Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-21 / 44. szám
1991. február 21csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 AMATORSZEMLE, FAGYOS HANGULAT Filmfesztivál nagykabátban A győztesek: Káplán Géza és Klencsár Gábor • • Önarckép bonbonosdobozzal Király Mariann kaposvári kiállításáról Király Mariann grafikus- és csomagolástervező munkái fogadják a betérőt Kaposváron a Gyergyai Albert Kollégium társalgójában. Az iparművészeti főiskola kiegészítő szakát végző, fiatal kaposvári alkotó sok műfajban jártas. Ez a kiállítás csak ízelítő a fiatal művész sokoldalú tehetségéből. Király Mariann portréi éreztetik velünk, hogy készítőjük mindig szívesen ül le csevegni az öregasszonyokkal. Aprólékos, minden részletre kiterjedő képei — Az öregek otthonából, Egy arc a szociális otthonból— éltes, többnyire elhagyatott nőket ábrázolnak. A fekete ceruza-, pasztell- és szénrajzokon megérintenek bennünket ezeknek az embereknek a mindennapjai: cívódásuk a kórral és a korral, a magánnyal. Sötét, szürke tónusok uralják a Mohács című sorozatot, amelynek képei — ki tudja mi okból — nem egymás mellé, hanem a tárlat többi darabja közé beékelődve kerültek falra. A négy szénrajz — színei ellenére — a Duna-parti város kedves részleteit eleveníti föl. A feketétől csak két pasztelljén — Alföld, Pécs — tud szabadulni. Az előbbin visszafogottan, a maga harmóniájában jelenik meg a magyar puszta, az utóbbin „háztető-perspektívában", erőteljesebb színekkel rajzolódik meg Pécs látképe. A kiállítás értékes darabjai a falevelekről, állatkoponyáról AKÍNN E»ŰOEA készített vázlatok csakúgy, mint az egzotikus világba kalauzoló négy kép, a kínai pagodát megörökítő tanulmányrajzok. És szót kell ejtenünk a látogatók számára talán szokatlan kollekcióról is. A csomagolás művészetét tökélyre vivő alkotó szebbnél szebb, régi korok hangulatát felvillantó és a mai modern ízlést is kielégítő bonbo- nosdobozokkal lepi meg látogatóit. A desszertszemek, a konyakos meggyek elegáns, dúsan díszített papírokban lapulnak sokszögletű dobozokban. A látványos csomagolást a francia szakemberek is megirigyelhetnék. Hát még mi! A másik tárlóban töltött és mártott kekszeknek, mogyorós pereceknek tervezett, látványos dobozok sorakoznak. Eltűnődve rajtuk, akarva-akarat- lanul a hazai kereskedelemben szokásos színszegény, avagy harsogó társaik jelennek meg előttünk. És itt vannak a Kőbányai Sörgyárnak tervezett címkevariációk, valamint a Caolának készített kozmetikai család felvételei is. Sőt — gondolva a húsvétra — egy egyéni csomagolássorozat is bámulatba ejti a kiállítás szemlélőit. Király Mariann tárlata március 14-ig látogatható. Lőrincz Sándor „Az, hogy egy állítólagos alkotó legszemélyesebb tapasztalatai, őrültségei vagy érzelmi kitörései mindenkit érdekeljenek, abszurd igény, mely az alkotó reményeinek legszörnyűbb meghiúsulásához vezethet. ” (Goffredo Fofi) Dombóvár adott otthont a múlt hét végén az országos néprajzi filmszemlének, illetve a dél-dunántúli amatőrfilm- és videofesztiválnak. Az érdeklődők több szempontból is figyelemre méltó eseménynek lehettek szemtanúi. A szemlét — rendhagyó módon — nem a múlt év novemberében, hanem kerek négy hónapos késéssel rendezték meg. Ez nem annyira a hagyomány végett érdemel említést, inkább az elszomorító tény miatt: anyagi okai voltak a késésnek. Nem volt rá pénz. Szükség van a posta-, a szállás-, az étkeztetés- és a díjazási (zsűri) stb. költségek finanszírozására — hogy csak néhányat említsek. A termek fűtésére már valószínűleg nem futotta. Nehézségek Az amatőr — non Professional (nem profi) —filmezés mostani legégetőbb problémája egyben a legveszélyesebb gond is: a filmek számának nagymértékű csökkenése. Egy néhány évvel ezelőtti tájegységi szemle Dél-Dunántúlon a dombóvári idei filmtermésnek jó kétszeresét hozta. A fesztiválra benevezett 30 alkotásából a film- és videoszemlén jó, ha háromnegyedét megtekinthette a közönség. így az eredetileg háromnaposra tervezett rendezvényt két nap alatt sikerült lebonyolítani. A filmek mennyiségi csökkenésének azonban kézenfekvő oka (is) van. A Szuper 8-as filmek előhívására ugyanis Magyarországon már egyszerűen nincs lehetőség. Egyetlen megoldás lehetséges: a tekercset hazánktól nyugatra eső célpontok felé kell postán elküldeni. (Erre évekkel ezelőtt is volt vállalkozó, ám akkor az „igen óvatos biztonsági szervek” el-elré- mítették az embert.) Most ez az egy út maradt, ez pedig időbe kerül. Az okok közé kell sorolnunk — ha kicsit már unjuk is —, hogy a közhangulat a „szép új világ” reményén való társadalmi ókumlálás néha már-már elveszi az emberek (1) idejét, (2) kedvét, (3) eszét (4) stb. (A helyes válasz bekarikázható. Be nem küldendő.) „Nem a mennyiség, a minőség a fontos", szokták mondani. S ha valaki ezt kérné számon, miért nem örülök a minőségnek, válaszom annyi: ezt csak nagyon ritkán sikerült föllelni ezen a tájegységi szemlén. A filmek A tájegységi amatőrfilmszemlére beérkezett alkotások — véleményem szerint — gyengék voltak az idén. Sok szaktekintélynek számító filmes nem nevezett be. A videó gyakorlatilag kiütötte a ringből a S 8-as filmeket. (Az arány kb. 5:1 volt.) Biztató viszont, hogy a videoanyagok hosszát tekintve kézben tartották a „gyeplőt" az alkotók. Bár volt egy félperces film is (igaz, nem videó), amelyből sokak szerint vágni kellett volna... Az alkotások közül elsőként a siófoki Móczár—Róka páros említendő. Eredeti humorral, értő gonddal gyártott etűdjeik kellemes perceket hoztak. Egyik alkotásuk, a Recept elnyerte a zsűri különdíját. Külön- díjat kapott Mészáros Péter a Rózsaszagoló és Kismődi Tamás Élet ez?című filmje is. Két műhelyből is neveztek gyerekek készítette rövidfilmeket: a Suli-vidiből és a Rácvárosi Filmszakkörből. A gyermeki lelkesedés valószínűleg mindenkinek tetszett, mégis úgy vélem: tanáraiknak gondosabban meg kellene szűrni, hogy mely filmeket küldjék szemlére. Egy országos gyermekfilmszemle kiírása megoldaná a gondot, így az utánpótlásnak is lenne megérdemelt fóruma. Hanczik János videó Op.—4 című (rohamsisak-vasvilla- szívlapát) animációja különösebb élménnyel nem szolgált, megért ugyan egy III. díjat, de elmaradt a megszokott színvonaltól. Szintén „dobogós helyezést” csípett meg Mészáros J. László Premier című S 8-as alkotásával. Eredeti ötlettel, gyer- tyaanimálással sikerült a hang és kép tökéletes együttélését produkálnia. Első díjat nem adott ki a zsűri. Egy filmet sem tartott érdemesnek arra, hogy a legelső helyet birtokolhassa. Az alkotások között lett ugyan numero 1-es, de ez a szint csak a második helyhez volt elegendő. Ezen a szemlén nem volt könnyű az ítélkezés, hiszen a szponzorok által felajánlott összegeket kellett kiosztani, de azért a második díjas film és a harmadik díjasok egymás mellé kerülése... Nos, meglehetősen furcsa. A második helyezett Káplán Géza és Klencsár Gábor alkotása, az Aranypor a Balázs Béla Stúdió támogatásával készült. Alkotóinak eddigi legnagyobb és talán legjobban sikerült vállalkozása: kitalált, átgondolt és kidolgozott mű; mitikus alakokkal, szűrrealisztikus, mégis tiszta gondolatisággal. Utófüstölgés Ez volt a dombóvári filmszemle 1991 -ben. Minden hibájával együtt már az öröm, hogy volt filmszemle Dombóváron 1991-ben. Nem éreztük ugyan a várva várt fesztiválhangulatot, elmaradtak az éjszakába nyúló konzultációk is, de „összejött”. Talán az országos tatai filmszemle majd visz egy kis életet az amatőrfilmezésbe. A zárszó után, amikor már mindenki elhagyni készült a pályát, a városi televízió invitálta beszélgetésre a zsűri tagjait: Czabán Györgyöt, Ganczer Sándort, Fazekas Bencét és Kövesdi Gábort. Az amatőrfilmezés jelenéről beszéltek, amikor a derítőlámpa hangos durranással és fátyolos füsttel felmondta a szolgálatot. A sors iróniája, gondoltam. Lehet, hogy, ,ő” már tud valamit? Balassa Tamás ROSSZKEDVŰNK TELÉN Rosszkedvűnk telén hosszan tűnődöm, a sok lehetséges téma közül vajon melyiket érdemes leírnom. Nézegetem céduláimat, a rövid mondatokat, a dühös felkiáltójeleket és a fáradt kérdőjeleket. Közben persze hallgatom a híreket, fáj a gyomrom, rosszul érzem magam. Gyöngének és kiszolgáltatottnak érzem magam. Persze mindenről van véleményem, de régebben sokkal magabiztosabban fogalmaztam meg. Csodálkozom, mennyire hajlok újabban a szélsőségek felé. Ingerült vagyok. Nem tudok elvonatkoztatni sajátproblémáimtól. Nem tudok tárgyilagos lenni. Nem vagyok igazi újságíró, hát nem is muszáj. Csak egy író vagyok, aki évek óta nem képes befejezni egy regényt, csak egy költő vagyok, aki hónapok óta nem tudieírni egyetlen sor verset sem. Ha panaszaimmal pszichiáterhez fordulnék, valószínűleg hosszabb időre kórházba utalna. Kialhatnám magam. Kibeszélhetném magam, bolond a bolondok között. Együtt lehetnék azokkal, akik mindent értenek, és semmit sem értenek. De félek ettől is. A beismeréstől, a vallomástól, a leleplezéstől. Tartom magam. Viselkedem. Néha mosolygok is. Családom van. Kötelességeim vannak. Felnőtt, büntetlen előéletű, pár- tonkívüli egyetemet végzett, köztiszteletnek örvendő... Jaj, ne! Az nem lehet, hogy én is olyan vagyok, mint ők... azok. Nem tudom eltanulni tőlük, hogyan kell mostanában gondolkodni. Hallgatom a politológust, aki hithű marxistaként ontotta évtizedekig kártékony zagyva- ságait, s most ismét tanít, arról beszél, hogy a nagytőkések szerepe mennyire fontos az új rend kialakulásában. Politológusok, akadémikusok. Talán még undorítóbbak, mint a visz- szabábozódott gyilkosok, tolvajok. A tehetségtelennek köny- nyebb megbocsátani: ő csak a becsületét bocsáthatja áruba. De mihez kezdjünk a tehetséges árulókkal, a mosolygó szörnyetegekkel, akik hazát, tudományt, irodalmat művészetet, jogot és közgazdaságot fecséreltek el, és fosztottak ki kutatóintézetekben, színházakban, szerkesztőségekben, bíróságokon, mindenütt, ahol fizettek? Először volt kommunizmus, aztán szocializmus, aztán szocialista demokrácia, most demokrácia, aztán kapitalizmus, aztán feudalizmus, aztán rabszolgaság, ősközösség. Nem is bánnám. Tragikus látvány, amint a hódítók önként elvonulnak, és feltör a szenny, előbújnak a patkányok. Egy tökéletesen elnyomorított, megzavart néptömeg maradt itt Európa közepén, mely már nem kell Keletnek, de még nem kell Nyugatnak sem. Egy kilencvenháromezer négyzetkilométeres börtön, melyet a parancsnokság elhagyott. Udvarán együtt ődöngnek smassze- rek és rabok, új játékokat találnak ki. Választanak és szavaznak, tiltakoznak és felszólalnak, rengeteg börtönújságot szerkesztenek, és persze pártokat alapítanak. Európa, Európa! Ezt kiáltozzák. De igazából nem kellenek senkinek. Tranzitország. Utjain átmenő forgalom zajlik, öt világrész kalandorai, gyanús egzisztenciái jönnek a dögszagra. Báva csalódott lakói máról holnapra tengődnek, akár maga az ország. Rogerius mester kellene ide, aki számba vette a nyomorúságot a tatárjárás után. De a tatárok legalább nem sokat vacakoltak. Nem maradt utánuk más, csak romhalmaz. Nem volt szükség békés átmenetre. Nem voltak laktanyáik, nem kellett gondoskodnunk hazaszállításukról. A, hagyjuk. Tudom, olajcsap, döglöttoroszlán. Reméljük, döglött. Rosszkedvűnk telén így fortyog egy magyar író, aki restellj, hogy ilyen borúlátó sorok teltek csak tőle. De mivel az író ír, már ebből kifolyólag is reménykedik, akárcsak az a tízmillió ember, aki működteti jól-rosszul ezt az egész verklit, káromkodva és fogcsikorgatva, és ebben a haláltáncos, bizarr, tragikomikus működésben benne vannak a pályaudvari hajléktalanok éppúgy, mint a rózsadombi villatulajdonosok, a guberáló nyugdíjasok és a hétmilliós kocsival furikázó téeszelnök is — de hát vagyunk, akik vagyunk, és ennél jobb hírrel feltehetőleg jövőre sem szolgálhatok. 1945-től körülbelül 1984-ig úgy éltünk, hogy helyzetünk ugyan rossz volt, de egy kicsit mindig jobb lett. 1984 óta fordított a helyzet. Nehéz hozzászokni. És nagyon remélem, nem is érdemes beletörődni. A mindenkori kormányzat figyelmébe a négy égbekiáltó bűn közül csupán a negyediket ajánlanám: „Szolgák es munkások bérének visszatartása vagy megrövidítése.” Igaz, a harmadik sem felejtendő: Szegények özvegyek és árvák nyomorgatása”. Járkálunk a börtönudvaron, Európa közepén, felszabadultunk, de nincs hová mennünk. Várjuk a segélyeket, és beszélünk, beszélgetünk. Mint most én magam is. Bocsássanak meg nekem, rosszkedvűnk telén. Szentmihályl Szabó Péter
