Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-18 / 90. szám
1991. április 18., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 ISMERJÜK MEG A BIBLIÁT A nép, amelynek körében az Ószövetség keletkezett Az Ószövetség könyveiben Izrael hite történetének eseményeihez kapcsolódik, azokhoz, amelyekben Isten ígéreteinek teljesítését, szeretetét, segítségét, vagy éppen büntetését ismerték fel. Tehát a Biblia megértéséhez szükséges Izrael történelmének legalább vázlatos bemutatása. Dávid, az államszervező Az ókorban Palesztina volt Mezopotámia és Egyiptom között a gazdasági és politikai érintkezés útja. Ezért Kelet nagy történelmi eseményei t közvetlenül érintették Izrael népének sorsát. Izrael törzsei a Kr.e. 13. sz. közepén vetették meg lábukat Palesztinában, a Biblia szóhasználata szerint Kánaánban. A letelepedett törzsek fokozatosan meghódították a kánaánita városállamokat, de küzdeniük kellett a környező népekkel (ammoniták, moabiták) is, és védekezniük a midiánita és amalekita nomádok rablóhadjárataival szemben. A küzdelmet az ún. bírák vagy szabad ítók vették fel, akik az egy-egy területen élő izraelita törzséket vezették, de adott esetben több törzset is összefogtak az ellenség ellen. Különösen nagy veszélyt jelentettek a 11. században a tengerparton letelepedett harcias fi- liszteusok, fejlett technikai fel- készültségükkel. Ez szükségessé tette a törzsek szervezettebb összefogását, amely csak a királyság révén volt lehetséges. Izrael első királya Saul volt (1012-1004), aki kezdeti sikerek után a filiszteusokkal vívott háborúban esett el. Az állam valódi megteremtője a Juda törzséből származó Dávid (1004-965) és fia, Salamon (965-926) lett, uralmuk az izraelita állam nagy korszaka. Dávid nemcsak megtörte a kánaánita városállamok és a fí- liszteusok erejét, de uralma alá vonta a környező népeket is. Hatalma Egyiptomtól az Eufrá- teszig terjedt. Kiváló politikai érzéke mellett a Biblia megemlékezik mély hitéről is. Salamon folytatta az állam szervezetének kiépítését, uralma a kultúra virágkora volt. Dávid, de főleg Salamon udvarában gyűjtötték össze és foglalták írásba az Izrael őseiről szóló szájhagyományt. A törzsek szövetsége A hagyomány szerint Izrael ősatyja, Ábrahám, Mezopotámiából vándorolt Kánaánba. Az ősatyák (pátriárkák) - Ábrahám, Izsák és Jákob - Kánaánban éltek, ám Jákob családjával Egyiptomba költözött. Leszármazottai évszázadokon át néppé sokasodtak, de később a fáraó rabszolgamunkára fogta őket. A szorongató helyzetből isteni küldetésben Mózes vezette ki népét Egyiptomból. A csodálatos tengeri átkelés után az izraeliták a Sinai hegyhez vonultak, ahol Isten Mózes közvetítésével szövetséget kötött velük. Negyven évig tartózkodtak a Sinai pusztában, majd Kánaán elfoglalására indultak. A királyság nagy változást jelentett Izrael életében. A törzsek közös hiten alapuló szövetségében minden társadalmi kötelezettség az Istennel kötött szövetségből eredt, a királyságban viszont minden kötelezettség az államhatalomból fakadt. Kialakultak a kiváltságos rétegek, az eddig szabad és egyenlő izraeliták most mint alattvalók különféle szolgáltatásokra kényszerültek. Az ebből fakadó társadalmi igazságtalanságokra és a hit hanyatlására a próféták egymást követő nemzedékei hívták fel a figyelmet. Ez a helyzet Salamon halála után (926) töréshez is vezetett. Fiát Juda törzse elismerte királyának, de a kö- zép-palesztinai törzsek - helyzetük javításának reményében - elszakadtak Dávid házától. Ezzel két izraelita királyság alakult ki: délen Juda, élén Dávid házával, fővárosa Jeruzsálem; északon Izrael, királyát elvben esetenként választották, fővárosa Szamária lett. A két királyság viszonyában az ellenségeskedés és barátság váltotta egymást. Izrael hanyatlása Izrael mintegy 200 évig állt fenn. 722-ben az új-asszír birodalom áldozatává vált, fővárosa, Szamária elesett, lakosságának jelentős részét pedig az asszírok Mezopotámiába telepítették. Területe asszír tartomány lett. Juda királysága is Asszíria fennhatósága alá került, de megőrizte önálló állami létét. Hiszkija király (725-697) kísérletet tett a függetlenség visszaszerzésére, de ezt csak Asszíria hanyatlásával sikerült átmenetileg megvalósítania Jozijának (639- 609). Izrael rövidesen az Asszíria örökébe lépő újbabiloni birodalom vazallusává vált. Ismételt elszakadási kísérletei végül oda vezettek, hogy II. Nebu- kadnezár ujbabiloni uralkodó 587/586-ban elfoglalta és lerombolta Jeruzsálemet, bekebelezte Judát. A babiloniak Juda lakosságának politikailag és gazdaságilag értékes rétegét Babilonba deportálták. Veronese: Izsák feláldozása. 1575 körül. Madrid, Prado Az ún. babiloni fogság a Babilont megdöntő Kürosz perzsa király rendeletével ért véget, aki 538-ban engedélyezte a je- ruzsálemi templom felépítését és azsidóság visszatérését Palesztinába. Judea tehát a perzsa birodalom, majd 332-től Nagy Sándor birodalmának tartománya. A hazatértek 515- ben felszentelték az újjáépített jeruzsálemi templomot. A politikai újjászervezés Nehemiás (445-től), a vallási pedig Ezd- rás pap (398 körül), e Babilóniából visszatért két kiemelkedő személy nevéhez fűződik. Nagy Sándor halála után Palesztina a hellenista utódállamok (301-198: Ptolemaioszok, 198-tól: Szeleukidák) fennhatósága alá került. Ragaszkodtak Istenükhöz A perzsa, majd a hellenista korban a palesztinai zsidóság benső autonómiát élvezett. A helyzet IV. Antiochosz Epifa- nész szeleukida uralkodó idején (187-175) változott meg, aki a zsidóságot hellenizálni akarta, véres erőszakkal kényszerítve hitének és nemzeti hagyományainak elhagyására. A zsidók hűségesen ragaszkodtak Istenükhöz és törvényeihez, végül a Makkabeus testvérek vezetése alatt sikeres nemzeti felkelés bontakozott ki. Ennek eredményeként visszaszerezték 128-tól a nemzeti függetlenséget is. Makkabeus Simon leszármazottai, a Hasmoneusok, felvették a királyi címet. Az önálló zsidó királyságnak Kr. e. 64- ben a rómaiak vetettek véget. Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, Palesztina a római birodalom tartománya lett. (Folytatjuk) Rózsa Huba, a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem professzora YEHUDIMENUHIN: ÉLETRECEPTEK Zeneszerzőkről és előadásmódról Egy nagy mű egységet alkot, és mind fölépítésének, mind melodikus és harmóniai tartalmának nyitja van. A darabnak van stílusa is, amelynek jellemeznie kell az előadást. Ezen nem azt értem, hogy csak egyféle módon tolmácsolhatunk egy zenedarabot, hanem azt, hogy van egy stílus, amelyik jobb a többinél, amelyik lehetővé teszi, hogy a darab a maga sajátos módján lélegezzék. Hadd mondjak egy példát: Paganini operai, olasz stílusához a tempó rugalmassága és egyfajta szinte túlzó pátosz illik. Bizonyos fontos hangokat ki kell tartani, egy kicsit csillogni, parádézni kell. Mondhatni, a szólistának úgy kell játszania, hogy a közönségnek elakadjon a lélegzete. Sok olasz opera stílusára is jellemző ez: ott is a dallam az elsődleges, és ahhoz kell igazítani a kíséretet. Ellenpéldaként Schubert zenéjét hozhatjuk fel, ahol nagyon sok függ a darab egyenletes, csaknem változatlan tempójától. Schubertnál a zene egybekapcsolódik a kísérettel. A dallam sohasem tévelyeghet a kíséret gyorsabb hangjai fölött sem gyors, sem lassú tempóban. Beethoven, Mozart, Bartók A hegedűsnek, ha Beethovent játszik, médiumnak kell lennie. Beethovennél kevés az olyan dolog, amit egyénien kell előadni, vagy ami behízelgő hangokká, tetszetős glissandókká és hasonlókká redukálható. Mindent maguknak a hangoknak és passzázsoknak a jelenléte, súlya, szerkezete és iránya diktál. Még a legegyszerűbb, skálameneteknél és tört akkordoknál alig többnek látszó frázisokról is kiderülhet, hogy rendkívül lényegesek, ha megértettük, milyen kulcsfontosságú helyet töltenek be a tanulmányozott mű rendszerében. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Beethoven elsősorban nem hegedűre, hanem billyentyűs ■ hangszerekre komponált. Hegedűsök számára a portátok vagy glissan- dók úgyszólván tilosak. A hangszínnek tisztának kell lennie, kerüljük a lüktető vibra- tót. Sok fontos szempontból Beethoven nem romantikus zeneszerző. Megelőzi azt az önelemző, önkínzó, egocentrikus romanticizmust, amellyel időnként túlságosan is azonosítják. Zenéje néha rendkívül drámai, de ő nem önmaga, hanem az emberiség nevében szól. Tulajdonképpen a tengernyi személyes szenvedést éppen az okozza, hogy mindannyiunk nevében beszél. Ezért száguld a magáénál magasabb rendű ritmusban, megelőzi az első ütemet. Ha Beethovent a szimbólumok megértése, gondolati mélység és rendkívüli tudatosság nélkül játszuk, akkor zenéje üres, olcsó, lármás közhellyé válik. Mozart Mozartban nincs keresettség és képmutatás. A leveleiből látható egészséges humorérzék és féktelen közönségesség minden bizonnyal olyan tárháza az egészségnek és ép gondolkodásnak, amely bő forrása lehet a legkifejezőbb és legmagasabb rendű emberi tartalomnak. Amint nagy tanárom, Enescu mondotta volt, Mozart zenéje olyan szőlőskert, amely vulkán lejtőjén nő. Nincs olyan hangja, gesztusa vagy szótagja (és Mozart zenéjében e három ugyanazt jelenti), amelyet nem szabadna tökéletesíteni. Mégis, csakúgy, mint Shakespeare-nél, ezekben a hangokban, gesztusokban és szótagokban benne foglaltatik az egész emberi színjáték érzékeny magyarázattal, szenvedéllyel és kétségbeeséssel. S mindez sohasem sérti a viselkedésnek és eleganciának azon szabályait, amelyeket az ő korában eszményinek tartottak. Míg Bach az emberiség nevében szólt, hangja kapocs volt az emberek és Isten között, addig Mozart az egyén, a férfi és a nő nevében őszintén föltárta, hogy milyen is az ember sorsa. Zenéje mégsem önkínzó, még nem demagógok és faragatlan tirannusok prédája, még nem gyöngítette el — mint az utóbbi években — az erőszak és a kétségbeesés, amely eltakarja és eltorzítja az emberi faj egészséges és nemes tulajdonságait. Bartók Bartókkal nem lehet alkudozni. Az ember nem mondhatja a zenének: „Egyezzünk meg! Ha te jól bánsz velem, én is jól bánok veled.” Bartókban föllelhető egyfajta vad büszkeség. Ezt hallom a h-moll hegedűverseny elején, mi több, a II. tétel témájának és variációinak lassúbb részeiben is. Szó sincs arról, hogy ezt a zenét kellemesebbé, vonzóbbá vagy könnyebben játszhatóvá tehetjük azzal, ha lassabban, édesebben játszuk, vagy ha hozzáadunk néhány glissandót, csak hogy megnyerőbb legyen. Ugyanakkor nem merev, csupasz, szigorú zene ez, hanem szenvedélyes. De olyan szenvedéllyel teli, amelytől tökéletesen idegen az érzelgősség, és amelyet rendíthetetlen tisztesség jellemez. Bartók kompozíciói kitűnnek rendkívül gazdag intellektuális tartalmukkal, a népi és középkori hagyományok magabiztos alkalmazásával, olyasfajta zenei képzelettel és hangszervezéssel, amelyben fellelhető a dodekafónia melodikus szigorúsága. Minden vadsága és magyaros szilajsága mellett végtelen melodikus nyugalom jellemzi. Az ő zenéje emberfölötti, mennyet-poklot járó. Talán azért van ez így, mert mélyen gyökerezik hazája népdalaiban, a kultúrájában, és évszázadok fékezhetetlen örökségét hordozza. Benne nem az egyes ember, hanem nemzedékek szólalnak meg. Mozgásreceptek Hogyan vegyük fel a hegedűt? Helyezzük a hegedűt kényelmesen a vállunkra, igazítsuk a nyakunk alá, és emeljük meg kissé, ne legyen párhuzamosan a talajjal. Most fordítsuk el, és emeljük fel a fejünket, hogy a hegedűt leengedhessük abba a helyzetbe, amelyben játszani fogunk rajta. Aztán állunkat finoman érintsük hozzá. A hegedű tulajdonképpen a kulcscsonton nyugszik, az állunkkal tartjuk ott, de úgy, hogy nem gyakorolunk rá túlzott nyomást. Sohasem szabad az állunkkal a helyére szögeznünk a hegedűt. Tegyünk próbát, forgassuk meg az állunk alatt levő hegedűt, hogy lássuk, szilárdan, de egyben finoman tartjuk-e. Ha hátulról nézzük, láthatjuk, hogy a hegedű hátlapja és a vállunk között rés van. Ezen a ponton, ha elengedjük, a hegedű lefelé mozdul. Nem szabad, hogy párhuzamosan maradjon a talajjal. Ha úgy marad, az azt jelenti, hogy túlságosan szorítjuk az állunkkal. Finoman vegyük el a kezünket, és nézzük meg mi történik... A hegedű forgatása Ennek a gyakorlatnak kettős célja van: egyfelelől a hüvelykujj helyes tartásának elsajátítása, másfelől az áll megakadályozása abban, hogy túl erősen nyomja a hegedűt. Ezt úgy érjük el, hogy fejlesztjük a hüvelykujj forgatóképességét. Mivel a hegedűt nem forgathatjuk akkor, ha állunkkal túl erősen leszorítjuk, a gyakorlat mindkét célját eléri. Forgassuk a hegedűt ide-oda a hüvelykujjunk és egymás után a többi ujjunk között. Figyeljük meg, milyen helyzetben van a hegedűt tartó hüvelykujj: a hegedű az utolsó ujjpercen nyugszik, sok heg- gedűs túl magasan tartja a hüvelykujját, és így az utolsó ujjpercet nem tudja használni. Most fogjuk a hegedű nyakát a hüvelyk- és a mutatóujjunk közé, és finoman forgassuk úgy, hogy közben állunk ne érjen az álltadéhoz. A másik hiba az, hogy hagyjuk, hogy a hüvelykujj fölmenjen a fogólap fölé, és túl szorosan összezárjuk a kezünket. (Folytatjuk)
