Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-21 / 44. szám

1991. február 21csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 7 MAGYARSÁG A SZOMSZÉD ORSZÁGOKBAN A Trianon-szindróma A Monarchia nemzetiségi politikája Az utolsó magyar rendi ország- gyűlés által elfogadott harminc­egy törvénycikk felbecsülhetetlen értékű a nemzet számára az ország polgári átalakulása szem­pontjából: az úrbéri szolgáltatá­sok (IX.tc.) és a tized eltörlése (XIII.), a közteherviselésnek (Vili.) és az ország állami egysé­ge helyreállításának (V—VI— VII.) kimondása olyan kodifiká- ciós tevékenység volt, amely en­nek az átalakulásnak leglénye­gesebb jogi biztosítéka. Amit nem érintett: az az ország lakosságá­nak felét kitevő nemzetiségek helyzete, jóllehet, nagy költőnk évekkel korábban leírta a három­negyed évszázaddal később olyan tragikussá vált sorokat: ,,Ébredj hazám, mert ha nem lesz ébredésed Szomszédid elszántják országodnak szélit." Nem mentségeként Széchenyi­nek, Kossuthnak és Deáknak, de ez a probléma még 1848 márciu­sában sem merült fel a költő meg­érezte élességgel: hiszen a nem­zetiségek vezetői ,,a közös ma­gyar hazához fiúi szeretettel ra­gaszkodó” szerbek, románok, szlovákok és szászok voltak; magyar- és forradalomellenes megnyilvánulások ekkor még se­hol (csak a horvátokat vezető Gáj követelt a birodalmon belül olyan önállóságot, mint amilyen a ma­gyarokat megilleti). Jellemző a szerbek vezetőjének megnyilat­kozása: ,,szent ígéretet teszünk, hogy mi, szerbek, ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fo­gunk", amiért cserébe a magyar kormány (és nem Bécsi) ismerje el a szerb nemzetet. Kossuth vá­lasza: „Én soha, de soha a ma­gyar szent korona alatt más nem­zetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok” (jóllehet, az akkorra már több mint 800 éve kikristályosodott szent­koronatan mindenkit beleértett a nemzetbe, amint a Kossuth-vá- lasz előtt 400 éve expressis verbis megfogalmazta törvény, „a kirá­lyok koronázása mindig az or­száglakosok akaratától függ, s a korona hatálya és ereje az ő hely­benhagyásukban rejlik”). Mind­ehhez a szűklátókörűséghez elég volt az udvar ármánykodása: könnyű volt a Jellasicshoz hason­ló bérenceket megtalálni. Még a 125 évvel ezelőtt össze­ülő, a kiegyezés felé menetelő, első „szabadon választott” parla­mentben is több volt a feltétlen Bécs-barát, még a magyar nem­zeti jogokat is tagadó szélső job­boldali aulikus képviselő (21), mint a nemzetiségi jogokat elis­merő, Böszörményi László körül csoportosuló baloldali (20); s a többsége (180) olyan Deák-párti, akiknek vezére szinte szó szerint megismételte Kossuth csaknem két évtizeddel korábbi szavait. És mégis — mutatis mutandis — ez a parlament hozta meg a kiegyezést követően a nemzetiségi szem­pontból is Európában mégis egye­dülállóan haladó, Eötvös nevével fémjelzett törvényt, a magyar nemzeti liberalizmus nagy alkotá­sát, amely messzemenő jogokat biztosított a nemzetiségeknek a helyhatósági és az egyházi közi­gazgatás terén, a törvénykezés­ben és az iskolák vonatkozásá­ban. Ugyanekkor — a ma oly sokszor példaként emlegetett — Nyugat-Éurópa nagy demokráciái (angol, francia, német) restriktiv politikát folytattak (a mindenféle jogot megvonó nemzetiségi politi­ka a vezető nemzet túlsúlyára ala­pozott: egyszerűen megtiltották még az iskolák környékén is a nemzetiségi nyelv használatát; így vált lehetségessé: Írország­ban a lakosság 14 százalék be­szélt anyanyelvén; hazánkban ugyanekkor a nemzetiségek 80 százaléka nem tudott magyarul). Ezzel szemben (és minden embe­ri joggal szemben) állt a diszkrimi­natív nemzetiségi politika (az orosz, a román, a török): itt a cso­portot, mert más nemzetiséghez (valláshoz) tartozik, kizárják az állampolgári jogok gyakorlásából; csak a román Aurel Popovici-féle tudományoskodó sarlatánok, poli­tikai szélhámosok állíthatták, hogy egész Európában Oroszor­szág kivételével nincs még egy olyan ország, ahol a faji zsarnok­ság olyan orgiákat ülne, mint Ma­gyarországon (adatokat is hoz ehhez: a 3 millió magyarországi románból — horribile dictu — mindössze 200 ezer jár iskolába, míg a magyaroknak többszöröse; azt persze nem citálja, hogy hazá­ja 9 millió románjából 120 ezer járt iskolába). Ennél nagyobb hazugságot csak a magyar temetői (ősziró­zsás) kormány radikális — inter­nacionalista — liberális nemzeti­ségi „minisztere” vetett papírra: „Elnyomtuk a nemzetiségeket, zsarnokai voltunk a szabadság­nak" — miközben ún. magyar ér­dekekért harcoltak Belgrádban d’Esperyvel (ennél már csak az a „magyar érdekeket" jobban szol­gáló tette, hogy fegyvert adott a románok kezébe, hogy védhes­sék magukat az erdélyi magyarok sovinizmusával szemben). A korabeli magyar — az oszt­rákkal és a belgával együtt — az ún. koncesszív nemzetiségi politi­ka normáit valósította meg, mely a nemzetiségeknek még a politikai szervezkedés jogát is megadja (a negyedik, a disztributív csak Svájcban érvényesült, amely a nemzetiségeknek az állami szu­verenitáshoz való jogát is elisme­ri). Az 1860-as években, a kiegye­zés körüli helyzet alapvetően kü­lönbözött az 1848 márciusitól. Nagyszeben, Karlóca, Zágráb, Turócszentmárton után nyilván­való volt, hogy — Eötvös szavai­val éljünk — minden nemzeti mozgalom célja az uralom. Deák szerint: „a nemzetiségek mind­egyike politikai nemzetként akar létezni, ami viszont egyenesen Magyarország feldarabolásához vezetne". Akadtak persze „ma­gyarok" is, akik felléptek a kötele­ző államnyelv oktatására vonat­kozó törvényjavaslat ellen. Ezek után nem csodálkozom, hogy Ti­sza Kálmán kormánya fokozta a magyarosítást, hiszen a 70-es években a magyar nyelvű iskolák aránya (42,2%) kisebb volt, mint a magyar anyanyelvű lakosságé (46,7%). Ez nem egyszerűen liberális, hanem bűnös politika volt. Az eredmény: Magyarország (Hor­vátország nélkül) 1880-as 13 798 népiskolája közül még csak 5818 volt magyar oktatási nyelvű, 1913- ra ezek az adatok: 15 020-ból 12 034 vagyis 80%! Diszkrimina­tív eszközökkel asszimilációt elérni nem lehet. Pedig a század utolsó harmadában jól haladt elő­re egyes nemzetiségek asszimilá- lódása, különösen a németeké. Végül is ez a megengedő politi­ka a Monarchia részéről, a győz­tes nagyhatalmak háború utáni magatartását irányító germano- phóbia, az uralkodó osztály Káro­lyival hatalomra is került csoportjának nyílt árulása (ezen belül is a Jászi Oszkár vezetté polgári radikálisok szélsőséges, magyargyűlölő magatartása), a temetői (őszirózsás) forradalmat követő proletárdiktatúra szovje­tek világköztársaságában, és a vi­lágforradalom győzelmében re­ménykedő politikájának, a hatá­rok jövőbeni jelentőségét minima­lizáló magatartása együttesen vezettek az ezeréves magyar tör­ténelem legnagyobb bukásához: Trianonhoz. Büntetés volt ez vezetőink bű­neiért, de túl nagy és túl kemény büntetés. Sok tízezer négyzetkilométe­res színmagyar területeket csa­toltak az utódállamokhoz (Szé­kelyföld 3 megyéje, az északi ha­tár mentén 30—50 km-es, keleten egy ugyancsak 30 km széles sáv, továbbá Bácska — Bánát nagy része, valamint a Baranya-há- romszög): a maradék ország terü­letének csaknem fele, lakosságá­nak harmada! Elszakított területeken élt tehát 3,3 millió magyar és 1,3 millió német, azaz összesen csaknem 4,6 millió olyan ember, aki nem akart az utódállamokhoz kerülni, akinek vágyát nem fejezte ki a döntés. Az utódállamokhoz került saját nemzetiség: román 2,8 millió, szerbhorvát-szlovén 2,7 millió, szlovák 1,7 millió, német (osztrák) 0,2 millió fő. A legnagyobb elszakított nem­zetiség tehát a magyar lett, az utódállamok mindegyike diszkri­minatív, csaknem bosszúálló poli­tikát folytatott a helyi magyar ki­sebbség ellen. így aztán nem cso­da, ha az anyaországiakkal együtt ők is mindent megtettek volna a visszakerülésért, az eredeti törté­neti vagy legalább az etnikai vi­szonyoknak jobban megfelelő ha­tárok visszaállításáért. A nemzetiségi kérdés környékünkön a II. világháború után A II. világháború után végérvé­nyesen megpecsételődött az igazságos rendezések eredmé­nyeképpen visszakerült, túlnyo­mórészt magyarlakta települések sorsa. 1947-ben, a számunkra változatlanul gyászos emlékű Franciaországban, írták alá a II. világháborút lezáró párizsi békét, még a hitvány Trianonnál is kemé­nyebb feltételekkel. Újabb ön­kény, újabb nagyhatalmi diktátum azzal a nem lényegtelen különb­séggel, hogy az egyik most maga is közvetlenül érdekelt volt ha­zánk ismételt megcsonkításában. Előzményei: a szövetséges nagyhatalmak vezetői első ízben Teheránban (1943. november 28.—december 1.) találkoztak. Churchill 1944. október 10-én Moszkvában megállapodott Sztálinnal Közép- és Délkelet-Eu- rópa érdekövezetekre történő fe­losztásáról. A szövetséges .nagy­hatalmak vezetőinek újabb találkozójára Jaltában került sor (1945. február 4—11.). A potsda­mi értekezleten (1945. július 17.— augusztus 2.) H. S. Truman, I. V. Sztálin és W. S. Churchill találko­zott (ez utóbbit július 28-án C- R. Attlee, az új brit miniszterelnök váltotta fel). (A kényszerű kitelepítés a má­sodik világháború után tagadha­tatlanul a kollektív büntetés egyik formája volt. Potsdamban egyedül a németek áttelepítéséről szüle­tett határozat, de a nagyhatalmak képviselőinek azzal is tisztában kellett lenniük, hogy kisebb szö­vetségeseik körében szintén él­nek olyan törekvések és szándé­kok, amelyekreaszóban forgó ha­tározat majd a követendő példa erejével hat. Ennek a negatív kö­vetkezményei Közép-Európában — a németek mellett — leginkább a magyarságot sújtották. Nézzük, hogyan alakult a nem­zeti kérdésben a szomszédos ál­lamok politikája. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács 1943. novemberi, jajcei nyilatkozatában „Jugoszláviát, mint az egyenran­gú népek államközösségét, de­mokratikus és föderatív alapon szervezi meg... A nemzeti kisebb­ségeknek Jugoszláviában szava­tolják minden nemzeti jogukat". A nemzetek és a nemzetiségek kol­lektív jogait is deklarálta. A cseh és a szlovák kommunis­ták, valamint a csehszlovák kor­mány a második világháború után valójában csak a szlávok tekinte­tében ismertek el nemzeti — nem­zetiségi jogokat. A szlovák kom­munisták és szociáldemokraták az 1944. szeptemberi egyesülési kongresszuson három szláv nem­zet (cseh, szlovák, kárpátaljai ukrán) közös államának a megte­remtése mellett törtek lándzsát az 1937. december 31-i határokon belül. Gottwald 1945. április 5-én a Szlovák Nemzeti Tanács ülésén jelentette be, hogy a köztársasá­got a két egyenjogú nemzet, a csehek és a szlovákok közös álla­maként fogják „felújítani”. 1946. július 8-án előterjesztett kormány- program: „Az új kormány nyíltan kimondja, hogy köztársaságunk a csehek és szlovákok nemzeti álla­ma. A németek és magyarok kite­lepítését, határvidékünk elcsehe- sítését és elszlovákosítását betetőzi az alkotmányjogi biztosíték,hogy a jövőben a köz­ős államügyekről csak a cseh és szlovák nemzet fog dönteni”. A Román Nemzeti Demokrati­kus Front 1945. januári program­jában őszinte és szilárd baráti kapcsolatok létesítését szorgal­mazta minden demokratikus or­szággal, mindenekelőtt a Szovjet­unióval. 1945. március 6-án Petru Groza alakított kormányt,, és a szovjet katonai hatóságok Észak- Erdélyben átengedték a közigaz­gatást a románoknak. A Groza- kormány ígérete és tevékenysége igen lényegesen eltért; az 1947. február 10-én aláírt békeszerző­dés után a magyar nemzetiség helyzete ismét romló tendenciát mutatott Romániában. Míg a szovjet kormány nemcsak tudo­másul vette, de egyenesen támo­gatta a magyar nemzetiségű la­kosság kitelepítését Csehszlová­kiából, addig Romániában a ma­gyar nemzetiség jogainak a bizto­sítása mellett foglalt állást. A Szovjetunióban soha fel sem merült az ottani magyar nemzeti­ség területi autonómiája. A szov­jet kormány, legalábbis a párizsi békeszerződések aláírásáig, bi­zonyos mértékig figyelembe vette a nyugati szövetségesek érde­keit. 1947 tavaszától azonban ez a helyzet gyökeresen megválto­zott. Magyarországon 1944 októbe­rében az illegalitásban lévő kom­munista párt központi bizottsága is kidolgozta a háború utáni időkre szóló nemzetiségi programterve­zetét: az állam területén élő ösz- szes nemzetiséget gazdaságilag, politikailag és kulturálisan egyen- jogúnak nyilvánítja. A Nemzeti Parasztpárt követel­te, hogy az ország határai fedjék a néprajzi határokat. Ugyanakkor e párt vezetői szorgalmazták legin­kább a német nemzetiség kitelepí­tését Magyarországról. A Független Kisgazdapárt álláspontja meglehetősen közel állt a baloldali pártokéhoz. Ezt fe­jezték ki a párt programtervezeté­nek idevágó sorai is: „A Független Kisgazdapárt a maga közéleti sú­lyával szolgálni kívánja a Duna- völgyi békét, és arra törekszik, hogy a politikai határok itt valóban mielőbb légiessé váljanak”. Az 1944. december 22-ón Deb­recenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány programnyilat­kozatában kizárólag a földosztás­sal, a Volksbund-tagok megbün­tetésével összefüggésben tett említést a német nemzetiségű lakosságról. A választójogi törvény (1945. Vili. te.) nemzetközi összehason­lításban is kétségtelenül az egyik legdemokratikusabb korabeli jogszabály volt. Ennek ellenére a németséggel szembeni nemzeti elfogultságot nemhogy nem eny­hítette, hanem még fokozta is azáltal, hogy a magát 1941-ben német nemzetiségűnek vallott magyar állampolgárt mind az ak­tív, mind a passzív választójogból kizárta. Nemzetközi fórumokon évtize­dekig nem foglalkoztak érdemben a nemzeti, nemzetiségi kérdés­sel, a nemzetiségek helyzetével. Az 1975-ös helsinki találkozó je­lentett nemzetközileg tényleges előrehaladást. Azt mondhatom, szerencsétlen énünkről, hogy a magyarok, ami­kor az eget akarták megnyerni, a földet birtokolták; de amikor kí­vánságukat az anyagiakra korlá­tozták, elvesztették nemcsak az eget, hanem a földet is. S maradé­kunkat sem fogjuk addig birtokol­ni, míg meg nem újítjuk hitünket önmagunkban, magyarságunk­ban. (Folytatjuk.) A KÉRELEMRŐL BIZOTTSÁG DÖNT A megyecímer használati rendje (Tudósítónktól) Rendeletben szabályozta So­mogy megye címerének haszná­latát a megyei közgyűlés. Ez ki­mondja, hogy a megye címerét kizárólag díszítő és utaló jelkép­ként lehet felhasználni. Rendelke­zik arról is, hogy kizárólag hiteles alakban, a méretarányok és a szí­nek megtartásával. A címer használatához enge­délyt kell kérni. Ezt a megyei köz­gyűlés elnökének kell címezni, de a kérelmet a jogi és önkormányza­ti bizottság bírálja el. A megye cí­merének használatáért az enge­délyező használati díjat is megál­lapíthat. Akkor teszik ezt, amikor a használó a címer szerepeltetésé­vel bevételhez jut (pl. terméket reklámoz, egyéb idegenforgalmi és reklámpropagandához, kiad­ványhoz használja fel). A rendelet 1991. március 15-én lép hatályba. Azok a gazdálkodó szervezetek, amelyek ezt mege­lőzően már használták a címert, kérelemre mentesülnek az idén a díj fizetése alól. A címer használatát szabályo­zó rendelet teljes szövegét So­mogy Megye Közgyűlésének hi­vatalos lapjában hirdették ki. Az érdeklődőknek a Megyei Önkor­mányzati Hivatal ad felvilágosí­tást. (Kaposvár, Megyeháza, Csokonai u. 3„ tel.: (82)15’-122.) II. Ulászló Butkai Péternek, Somogy vármegye ispánjának a kérvényére engedélyezte a címer használatát. Az 1498-ból szárma­zó királyi címereslevelet ma is gondosan őrzik a Somogy Megyei Levéltárban. Az adományozott címer, mint e korszak valamennyi nemesi és néhány városi címere, három részből áll. A címerpajzs­ból, a sisakból és a sisaktartókból, valamint a sisakdíszből. Az ég­színkéknél ma sötétebb pajzs a kerek talpú pajzs egyik változata. A széle vékony aranyvonallal ha­tárolt. Talprészében a heraldiká­ban szokványos arany korona lebeg, amelyből könyökben hajlí­tott, páncélozott bal kar nyúlik ki és három szőlőágat markol. Az ágakon a leírásnak megfelelően három levél és két szőlőfürt van. A levelek arany színűek, míg az ágak és a fürtök zöldek. A pajzs fölött levő ezüst sisak a XV. század heraldikájában gya­kori, úgynevezett csőrsisak. A címerkép két oldalát a sisakhoz tartozó sisaktakarók töltik ki. Eze­ket az oklevél leírása erősebb fu­vallattól mozgatott virágoknak mondja. A sisakra egykor a nap elleni védekezésül vagy csupán díszítésül rögzített színes fátyol vagy szövet itt kizárólag a címer mindhárom részét körülvevő vi­rágdísszé vált, amit a címer leírója joggal tartott szél által mozgatott virágnak, hisz a „virágok" levelei a kép négy sarkában egy-egy „gyümölcsöt” fognak körül. A he­raldikában általánosan érvénye­sülő szabályok szerint a sisaktar­tó a pajzs két oldalán omlik alá. Cí­merünkön a szabály végképp nem érvényesül. A sisaktakarókból lett viráglevelek két fémet és négy színt (vörös, kék, sárga, bíbor) viselnek, a címer mindkét oldalán külön-külön valamennyi megtalál­ható. Sajnálatos módon az oklevél nem ad magyarázatot arra, hogy mit szimbolizál az arany koronás, arany csőrű és arany lábú, vörös­sel és fehérrel sakkolt, repülni készülő sas, mint sisakdísz. Az oklevél arról is szól, hogy milyen alkalmakkal lehetett hasz­nálni a címert. Somogy vármegye a címert csatákban, bajvívásokon és harci tornákon, párviadalokon és minden más gyakorlatok alkal­mával használhatta. Érvényesül tehát a címerek használatának alapvető funkciója: megkülönböz­tetni egymástól á szemben álló feleket és egy seregen belül a se­regrészeket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents