Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

1991. március 15., péntek

SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET

9

Március 15-e mezítlábasán

Ezerkilencszáznegyveny- nyolcban ünnepeltük a legnagyobb magyar forradalom századik évfordulóját. Mint mondani szokás, óriási volt a fölhajtás, „ az emlékezés zászlaját hajtottuk meg” Kossuth, Petőfi, Táncsics, egy elemi lendületű és vértelen népmegmozdulás előtt.

S volt mivel ünnepelnünk: az ország újjáépítésével, a hatalmas erejű munkával, a nemrégiben kiosztott új földtulajdonosok magamagát ösztönző buzgalmával, és mindenekelőtt: akkor még töretlen hittel és elszántsággal, az eljövendő évek iránti eltökélt bizalommal.

Nekem azonban mégis másról nevezetes ezerkilencszáz- negyvennyolc március tizenötödike. Olyan szép nap volt már kora reggel, hogy én mindenáron mezítláb akartam az iskolába menni, hiába pörölt velem anyám, hogy tegnap vásárolt egy pár fehér, gyönyörű zoknit nekem, és legalább a szandálomat vegyem fel — én megmakacsoltam magamat, s nem akartam a lábamra semmit.

Majdnem tettlegességre került sor közöttünk — el lehet képzelni, milyen kimenetelű egy másodikos kölyök és egy megtermett asszony között —, amikor gondoltam egyet, és végül is engedtem a negyvennyolcból.

De csak látszólag I A kaput elhagyva, szinte lerúgtam magamról a lekívánkozni valót, betettem a táskába, és csak az iskolában (szappannal is lemosva lábam) vettem föl újra, az iskolai ünnepségen a Nemzeti dalt elszavalni.

„Rabok legyünk, vagy szabadok?” — kérdeztem harciasán, de magamban mosolyogtam: az osztály háromnegyed része mezítláb jött iskolába... És az ünnep végén, usgyi, lefelé megint a lábbelivel! Otthon anyám már megenyhült, s amikor megtudta, hogy a megemlékezésen én is szandálban voltam, elnevette magát, és adott egy puszit a búbomra.

Ennek már negyvenhárom éve. A Duna, azóta ha a víz nem párologna is egyúttal, régen elöntötte volna a földet Csomolungmástól. Ráadásul ma is a válságteljes változások korát éljük. Egy magyar költő a múlt évben „fáradt forradalomnak nevezte azt, ami nálunk, magyaroknál zajlik. Én ma inkább fokozatos kiábrándultságnak mondanám.

A sokat említett alagútnak egyre mélyülő és sötétedő szakaszait járjuk. S ha már térdig verdes a szakállunk, hihetjük—e még, hogy egyszer csak végeszakad, hogy van még út a fölfelé menekülésre? Ha ilyen ütemben haladunk, majd arra döbbenünk, hogy a „pokol” feliratú táblához jutunk, és szarvas, lópatás lények leselkednek ránk, jobb mutatóujjukat játékosan begörbítve, és maguk felé mutogatva!

Hát ez az, itt a dolgok rákfenéje, hogy nálunk mindenki másra mutogat! Tíz és fél millió tökfej áll szemben egyetlen okossal, aki öklét rázza és át- kozódik a többire! Magyarországon csak addig volt egy pillanatra béke a jegenyefák alatt, amíg a nagy szemetet eltakarítottuk, aztán hajrá, kapd el, mard el, üsd-vágd, nem apád, sem anyád! A történelmi pillanatot szalasztójuk el, martalékul vetve magát az országot.

Közben pedig zajlik a magunk élete. Magányosan, kisz- szerüen, nevetségesen. Minden lépés már vesszőfutásnak számít! Petőfiék idejében igazi forradalomból lett az állam, nálunk a széthulló államból a kiábrándult forradalom fenyegető bugyrai. Nálunk szenvednek a hegyek, és megszületnek az egerek, náluk sasok születtek, és megszülettek a hegycsúcsok!

Bárhogy is van már, én azért büszke vagyok negyvennyolc márciusaira, és minden március tizenötödikére. És semmiből, ami e két szó köré tapad, nem ábrándultam ki.

Egyszer már az egész jobb felem lebénult. Ötven felé járok. Gondosan szabott félcipőben azért arra a kisgyerekre is főhajtással emlékezem, aki a szép, napsütéses időben mezítláb ment március idusát ünnepelni. Rózsa Endre

Király Béla: „Hát persze, hogy visszajövök!”

Az ünnep egységre szólít

Március 15-e alatt — amióta emlékszem — mindig ez állt a naptárban: nemzeti ünnep. Jó ideig csak fekete színnel jegyezték. Első ízben tavaly jelent meg piros betűvel. Igaz, még nem volt munkaszüneti nap. Az idén már az. A Parlament nemrég arról döntött, hogy a három nemzeti ünnepünk közül melyik legyen az állami ünnep; március 15-e szoros „versenyben” maradt le augusztus 20-a mögött. Az SZDSZ március 15-e állami ünneppé nyilvánítása mellett voksolt. Soraikban függetlenként foglal helyet dr. Király Béla történész, Kaposvár képviselője. Ő melyik ünnepre szavazott?

— Nem március 15-re, és nem is október 23-ra. Én ma is államalapító királyunk ünnepét tartom legméltóbbnak arra, hogy állami ünnepe legyen Magyarországnak. Nevezzék bár I. Istvánnak vagy Szent Istvánnak, mint a katolikusok. Most, amikor a kérdés az, hogy hogyan integrálódjunk Európához, az ő élete a legmarkánsabb szimbólum. Teljesen egyetértettem ugyanakkor az SZDSZ indoklásával, amivel március 15-ét támogatták. Ez is olyan ünnep, amely nem egy társadalmi réteg, nem egy irányzat, nem egy korosztály, hanem az egész magyar nemzet ünnepe. Ez volt az az esemény — az utolsó feudális magyar diéta —, amely Szent Istvánhoz hasonlóan megalkotta azokat a törvényeket, amelyekkel felzárkóztunk ismét Nyugat-Európához. Kezdete annak a folyamatnak, amely az úgynevezett áprilisi törvényekben testesült meg. A jobbágyfelszabadítást mondta ki ez a törvény, s ezzel a ténnyel egész Kelet-Közép-Európa elé ugrottunk, s teremtettük meg azt, amit ma piacgazdaságnak nevezünk. Ugyanakkor ezek a törvények teremtették meg a klasszikus liberalizmust.

— Az akkori klasszikus liberalizmus hasonlít a maihoz?

— A klasszikus liberalizmusnak négy alappillére van. Egyik a polgári egyenjogúság, a másik a szabadság mindenféle értelemben: tehát lelkiismereti, szólás- és vallásszabadság. A harmadik a politikai szabadság. A negyedik, hogy a kormányzást három egyenlő részre osztották: a törvényhozásra, a végrehajtásra és az igazságszolgáltatásra. Ugyanezek a jelenlegi törekvések.

— Professzor úr, a vitában elhangzott az érvek között, hogy 1848 bukott forradalom volt, s ezért nem lehet állami ünnep.

— Ez óriási tévedés. Sem 1848, sem 1956 nem bukott forradalom. Mert egy forradalom az belügyi kérdés, márpedig belügyi vonatkozásban mindkettő győztes forradalom volt. 1848-ban nem volt olyan politikai erő, amely az előbb felsorolt négy pillért megdönt- hette volna, és nem is akarták megdönteni, ezt a nemzet elfogadta. Az, hogy a szabadság- harcot az orosz cár és a Habsburg császár vérbe fojtotta, nem változtatta meg az intézményeinket, sőt olyannyira győzelmes volt ez a forradalom, hogy a Habsburgok 1867-ben újra elismerték és érintetlenül visszaállították az áprilisi törvényeket. Ezek azok a dolgok, amelyek 1848. március 15-ét minden élő magyar tulajdonává teszik.

—Hogy lehet az, hogy negyven évig mégsem számított

l

W

igazi ünnepnek, pedig megünnepeltük, és tudtuk, ki volt Petőfi és Kossuth, mégsem kapta meg a nagyságát megillető tiszteletet. Legalábbis, hivatalosan.

— Jól mondja, hivatalosan. Mert azért volt, aki úgy ünnepelt, ahogy kell. Úgy lehet jelentéktelenné tenni az ünnepeket, hogy a lényegéről nem beszélünk. Negyven évig hivatalosan nem beszéltünk március 15-e lényegéről, csak a történetét tanították. Hogyan is taníthatott és ünnepelt volna a Kádár-rendszer egy pluralista parlamentet, szólásszabadságot és a többit?

— A mai országgyűlés van olyan egységes a nemzeti sorskérdések tekintetében, mint amilyen a reformországy- gyűlés vagy a 48-as volt?

— Egy dologban ez az országgyűlés azonosulni tudott a negyvennyolcassal: egységes. Egyik párt sem mond ellent a négy alappillérnek, egyik sem akar újból cenzúrát vagy diktatúrát, egyik sem akarja a szabadságot korlátozni. Ebből a szempontból vizsgálva tehát ez a legliberálisabb parlament. Persze, itt—ott akadnak olyanok, akik álmodoznak a régi világról. Ez azonban elhanyagolható kisebbség. Társulatunk, az Atlanti Kutató és Kiadó Társulat kiadott már 1956-ról

13 és fél ezer könyvcsomagot. Úgy érzem néha, hogy 1848-ról is legalább ennyit ki kellene adni, hogy a nemzeti öntudatot visszaállíthassuk.

— Ezt a nemzeti öntudatot visszaadhatják-e a hősök? Mostanában olyan érzéseim vannak, mintha elhanyagolnánk a hősöket és azok érdemeit. Szükség van rájuk ön szerint?

— Egy nemzet nem élhet hősök nélkül. Példának hozom Amerikát, ahol nincs sok hős, de azt a keveset valóban hősként tisztelik. A baj akkor kezdődik, ha hősöket mesterségesen „csinálnak". De ha valaki a hazáért sokat tett — és ezt. nemcsak a harctérre kell érteni —, akkor azt tisztelni kell. Széchenyi nem rántott kardot a szabadságharcban, mégis hős, hisz a nemzet példaképévé vált. Jobban is szeretem, ha nem hőst, hanem inkább ideált, példaképet mondunk.

— így fogalmazott: a parlament —amelynek ön is tagja— liberális és 1848, valamint 1956 méltó folytatója. Mégis olyan hírek kaptak szárnyra, hogy ön csalódott és legszívesebben visszamenne Amerikába.

— Erről nem szívesen beszélek. Én a parlamentben jól érzem magam, de a mai politikát jellemző őrült pártharcok közepette nem, mert ez zsákutcába viheti az amúgy jól működő liberális országgyűlést. Alig akad ma már olyan alapvető, a nemzetet érintő kérdés, amelyet ne pártpolitikai szempontból vizsgálnának.

— Tehát nem komoly az a hír, hogy itthagyva mindent, visszamegy az Államokba ?

— Nekem most mindenképp vissza kell mennem Amerikába, mert elfogyott a pénzünk, pénzt kell gyűjteni és azt Ma- gyaroszágon sajnos nem lehet. Új könyveket akarunk kiadni, konferenciákat szervezni, ahol svédek, osztrákok, svájciak mondják majd el, milyen semlegesnek lenni a gyakorlatban. Ehhez megint sok pénz kell.

— Utána visszajön?

— Hát persze, hogy visszajövök. Varga Ottó

,,, Petőfi lovas portréja

Amikor az 1800-as évek utolsó évtizedeiben a millenniumra készülődve a festők érdeklődése a történelem felé fordult, a nagylélegzetű témához műfajilag is új megoldásokat kerestek. Párizsban már a XVIII. század utolsó negyedéPetőfi

a nagyszebeni ütközetben

Jan Styka körképe a Nemzeti Múzeumban

tői ismerték és művelték a panoráma műfajt, amely körkép formában az események vagy a természeti látványok közvetlen részeseivé teszi a szemlélőt.

Az ezredéves ünnepségekre készült el nálunk (a most restaurálás alatt levő, s talán a világ- kiállításra megújuló) Fesztikörkép, a Magyarok bejövetele. Es a millenniumra állította ki Budapesten a lengyel San Styka csatakép-panorámáját is, Kosciuszko raklaviczai győzelméről. A csatakép számára Pártos Gyula műépítész kör alakú kiállítóhelyet épített. Ezt a körépületet a bemutató után is fenntartották, mert akkor Jan Styka már új körkép festésére készült.

Arra a nagyszabású műre, amely most, száz év elteltével egy kiállítás erejéig visszatért Magyarországra. Arra a körképre, amellyel a lengyel és a

magyar nép szabadságharca előtt tisztelgett a művész. Jan Styka Petőfi a nagyszebeni ütközetben című kompozíciójának két fő alakja ugyanis Bem és Petőfi. A megörökített csata Bem József dicsőséges erdélyi hadjáratának volt nagy bravúrja, amikoris 1849. március 11-én Puchner császári tábornokot megtévesztve bevette a Skariatin orosz tábornok által védett Nagyszebent.

A körképet, amint az szokás volt, nem egyedül festette a művész: lengyel munkatársai mellett a magyar Vágó Pál és Spányi Béla is aktív közreműködője volt a vállalkozásnak.

Styka hosszas előtanulmányokat folytatott Nagyszebenben és környékén, szemtanúkkal beszélgetett, múzeumi tárgyakat vallatott, megismerte a szabadságharcosok ruháit, fegyvereit. A képen a nyugodt, megfontolt hadvezér, és a lel,,, Jelenet a csataképből

kés ifjú költő, ellentétes karakterek. Harci jelenetek, harcba induló kaszás parasztok, a császári hadifoglyok, a csatában elesett, elhagyott ifjú hős alakja, a sebesültszállító szekér jelzik a panoráma történelmi sodrását.

Mint annyi más nagyméretű vásznat, a nagyszebeni csatát ábrázoló panorámát is szétszabdalták tárolási okokból,

egyes részei elkallódtak, szétszóródtak. Hiányzik a Bem hadvezért ábrázoló jelenet, de megmaradt Petőfi lendületes lovas portréja.

1985-ben Tarnowban, Bem szülővárosában gyűjtötték össze és állították ki Jan Styka körképének megmaradt részleteit. S most, a Magyar Nemzeti Múzeumban április 14-ig hazánkban is megtekintheti a közönség a töredékeiben is nagy hatású művet. (Kádár)