Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5., szombat SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 9 EÖRSI ISTVÁN: Pofáncsapottság Czeslaw Milosz lengyel emigráns író az ötvenes évek elején megkockáztatta azt az állítást, miszerint „a nyugati és keleti értelmiség között az a különbség, hogy az előbbinek sohasem verték szét jó alaposan a pofáját”. Kollégája, Wi- told Gombrowicz — egy másik lengyel emigráns — Naplójában, az Úr 1953-ik évében, Buenos Airesben idézi a fenti kijelentést, majd hozzáfűzi: ezek szerint ,,a mi adunk — engem is beleértve — az, hogy brutalizált kultúrát képviselünk, tehát közelebb állunk az élethez.” Gombrowicz szkeptikusan csóválja a fejét. Egy el- agyabugyált testrész nem testrész a szó normális értelmében, és a kultúrának mégis azokat kellene szolgálnia, akiknek nem verték ki a fogát. Elképzelhető — teszi hozzá —, hogy a befüggönyzött és illatos burzsoá szobákban olyan keménység fejlődik ki, melyről a benzinpalackokkal páncélosokra rontó értelmiségiek nem is álmodhatnak. „Brutalizált kultúránk csak akkor lehetne használható, ha jól megemésztve a valódi kultúra új formájává válhatna, mellyel átgondoltan és szervezetten gazdagíthatnánk az egyetemes szellemet.” Egy kis nyugatnémet szobában írom ezt, mely kilenc nap múlva, a két Németország egyesülésekor össznémet szobává lép elő. Ez lesz.az a nap, október 3-a, amikor egy burzsoá kultúra egyesül egy brutalizálttal. Mert kelet és nyugat, a miloszi-gombrowiczi tipológiában nyilván nem földrajzi, hanem geopolitikai fogal* Az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása mák, a felosztásra a történelmi tapasztalatok törésvonala mentén került sor. Márpedig nincs Euróbán még egy értelmiség, mely akkorát kapott volna a pofájába, mint a keletnémet. Naponta tudomásul kellett vennie egy szögesdróttal és falakkal körülvett országban, hogy azok nem szabadok, akik kívül vannak. Sőt, a hatalom nem érte be puszta tudomásul vétellel. Arra kényszerítette értelmiségét, hogy — közvetve vagy közvetlenül — „végső soron”, „világtörténelmi perspektívából” hirdesse is ezt a képtelenséget. A fal nyugati oldalán pedig az értelmiség színe-virága viszolyogva bár, de szintén jó képet próbált vágni a rossz vicchez. A szögesdrót, a fal az ő szemükben megérdemelt büntetés volt a hitlerájért, megszolgált me- mentó. Úgy vélték, hogy a fal lerombolását követelve kétségbe vonnák a nácizmus bűneinek hétköznapjainkat átható következményeit. De mondhatjuk-e, hogy a nyugatnémet értelmiséget nem vágták pofán? 1986-ban a nyugat-berlini Schaubühne próbaszinpadán megnéztem egy monodrámát, melynek szövegét maga a színész, Michael Maasen nyirbálta össze Eichmann vallomásaiból. Amikor eichmanni minőségében kimondta azt a mondatot, hogy ő sosem volt antiszemita, csak úgy nevelték, hogy ha már egy akta elébe kerül, akkor ezt el kell intéznie, a mellettem ülő l.-re rátört a hányhatnék, mégpedig elemi erővel. Kimenni nem tudott, mert Eichmann-Maasen közvetlenül a terem egyetlen ajtaja előtt szónokolt; a nézők pedig a színpadkép részei voltak, hosszú asztalok mögött foglaltak helyet, mint ülnökök. Előttük szódavíz, notesz ceruza. Ettől kezdve két drámát élvezhettem, Eichmannét és l.-ét. Mivel I. jóval a második világháború után született, roszullétét nem magyarázhattam azzal, hogy az idézett mondat a bűntudatát találta telibe. Amikor végétért a darab, megkérdeztem tőle — még mindig csuklón, falfehéren remegett —, hogy kije volt náci. Kiderült, hogy az egyik nagypapa alapító tag volt, és az ágyat, melyen Hitler még hatalomra jutása előtt aludt, ahányszor a nagypapa városkájában éjszakázott, mindmáig a ház padlásán őrzik, nagy becsben. Az anyja pedig, még hajadoni állapotban, huszonkét éves korában, három napig zokogott egyfolytában, amikor értesült a Führer haláláról. I. vagy tíz évvel korábban Kelet-Berlinből települt át a város nyugati felébe, de a pofánverést nem mint kelet- és nem is mint nyugatnémet kapta, hanem össznémet minőségében örökölte. Ha arra gondolunk, hogy Hitler uralkodása idején a német művészet és tudomány legjelentősebb képviselőinek többsége emigráns volt, akkor — és ezt az emigráns Milosz és az emigráns Gombrowicz nyilván nem tagadná —joggal beszélünk példátlan össznémet pofáncsa- pottságról. Úgy vélem, a huszadik században kultúránk brutalizáló- dása nem igazodott geopolitikai zónahatárokhoz. Gondoljunk arra az eurófiára, ahogy az értelmiség — csak néhány kivételtől eltekintve — az első világháborút fogadta, majd a keserű kijózanodásra, aztán az 1917 után elharapódzó forradalmi reményekre, melyek messze túlgyűrűztek a bolsevik ideológia vonzerejének határán, majd a világmegváltó illúziók fokozatos megsemmisülésére (hordozóik tömeges megsemmisítését csak mellékesen említem meg itt), majd a különféle nemzeti és faji mítoszok tündöklésére és bukására (és továbbélésére a felszín alatt), a tömérdek erőszakra, mely mind ideológiákat szült és temetett, vagy újabban a század jelentős értékeinek születésénél bábáskodó baloldaliság látványos vereségére: Nyugat- és Kelet-Európa egyetlen országának értelmisége sem vonhatta ki magát a csapdosó öklök hatóköréből. Ehhez járul még, hogy a befüggönyzött, illatos szobák edzett lakóit egy kevésbé kézzelfogható, de mindenütt jelenlévő Szörny: a Piac is brutali- zálta. A filmtörténet — de a színház legújabb története is — szakadatlan, vereségről vereségre haladó szabadság- harc a Pénz diktatúrája ellen. Már az a puszta tény is vereség, hogy olyan szavak, mint például „könyvpiac” vagy képaukció” természetesen csengenek a fülünkben. A század elején a Thibaud-család egyik figurája, egy festő sokméteres képet alkotott, és aztán a vásárlók pénztárcájának vastagságától függő szeletekre darabolta, kinek-kinek centiméterrel mérve ki méltányosan az adagját. Ezen a fajta brutalizá- láson manapság, a század végén, senki sem ütközik meg, természetesnek tartjuk azt, amin fel kellene háborodnunk: hogy fennmaradása érdekében a művészet — és általában: a szellem — alkalmazkodik az egyetemes árutermelés követelményeihez. A kelet-európai értelmiség pofáncsapottság mégis szem- beszökőbb, mert ebben a térségben a „népi demokráciának” vagy „proletárdiktatúráSzél Károly grafikája nak” becézett etatista-bürokratikus parancsuralmi rendszer nyakát szegte a polgári társadalomnak, mielőtt ez kifejlődhetett volna. A központi akaratot sugárzó, felülről lefelé épített sruktúra igazából a feudális építmény szerves folytatása volt. Oroszországban azért rendezkedett be — a tömérdek emberáldozat ellenére — látszólag természetesebben, mert ott az ősi berendezkedésen kevésbé ütött sebet a városiasodás és polgárosulás. A civiltársadalom és ezzel együtt a demokratikus tradíciók csöke- vényessége vagy alacso- nyabbrendűségi érzést és — a Nyugat felé — kritikátlan törleszkedési óhajt csiholt ki az értelmiségből, vagy — ellenkezőleg — vágyat arra, hogy nyomorúságunkból kovácsoljunk erényt, felsőbbrendűségi öntudatot magunknak. A „magyar út”, a „lengyel stílus” és más efféle teóriának álcázott, „meg nem gondolt gondolat”-ok bizonyítják: a kelet-európai értelmiség egy része nem hajlandó tudomásul venni, hogy az, ami. (Pedig csak így haladhatná meg jelenlegi állapotát.) Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk. Ez a kelet-európai értelmiség speciális po- fáncsapottsága. TEMESI FERENC: -------- -----P apa már nem lakik itt, avagy a * SZAVAK A SZÁRÍTÓBÓL ,,Az embernek mindig szerelmesnek kéne lennie. Ez okból nem lenne szabad, megnősülnie soha. ” (Oscar Wilde) „Sose csapd be az ajtót; visszacsaphat, ha egyszer még vissza akarsz menni ” Van abban valami jelképes, hogy azon a napon támadt mehetnékem tizenöt évi együttlét után, amikor barátom a lakodalmát ülte, pontosabban MÁSNAP, útban hazafelé. Nem tudtam én, hogy a házasság az a regény, ahol a hős az első fejezetben elbukik, de azzal tisztában voltam, hogy valami olyan folyamat, melynek során a fűszeres megkaparintja a virágárus jövedelmének bizonyos részét. Nem tudtam én semmit, még azt se, hogy a feleségem egy hónappal ezelőtt már felkeresett volt egy ügyvédnőt. Egy férfi lehet hülye, anélkül, hogy tudna róla, kivéve ha nős. Magam okoztam a vesztem: azzal, hogy egyenesen játszottam. Nekem nem volt titkos bankszámlám, titkos szeretőm se soha. A csak egy éjszakára szóló szerelmeket bevallani is hallatlan ostobaság. De én még ennél is nagyobbat vétettem: nem volt senkim, de megjósoltam, hogy lesz. Mint igaz keresztény, már akkor kínozni * Az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása (Rod F. Hole) kezdtem a társamat, amikor még nem is volt miért. Az első hét év után törvényszerűen bekövetkező válságot átvészeltük, és most jutottunk el arra a pontra, melyet a derék polgárok így neveznek: — „A házastársak kezdeti, mély érzelmeit egy idő után törvényszerűen a kölcsönös szeretet és tisztelet érzése váltja fel”. Na, ebből a hazugságból nem kértem én tovább. A feleségem akkor odavetett egy fél mondatot a kocsiban. Normális esetben üvöltözni, csapkodni kezdtem volna, mert olyan pontot érintett a szívemben, amelyet senki anyaszülte nem érinthet büntetlenül. Ha igazán szeretünk, a gyenge pontjainkat is fölfedjük, melyeket a másik épp azért hagy békén, mert szeret. Hatalmas, hideg kéz markolta meg a mellkasomat, szólni se tudtam, nemhogy kiáltani. Kiabálni különben sem ajánlatos valakivel, aki az autópályán épp a volán mögött ül. A házasságunk volánjánál is ő ült, de ez akkor nem jutott eszembe. Most véged van, mondtam kiszáradt torokkal, halkan. Mint amikor valaki egy vegyi reakció végeredményét közli. Még tankolni akart, de nem engedtem. Hazamegyünk, és én elmegyek, mondtam. A fiunk a hátsó ülésen hallgatott. Titokban mindig azt reméltem, hogy nem ilyen sablonosán történik majd: a férj éjfélhez közel, remegő kézzel sporttáskába gyömöszöl néhány ruhadarabot, használati eszközt. Azért nem hittem benne, mert már annyi haverommal megesett. Miért pont velem tenne a sors kivételt?! Hisz egyszer tett már! Ez föl sem merült bennem. Maradhattam volna persze, csak akkor megszűnők létezni. Később, a — hiábavaló — békülési szakaszban a feleségem először kereken tagadta, hogy bármit is mondott volna; aztán azt mondta, hogy nem úgy gondolta; végül bocsánatot is kért. Tudod, hogy erre nincs bocsánat, mondtam. Ez nagyobb bűn, mint amikor én, ostoba, azt mondtam a szülőszobán, hogy ez nem is az én fiam, mert nem szemüvegesen és bajusz- szal jött a világra. Helyben vagyunk: a gyereknél, akivel zsarolni lehet, aki így mind a két szülőjét zsarolni tudja, akitől nem egyszer, de minden alkalommal szívszakasztóan el kell válni. Válni éppen ő miatta nem akartam, kivéve azt az esetet, ha egy idegen hapsi kerül a képbe. Az eszembe se villant, hogy a házasság az egyedüli oka a válásoknak. Házasság: érzelmek szemétkosara, te! Velem ellentétben, a feleségem sohasem volt féltékeny. Hajlamos voltam hinni neki. Ha egy nő felbérel egy magándetektívet, hogy kövesse a férjét, a puszta kíváncsiság hajtja. Szeretné megtudni, mit találhat érdekesnek ebben a figurában egy másik nő. Pedig lett volna mit jelentenie egy de- tektívnek, épp kezdetben, amikor társam még gyanútlan volt. Akkoriban ugyanis azt tartottam: szeretkezz minden nővel, akivel találkozol. Ha később öt százalékát megkapod a kintlevőségednek, már nem rossz a beruházás. Azt hittem, az a baj az életben, hogy olyan sok szép nő van, és olyan kevés idő. Hol voltam én még a szeretkezés tao-jától, egyáltalán a tao-tól! Olvastam, de nem tudtam. Kicsit úgy voltam vele, mint Szent Ágoston: ,,Adj Uram szűziességet, de nemég”. ' A házasság harci művészetekhez való hasonlóságát sem láttam meg; a kínaiak táj tyi csuánnak, a japánok dzsudónak nevezik a hajlékonyság művészetét, mi meg úgy mondjuk, hogy „igen, szívem”. Még a „szívem” kifejezést is utáltam, bár azt tudni véltem: a mézesheteknek akkor van vége, mikor a férj hazatelefonál, hogy később jön, de nem hallja más, mint egy cédula, melyet a feleség az asztalon hagyott. Az sem zavart, hogy feleségem velem együtt öregedett (kezdetben még fiatalodott is), pedig Agatha Cristie már megírta, hogy egy régész a legjobb férjanyag. Minél öregebb lesz a nő, annál jobban érdeklődik iránta. Miként az sem igaz, hogy az unokák miatt érzi öregnek magát egy férfi. Egyszerűen attól a tudattól lesz öreg, hogy egy nagymama a felesége. Esetünkben erről szó sem volt! Én egyszerűen nem tudom elképzelni az életet szerelem nélkül. (Miként képzelet nélküli irodalom sincsen. A non-fiction is fikció.) Az emberek szerelembe esnek, de sajnos nem egyszerre,másznak ki belőle, mondá a költő. És ez a bajok forrása. A szerelemtől félni pedig annyi, mint az élettől félni; s aki az élettől fél, az valójában már meg is halt. Kell, hogy legyen szerelem, különben miért lenne ez a sok válás meg különélés. Egy szerencsém volt: nem lettem minjárt hajléktalan, mint a legtöbb férj: nem kellett pályaudvarokon, bokor alatt, csónakházban, barátoknál, régi és új szeretőknél vagy albérletben laknom. Várt ream egy garzon, amely éppoly üres volt, mint én. (Megdolgoztam érte.) Ha itt levegő van, büdös is van—ez az ország, de talán egész Közép-Európa legszennyezettebb helye. Itt kell megtisztulnom. A fiam ugyan azt mondja a telefonba, hogy a papa már nem lakik itt; attól ő még tudja, hogy a papa csak egy megszállott, aki azért hétvégeken hazajön főzni. ,,A házasság egész tűrhető, ha külön él az ember a feleségétől”— mondotta Rod F. Hole, akit másfél órája eszeltem ki.
