Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-25 / 95. szám
1991. április 25.,-csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (4.) A pátriárkák és Mózes története Az Ószövetség legszebb és legismertebb részletei Izrael ősatyáiról, a pátriárkákról, Ábrahámról, Izsákról, Jákobról és az Izraelt alapító eseményekről szólnak, amelyeknek Mózes a főszereplője. Ezek az elbeszélések vallási jelentőségükön túl, irodalmi értékűek is, a világirodalom gyöngyszemei. A pátriárkák történetét Mózes 1., másik nevén a Teremtés könyvében találjuk. Az elbeszélések a Kr. e. 2. évezredben keletkeztek és a három pátriárka személye körül kristályosodtak ki. Eredetükben önálló, kerek történetek voltak és egy-egy epizódot beszéltek el az ősatya életéből. Minden valószínűség szerint még a szájhagyomány állapotában összefüggésbe kerültek, majd az írásbeliség során folyamatos eseménysorrá dolgozták őket. A Mózes személyéhez kapcsolódó elbeszélések teszik ki a mózesi könyvek többségét, elsősorban Mózes 2. és 4., másik nevén a Kivonulás és a számok könyvét. Ezek is száj- hagyományban keletkeztek, ugyancsak a Kr. e. 2. évezredben. Kik voltak a pátriárkák A pátriárkái történetekkel együtt az izraelita királyság idején, Dávid (1004-965), de inkább Salamon (965-926) idején összegyűjtötték, rendezték és foglalták írásba őket. Végső formájukat a Kr. e. 4. században nyerték el. A pátriárkák történetéből megismerjük, hogy Izrael ősei Mezopotámiából vándoroltak Palesztinába. Ábrahám nemzetsége isteni indításra jött Kánaán földjére. A pátriárka pásztor, aki nemzetségével és nyájaival bejárta Kánaánt, s közben többször isteni ígéretben részesült: utódai néppé sokasodnak és birtokolni fogják azt a földet, amelyen most vándorol. Ábrahámnak az emberiség üdvösségtörténetében jelentősége van: általa áldásban részesülnek a nemzetek (Tér 12,1-3). A pátriárka a hit embere. Feltétlen bizalommal fogadja Isten szavát és hűséges maradt hozzá a próbatételekben is. Isten megújította ígéretét Ábrahám fiának, Izsáknak és Izsák fiának, Jákobnak is. Jákob tizenkét fia lett Izrael tizenkét törzsének ősatyja. Tévedne, aki a pátriárkákat pusztán népi vagy irodalmi fantázia termékének tartaná. A pátriárkái történetek szájhagyományból eredő népies elbeszélések, és históriai pontosságukat nem a modern történetírás léptékével kell mérni. A szájhagyomány a tényszerűség megőrzésében elsősorban a lényegre szorítkozik. A részleteket viszont gyakran szabadon egészíti ki, ami azonban nem jelenti, hogy meghamisítaná az elbeszélt történeti emléket. A pátriárkái történetek legősibb rétege a Kr.e. 2. évezredbe vezeti vissza az olvasót és az ősatyákról mondottak beleilleszthetők az ókori Kelet általunk ismert világába. A pátriárkák a kor békés, legelőváltó félnomád állattenyésztői, akik szabadon vonulnak nyájaikkal, a városlakókkal való kapcsolatukat szerződésekkel szabályozták. A családjukban használt nevek (Ábrahám, Jákob, Terach, Serug, Náchor) a Kr.e. 2. évezredből ismert nyugat- szemita névtípusok. A pátriárkák szokásaiból a házasságkötés, adopció és örökbefogadás esetében számos párhuzamot találunk a 2. évezred családjogi törvénykezésében. Mikor éltek az ősatyák Az ősatyák korát a Kr.e. 1900-1200 között határozza meg a tudományos kutatás. A Mózes-történetek Izrael alapítását beszélik el. Alapgondolatuk: Izrael léte annak köszönhető, hogy Isten kinyilatkoztatta magát neki és népéül választotta. Az elbeszélések a rabszolgamunkára kényszerí- tett Izrael Egyiptomból való szabadításával kezdődnek. A fáraó hatalmából való megmenekülés Jahve, az Izraelnek magát kinyilatkoztató Isten nagy tette népének érdekében. A rendkívüli eseményben Jahve Izrael Istenének bizonyul, s ez kezdettől fogva Izrael hitvallása lett: "Én vagyok Jahve, a te Istened Egyiptom óta" (Ősz 12,10). A kivonulás után a nép a Sinai hegyhez vonul, ahol Isten szövetséget köt Izraellel. A negyvenéves pusztai vándorlás ideje alatt is segíti népét a megígért haza felé vezető úton. Az egyiptomi szabadulástól egészen az ígéret földje határán bekövetkezett haláláig Mózes a nép vezetője, s ő a közvetítő Isten és Izrael között. Személye kapcsolja ösz- sze a kivonulástól Kánaánig tartó eseménysor részeit. Menekülés a fáraók földjéről Mózes történetének időpontját a történeti háttér ismeretében határozzuk meg. Egyiptomi okmányok tanúsítják, hogy nomád csoportok rendszeresen engedélyt kaptak állataik legeltetésére a Nílus-del- tában. II. Ramszesz (1290-1223) a delta vidékén a nagyszabású építkezéseket folytatott, amelyekbe az ott tartózkodó nomád csoportokat is bevonhatta. A szabadságuk korlátozásának tekintett tehertől csak meneküléssel szabadulhattak meg. Erre alkalmas körülmény nyílt Merneptah fáraó idején (1223-1213), amikor a tengeri népek megrendítették Egyiptom uralmát Szíria-Palesztiná- ban, és a határterület ellenőrzését a Sinai félszigeten. Ez a háttér érthetővé teszi a bibliai elbeszélést, a deltában élő izDávid a pásztor — Dávidot Sámuel királlyá keni. Minia- tura. 12. sz. közepe. London, British Library raeliták munkára kényszerítését Pitom és Ramszesz raktárvárosok építésénél. A Mózes vezetésével történt menekülés időpontját Kr. e. 1200 körül állapítja meg a biblikus kutatás. A pátriárkák és Mózes mély nyomot hagyott Izrael hitének történetében. Maga a Biblia tanúskodik arról, hogy válságos időkben gyakran nyúltak visz- sza a hagyományukhoz, útmutatást és erőt meríteni. (Folytatjuk) Rózsa Huba a budapesti rém. kát. hittudományi egyetem professzora YEHUDIMENUHIN: ÉLETRECEPTEK Paganini és a férfi hegedűs modellje Paganini üstökös volt a zene égboltján. Önpusztító élete során, amelyet a betegség tragikusan megrövidített, lenyűgöző fényességű, tüneményes értékeket alkotott. Ezek a kompozíciók olasz operai kifejezés- módjukkal olyan drámaiak, megformálásukban és kidolgozásukban technikailag oly igényesek, hogy még egy mai hegedűs is elkápráztatja és magával ragadja a közönségét, ha felszínre hozza e darabok belső értékeit. Ő az első, ragyogó példája a több mint sikeres utazó virtuóznak, a cigány hegedűs — az üzleti életben jártas — modern megfelelőjének, aki városi és városiasán sima modorú, aki messze van már az éjszakai táborozásoktól, a hosszú, ismeretlen útra vivő örökös szekerektől. Olyan ember, aki megigézte és lenyűgözte közönségét, és ez a varázs alig fakult 1840-ben bekövetkezett halála óta. És itt ismét visszatérek a stílus kérdésére, amelyet a Paganinit játszó hegedűsnek tisztán kell látnia. Meg kell találnia azt a stílust, amely lehetővé teszi, hogy a darab a maga sajátos módján lélegezzék. A Pa- ganini-féle olasz operai stílus csaknem túlzott pátosszal párosított szabadságot követel, megkívánja, hogy bizonyos fontos hangokat kitartsunk, elvárja a szólistától, hogy kimutassa az érzelmeit. Úgy kell játszani, hogy a közönségnek szinte elakadjon a lélegzete. Paganini, az ördög hegedűse legendáját kétségtelenül alaposan kiszínezték. De azért van benne igazság, amikor a szólóhegedűst és annak modelljét magával ragadó, romantikus figurának ábrázolja. De a Paganinivel kapcsolatos talán legkedvesebb anekdotám arról szól, hogyan gyakorolt a mester. Történt, hogy egy szép napon a művész egy türelmes és elszánt követője, aki égett a vágytól, hogy megismerje a mester technikájának titkát, bekukucskált a kulcslyukon, amikor Paganini bezárkózott, hogy gyakoroljon. És mit látott? Paganini kivette a hangszert a tokból, az álla alá tette, és aztán egy kis idő múlva visz- szarakta a hegedűt a tokjába. A történet azért tetszik nekem, mert alátámasztja a saját elméletemet: létezik néma gyakorlás! Az amatőrökről Igazán nem szeretném azt gondolni, hogy nem vagyok amatőr. Az amatőr olyan ember, aki szereti azt, amit csinál. Nagyon gyakran tartok tőle, hogy a hivatásos utálja azt, amit csinál. így tehát inkább amatőr szeretnék lenni. És szeretnék egy olyan társadalmat látni, ahol, mint a régi Bécsben, mindenki muzsikál. A hegedűsről A hegedűs sajátosan emberi csodabogár. Különösen erős főzet. Félig tigris, félig költő. Igen jellegzetes állati mozgékonyság ölt testet benne, egy kizárólag emberi átalakulás szolgálatában. Az a dolga, hogy beszéljen az emberek emlékeiről, érzéseiről vagy gondolatairól. Ilyen megfoghatatlan dolgokat tesz kézzelfoghatóvá azáltal, hogy hangban és ritmusban kifejezi őket. Azt hiszem, a hegedűsnek költői tehetséggel kell bírnia, amely áthatol a propagandisták, tőzsdések és rabszolga-kereskedők védőirháján, s így eljut a bent rejlő mélyebb igazsághoz. Mindaz, ami jellemző a tigrisre, megbocsátható és megérthető, mert tigris volta nem választás kérdése. De az emberben határozott választás eredmédnyeként válik a tigris- ség szenvedéllyé és rögeszmévé. Nem elég, ha sajátos módon kiváltságos helyzetbe kerülünk örökletes tényezők, születésünk és környezetünk által, és azt mondjuk: „Ez tett engem hegedűssé”. Az igazi hegedűs, csakúgy, mint az igazi hegymászó vagy űrhajós, hitem szerint a maga erejéből lesz azzá, ami... Ha megkérdeznék tőlem, mi a művészi érzék, azt mondanám, hogy finom válasz a barbarizmusra és a durvaságra. Ezen azt értem, hogy a társadalmi, nemzeti vagy törzsi megosztásában kiegyensúlyozatlanságokat és egyenlőtlenségeket találjuk. Ezzel szemben a zenében végtelen finomságot,1 érzékenységet, számtalan árnyalatot, szabályozót, féket és ellensúlyt. Ezek után talán nem nehéz megérteni, miért választottam a zenét. Úgy tűnik, hogy az erőszakra és a barbárságra általában hasonló módon válaszolunk, elvakult megtorlással: szemet szemért, fogat fogért. A művészet, az igazi művészet ellenzi az efféle válaszokat, éppen úgy, ahogy gondolom, az igazi vallás is ellenzi, és helyette alázatra, türelemre, becsületre, tiszteletre tanít. A fogékonyság és az együttérzés kulcsot ad a megértéshez, a gondolatok és érzések finomságához, míg az elutasítás és az erőszak a megértés antité- zisei. Tulajdonképp csak mélyítik az előítéleteket, a gyűlölködést, a szektarianizmust és a szakadárságot. Úgy gondolom, hogy azok az általános elvek, amelyek érvényesek az olyasmire, amit talán felvilágosult emberi viselkedésnek nevezhetnék, érvényesek a he- gedülésre is. Ezért én a zenét az emberi test és szellem, egész világegyetemünk legteljesebb megnyilvánulásának tartom. Ha muzsikus életemre gondolok, úgy érzem, minden okom megvan arra, hogy a világ leghálásabb embere legyek. A zene minden bizonnyal sokszor megmentett engem. És anélkül a megszólaló fadarab nélkül, mely a munkaeszközöm, maga az élet is eltaposhatott volna. Sok szempontból a hegedűnek köszönhetem a műveltségemet, vagy legalábbis annak, hogy hegedülni tanultam és ezért vagyok meggyőződve arról, hogy minden, ami hozzájárul a jobb hangszeres előadáshoz, érvényes magára az életre is. Egyszerűen a zenélésben nincsen semmi olyan, amit ne alkalmazhatnánk egyetemlegesen, ami ne szolgálná az érzelmek, az elemzés, a lélektan, az értelem vagy az emberi szellem jobb megértését. Mit ad nekem a zene? Egy bizonyos módon pontosabb, érzelmileg biztosabb nyelvet, amely minden szónál többet föltár, hacsak nem nagy költők szavairól van szó. Úgy érzem, élő kötelék fűz embertársaimhoz, élő kapcsolatom van mindennel, ami él. Számomra tehát a zene nagymértékben a közös emberséggel és emberségben való találkozást jelenti. Azt is mondhatnám, hogy a zene mindig lehetőséget nyújt a menekülésre, mert hiszen nem minden találkozás kívánatos vagy üdvözlendő. Mindenekelőtt, a zene mozgásteret adott számomra. Mi több, biztosította a szabadságomat. Emlékszem, a háború utolsó hónapjaiban besoroztak az amerikai hadseregbe, de szerencsémre nem kellett bevonulnom, mert vége lett a háborúnak. Viszont a háborús években önként dolgozhattam, elutaztam mindenHbva, és játszottam. Azt hiszem, senki sem fel nekem, hogy nem viseltem fegyvert. Mozgásreceptek Hogyan vegyük kézbe a vonót? Életbevágóan fontos, hogy -olyan könnyedén tartsuk, amennyire csak lehetséges — pontosan olyan érzékenységgel fogjuk, ahogy az ember egy, a tojásból éppen kibújt kismadarat venne a kezébe. A vonót a mutatóujj vezeti és irányítja, ezért a mutatóujj ízületének különösen rugalmasnak kell lennie. A mutatóujjal szemben a hüvelykujj van, amely a vonó föl-le mozgását biztosítja. A középső ujjnak összetett funkciója van: egy bizonyos fokig egyensúlyoz, azonkívül irányítja és forgatja a vonót. Elsődleges egyensúlyozó szerepe természetesen a kisujjnak van. A hüvelykujjnak irányítószerepe van a többi ujj munkájában. Mindegyikkel közvetlen kapcsolatban áll. Hogy úgy mondjam, mindegyikük külön erőt képvisel, amely hol a többi ellen, hol velük összhangban dolgozik. Erősítő gyakorlatok Vegyük kézbe a vonót. Szabad kezünkkel fogjuk meg a közepe táján. Most a vonót tartó kézzel minél erősebben nyomjuk a másik kéz irányába. Hasznos gyakorlat kinyújtott ujjakkal oda-vissza mozgatni a vonót. Aztán mozgassuk behajlított ujjakkal. A kar és a csukló közti szög a gyakorlattól függően változik. Nincs egyetlen olyan mozdulat sem, amelyet függetlennek nevezhetnénk. A hegedülésben minden összefügg, minden egymáshoz kapcsolódik. Körözzünk a vonóval a levegőben. Ezt tehetjük csuklóból, az egész karunkkal vagy csuklónkkal, karunkkal és vállunkkal együtt. (Folytatjuk)
