Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. január 5., szombat NEVELŐ IDŐ... Kunszabó Ferenc: „...ha ’56 győz, én akkor is ellenzéki maradtam volna... ” • Kunszabó Ferenc 1956 kaposvári eseményeinek vezér- egyénisége volt. Akkori hittel teli kiállásából később sok kára származott. Nem arra gondolok, hogy részt kellett vennie az „ismerd meg hazád börtöneit” körutazáson, mely az ő esetében öt évig tartott. Arra sem, hogy e „priusza” miatt különösen rögössé vált az írói érvényesülésének útja. Inkább arra, hogy most, amikor már nyíltan lehet beszélni ’56-ról, amikor már vele is készülhetnek interjúk, mindenki többnyire csak a 34 év előtti őszi napokról kérdezi. Pedig kár volna őt 56-os hőssé skatulyázni, figyelmen kívül hagyva a hatalmas gondolattőkét, melyet egyebek közt 15 megjelent — főként esszé- és szociográfiai — kötetében halmozott föl. Kunszabó Ferenc gondolkodó emberként, íróként sokkal izgalmasabb, mint megannyi — mostanában amúgy is gombamód szaporodó — „nagy visszaemlékező”. A Nevelő idő című kötetében arról ír, hogy a ’60-as években megjelent társadalomrajzait riportnak álcázta, mert rájött, hogy „ha valami kritikát, felismerést nem a szerző mond ki, hanem riportalanya, azt könnyebben elfogadják”. Beszélgetésünk során megvallottam, ezúttal magam is ezt a módszert igyekszem követni... — Kezdjük 1962. április 2- ával, szabadulása napjával... — Sok társammal együtt csak azért szabadultunk „már” ekkor, mert nevünk szerepelt a bebörtönzöttek ENSZ-beli listáján. E szabadulási hullám nyomán vette le napirendjéről az ENSZ a magyar ügyet... Mikor kijöttem, nem volt szabad megsértődnöm azon, hogy a kutya sem törődik azzal, hogy mi van velem és a több ezer bajtársammal, akik még börtönben vannak. Azért nem, mert megértettem, hogy a magyar népnek élnie kellett tovább, és ehhez elkerülhetetlen volt egy önkéntelen tudatmódosítás. Tehát az emberek nem foglalkoztak ’56- tal, mert lakni kellett, enni és ruházkodni. Élni. Szóval, legközelebbi ismerőseimen kívül nem is beszéltünk ’56-ról. Az emberek arról nem is hallottak szívesen. Például a vegyi üzemben, ahol Pestre kerülve először dolgoztam, tapasztaltam, hogy azok a munkások sem szerettek ’56-ról beszélni, akik pedig ott voltak azokban a napokban. Nincs ebben semmi különös. Hiszen így volt ez a taxisdemonstráció napjai után is. Sok ezer ember vett benne részt és több millió volt szolidáris. Ám vasárnap este, arríikor látszott, hogy meg kell alkudni a kormánnyal, az emberek — lakóhelyemen, Érden--már nem szerettek róla beszélni, mert „elvesztettük". Víz alatt — Köteteink sora — egyesek állításával ellentétben — azt látszik bizonyítani, hogy a valódi tehetség — gyanakvás és mellőzési törekvések ellenére is — érvényesülhetett. A 60-as 70-es években olyan írásai is napvilágot láttak, melyekben világos volt a gondolati párhuzam 1956-tal, sőt olyanok is, melyekben még csak áttétel sincs. — Természetesen nem volt minden tehetség elnyomva, hiszen akkor aligha lehettünk volna a legvidámabb barakk a szocialista béketáborban. A Kádár-rendszer már kezdetben is egy fékezett diktatúra volt, s igyekezett önmagát afféle liberalizált szocializmusként láttatni. Ehhez az is hozzá tartozott, hogy — persze korlátozott módon — a rendszernek nem tetsző embereket is engedett szóhoz jutni. Ami engem illet, a börtönből szabadulva nem volt „közölhető” mondanivalóm. Azután rájöttem, hogy ha falusi életképeket írogatok, azt közük, például az Élet és Irodalomban. Főként akkor, ha az erősnek számító mondatokat nem én mondom, hanem Nagy Jóska traktoros. A pályámat alakító véletlen volt, hogy egy író társamnak barátja volt a Szekszárdi Állami Gazdaság igazgatója, Mohácsi Károly, a Nehéz emberek című film egyik hőse. Ő próbálkozott először önelszámoló szocialista brigádok létrehozásával. Akkor családommal Szekszárdon laktunk a munkásszálláson, s erről hallva feldolgoztam a témát. Ebben nem a „szocialista” volt a lényeg, hanem a kis közösségek szerveződése és önrendelkezése... E munkámra figyelt föl Erdei Ferenc, aki ugyan gumigerincű politikus volt, ám becsületes ember, akiben maradt ragaszkodás a néphez. Egyszer megkérdeztem tőle, Feri bácsi, maga most micsoda? Naródnyik, Marxista, vagy Magyar? Azt mondta, Marxista, Magyar Naródnyik... Szóval, neki köszönhetem, hogy végül is a fizikai munkát abbahagyhattam. Ő vett föl az Agrárgazdasági Kutató Intézetbe... Akkoriban már Aczél György is úgy vélte, hogy a „pöttyösöket” is be kell engedni. Szóval megjelenhetett az értelmiségi ellenállást és változtatási törekvést tükröző Nevelő Idő 2150 példányban, bárminemű hivatalos visszhang, vagy kritika nélkül. Azután, amikor a Széchenyi- kötetem is megjelent, immár a kettőt összevontan hordták le a korszak hivatásos ítészei. Szóval, így víz alatt „érvényesült a tehetség”, mindaddig, amíg nem akart beleszólni olyasmikbe, amihez csak E. Fehér Pólóknak és Fekete Sándoroknak volt joga. Ezhasonlítamai helyzetre, hiszen az új okosok ugyanezt csinálják. Sőt még nehezebb a helyzetem, mint a kommunista rendszerben, hiszen akkor mégiscsak megjelenhettem, tv-műsorokat csinálhattam. — Hogy lehet ez? — Most pont azokat nyomják víz alá, akiket Aczélék demonstratíve és korlátozottan engedtek szóhoz jutni. Gondolok itt többek között Fekete Gyulára, Sántha Ferencre, Cseres Tiborra, szóval, a népi — nemzeti vonalú írókra... A XX. századi kommunizmus és kozmapolitizmus egyazon gyökeréből, a XVIII. századi fölvilá- gosodás ellaposodott jelszavaiból ered. A kommunizmus csúnyácska lett, nem sikerült, most jön a kozmopolitizmus, melytől ugyancsak idegen ez a népinemzeti érzület, s mindazok a művek is, melyek ezt tükrözik. Ha '56 győz... — Nyilván gondolt már arra, miként alakult volna a sorsa, ha már 1956 meghozza a rendszerváltást... — Ha győz, ugyanaz jött volna létre, ami most egy év alatt, ha nem is pontosan ilyen módon. Hiszen akkor még csak 12 éve mosták az agyunkat és még éltek a közösségek. Az emberekben még jelen voltak az örök emberi értékek: „Nem én vagyok a fontos, hanem a család. Nem önmagamért élek, hanem a gyermekeimért”. A kismama ma a beszűküléstől retteg, és nem látja meg önnön kiteljesedésének lehetőségét a gyerekben... Szóval, ami most létrejött, az egy „fordított kommunizmus”, melyben az elit (most értelmiség) csak akkor tudja a világot jónak elképzelni, ha ők mondhatják meg másoknak, hogy mi a helyes. Végül is, ha ’56 győz, én akkor is ellenzéki maradtam volna, aki nem lép be egyetlen pártba sem s nem vállal funkciót. Szóval, semmiképp sem vált volna belőle, „sikerember”. Még csak sikeres író sem. Mert az a sorsom — s ez talán nagyképűen hangzik —, hogy mindig a társadalomban épp uralkodó rögeszme másik oldalát lássam. A XX. században ugyanis rendre az értelmiség által kitalált rögeszmék vezetik a társadalmat... Emlékezések a barikád két oldalán — 1956-tal kapcsolatban azelőtt a barikád egyik, most a másik oldalán álltak emlékezései kapnak publicitást. Az emlékezések törvényszerűen szubjektivek. Mindenki a saját oldalán látta a hősöket... Azelőtt bácsikák sorának jutott eszébe 30 évvel a háború után, némi kedvezmény reményében, hogy ő voltaképpen ellenálló volt. Most mintha az 56-os érdemekért indult volna verseny. — 1988 végén az egyik pesti egyesületben mondtam beszédet. Már akkor megfogalmaztam, hogy rövidesen megindul a tülekedés az ’56-os érdemekért, ám én nem leszek közöttük... Szóval, mindig léteznek emberi gyöngeségek, lehetnek szubjektív visszaemlékezések. Az azonban örökérvényűen igaz, hogy ’56 forradalom volt, és hogy Kádárék véres és bosz- szúálló ellenforradalmat valósítottak meg. Igaz, hogy vannak, akik most ’56 hátszelével próbálnak vitorlázni, én azonban minőségi különbséget érzek köztük és az említett önjelölt „partizánok” dolga között. Személyes ügy... Megértem azokat, akiket nyomorékká tettek, mert egy jó ügyet akartak szolgálni, s most szerepük hangsúlyozásától várják sorsuk jobbulását, azokat, akiket tönkretettek, s annyi hátrány után most némi előnyre várnak. Súlyosan erkölcstelennek tartom azonban, ha olyanok írnak most’56-ról visszaemlékezéseket, akiknek a szerepe enyhén szólva is kétes volt. Petőcz Sándorra gondolok, akinek „visszaemlékezéseit” a Somogyi Hírlap sorozatban közölte az évforduló hetében. Amikor engem 1957 február 2-án letartóztattak édesanyám lakásán, az ávósok már mindent tudtak... Olyan dolgokat is, amelyeket rajtam kívül csak Petőcz Sándor... 10 hétig tartott a vallatásom. Én az ávó kezén voltam, miközben ő már az MTI szolnoki irodájában dolgozott. A nagy kaposvári forradalmár! Azután az enyém lett a kirakatper, ám én voltam az egyetlen vádlott. Egyedül is maradtam volna, ha tudatosan nem rántom magammal Petőczöt. Senki másra nem vallottam, csak rá, ám azt olyan következetesen, hogy letartóztatásom negyedik hetében kénytelenek voltak őt is letartóztatni. Én kaptam 10 évet első fokon, ő kettőt. A másodfokú tárgyalás elején Petőcz kijelentette, hogy „az ellenforradalom” alatt az ÁVH utasításait teljesítette, melyeket az MTI megyei irodavezetőjén keresztül kapott. És nyomban szabadlábra helyezték. Nos, további részletek nélkül: az ilyen emberekben legyen annyi tisztesség, hogy legalább hallgatnak... Nép és hatalom — Valahol azt írta: A nagy francia forradalom egymást váltó vezető csoportjai néha már igen boldogok lettek volna, ha a milliók megelégszenek hirtelen kapott felséges címükkel és kevésbé szólnak bele a dolgok menetébe. Jól érzékelhetően foglalkoztatja a nép és a hatalmat kezükben tartó csoportok viszonya. Úgy érzem, olykor talán illúziókat is táplál a tiszta népuralommal kapcsolatban. — Én sem gondolom, hogy létezik tökéletes kormányzás, vagy hatalom. Vannak viszont minőségi különbségek. A képlet, mint annyiszor, most is az: a nép nevében döntenek a nép feje felett. Másrészt mikor az ógörög társadalom már felbomlóban volt, akkor kezdték el hangoztatni a demokráciát. Tehát, mikor valamit már hangoztatni kell, a közbiztonságot, a környezetvédelmet, akkor már baj van... Az egyes néprétegek, vagy épp az egész nép nevében föllépő pártok minden civilizáció lehanyatló korszakában jelennek meg és érdekeket kívánnak érvényesíteni. A mostani túlcentralizált demokráciában is így van, csakhogy számos korábbi történelmi helyzettől eltérően, ma nem érvényesülnek az általános közösségi emberi értékek. Azokra az erkölcsi normákra gondolok, melyek nyomai jobbára már csak egy-egy kis településen fedezhetők fel, arra az emberléptékű- ségre, amely már csak egy-egy községi önkormányzat működésében van jelen. 45—48; 57—60; 90—? — A ma gyakran emlegetett kontraszelekcióhoz az 50-es évek jócskán adnak példát. Korántsem meggyőzőek viszont a 80-as évekbeli példáló- zások, amikor valójában erős szelekció is érvényesült. Most, ha nem is kinyilvánítottan, újra a politikai mérce került előtérbe, s a valódi rendszerváltást azok látják odázódni, akik érdemeikért még nem kaptak „ viszonzást". — Kádár 1964-ben már komolyan gondolta az új gazdasági mechanizmust. Más kérdés, hogy abban a struktúrában, azzal a gárdával, s a szocializmus gazdasági rendszerével ezt nem lehetett megvalósítani. Mégis, a 80-as évekre a mi gazdaságunk volt a legműködőké- pesebb az úgynevezett szocialista országok között, mezőgazdaságunk pedig nemzetközi mércével is jó eredményeket ért el. A struktúra egésze volt a beteg. Igen, most ugyanaz a kontraszelekció játszódik le, mint 45—48-ban, 57—60ban... Ugyebár az elvekben kell szilárdnak lenni és akkor te már jó vagy gyárigazgatónak. Ennek majd újra kárát látjuk, hiszen egyelőre a parlamentben senkinek nincs ötlete arra, hogyan lehet a magyar gazdaságot kivezetni a válságból. Újabb 4—6 év telik majd el, mire a szakértelem újra már nemcsak szavakban lesz meghatározó. Pozsgayék őszinteségében nem kételkedtem. Őt személy szerint is tiszteltem nyíltan vállalt magyarságáért, tudásáért. Nekik engedelmeskedett az apparátus, amely most az MDF-et csőbe fogja húzni. Mert most mindegy, ki vezet, csak ne kommunista legyen... Magyar küldetés Kunszabó Ferenc a hajdani „nehéz embereket” említette. Nos, őt is nehéz embernek tartotta az előző rendszer, és alighanem tartja a mostani is. Az általa kiadott és szerkesztett, a Magyar Szellem Önvédelme alcímet viselő Hunnia című folyóirat októberi számában azt írta: Nekünk küldetésünk van. Csak már nem hisszük. Pedig nézd meg akár a mát, akár a tegnapot: azon nemzetek emelkednek hírre, dicsőségre, melyek valami magasztos célt tűztek maguk elé, s afelé haladnak az örök emberi és erkölcsi törvények szabta úton. Vagyis, ez sem saját és sajátos nemzeti ügy csupán, hanem az egyetemes emberit szolgáló. — Kérdezték előző fejtegetésem olvastán, de korábbi előadásaim alkalmával is, hogy: mit tegyünk hát? Ismételgessük naponta, hogy „erkölcsös vagyok!”? Ezzel keljünk és feküdjünk? Vagy keressünk valami nagy feladatot, s annak teljesítésével bizonyítsunk, akár életünk árán is?... így egyik sem. A verbális önámítás csak tévútra vezet: a nagy feladatokat pedig nem kell keresgélni, megtalálnak azok bennünket, mikor idejük érkezik — csak olyankor ne térjünk ki előle! Áz a baj, hogy a szenzációkra, reklámokra, sztárolásra alapozó modern hírközlés korában még a legjobb indulaté ember is azt hiheti: csak akkor tesz valami nagyot és érdemeset, ha feltűnést kelt, s a televízió is foglalkozik vele. Nagyrészt ezért hanyagoljuk el alapvető napi kötelességeinket — s éppen ezért váltak ezek korunkban a legfontosabbakká. Mert egyre ritkábban és gyérebben teljesítjük. Ezért mondhatjuk, hogy ma már akkor tesz- szük a legnagyobbat, ha nem nagyra törekedünk, hanem megálljuk helyünket a mindennapokban. Bíró Ferenc Figyelő csend Határőrköltészet — e szóval jellemezhetnénk legtalálóbban a BM Határőrség politikai csoportfőnöksége gondozásában a közelmúltban megjelent Figyelő csend című antológiát. Igen, a csendbe és magányba burko- lódzókról, - az országhatár őreiről szólnak a strófák. Olyan szerzőktől, mint Ratkó József, Baranyi Ferenc, Kuta- si Péter, Orodán Sándor, Virág László; köztük van egy megyénkből elszármazott alkotó is: Barcs János. Az a költő, aki a határőrség irodalmi pályázatán vers kategóriában első díjat nyert. ,,Katonaénekek, katonaéletről beszélő versek napjainkban is születnek; időt és sorsot tükröznek. A katona: helytáll hazája határán; helytáll napsütésben és égzengésben; kötelességet, parancsot teljesít — s ember. Mindig, minden körülményben. ”— olvashatjuk Czine Mihály irodalomtörténész előszavában. Ezeknek a katonáknak, határőröknek a mindennapjaiba pillanthatunk be a csokorba gyűjtött versek révén. Tallózás közben pedig rádöbbenünk: mily érzelemgazdag világ az övéké, amelyet egykoron Balassi Bálint is megénekelt. Ám a mostani „végek dicsérete” másabb: líraibb és sokarcúbb. E versekből is kicseng azonban — s nem agyonkoptatott fogalmakként — a hazaszeretet, a hűség, a szolgálat, a helytállás. Sőt többnyire eme alapmotívumok köré fonódik minden más: csüggedés, egyedüllét, szeretet, szerelem, visszafojtott vágy és édes nosztalgia. Barcs János a természetet hívta segítségül verseiben; annak minden szépségével, rezdülésével. A természet hol békés, hol viharos erejű képei elevenednek meg előttünk, természetesen felvillantva a szolgálatot teljesítők alakját. A szerző a Pannon vidéket, a somogyi tájat láttatja; kifejezve iránta való tiszteletét és vonzalmát. Soraival sikerül is megbabonáznia az olvasót, aki egy-egy versnél felszisz- szen a nyomdai hibák láttán. Ugyanis elég gyakori a betűelütés vagy a felszólító mód jelének megkettőzése. Az Orodán Sándor szerkesztette válogatásban így tehát csökken némiképp a szerzők által nyújtott művészi élmény. A Figyelő csendet Barcs János Tamburaszó című versével ajánljuk olvasóink figyelmébe: Elpattantak a pengő húrok, kiöregedtek a zenészek, elszállt a tamburaszó, elrepült nyaraimmal. Szégyentelen viharokban sirály-hang volt az álom, szállt vadliba-ék; de az emléke mélyen belém kérgesedéit. — Nekem az örömök tüze Pannon buckák közt fogant, Somogy lúgos ege alatt, a búzaszagú mezők pipacs-láng-lobogásában, a gilice-tüskés sápadt legelők rétek, nagykontyú kazlak szökve is mosolygó hangulatában; ott—ahol a hajnal-szikrázásban kanásztülök szava ébresztett— és a vertfalu öreg ház sárpadlós szobájában esténként elaltatott a tamburaszó. Lőrincz Sándor
