, esetleg több száz kockán is túljutottam, amikor kiderült: nem oda lyukadtam ki, ahová elképzeltem, s kezdhettem elölről az egészet. Alkotói szempontból mindenképpen ez jelenti a nagyobb kihívást. — Milyen munkára készül a közeljövőben? — Egyelőre még csak terv, hogy az egymással rokon Ad astrát, az Ab ovot és az Ad remet, mint trilógiát — a címek elhagyásával egy körülbelül tizenöt perces produkcióvá dolgozom föl. (így utólag fedeztem fel, hogy még a figurák is hasonlóak, noha ebben a formában való felhasználásuk annak idején meg sem fordult a fejemben.) Fesztiválokra természetesen nem lesz nevezhető, hiszen részletei learatták már a maguk babérjait, ám reméljük, a 2—5 perces rövidfilmeknél kicsit több eséllyel juthat el a nézőkhöz a mozikba. Károlyi Júlia
