Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-31 / 26. szám

1991. január 31., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Balogh László Kárpáti raBszódia Ártatlanul elítélve Attól a szándéktól vezérelve, és abban a hitben írom ezt a visszaemlékezést, hogy megje­lenik a Somogyi Hírlap című lapban, és hogy ezzel is emlé­ket állítsak a lágerben meghalt édesapám, Balogh Sándor jel­telen sírjára, valahol Oroszor­szágban. A háborút megelőző, a hábo­rú alatti és utáni években Kár­pátalján, Eszeny községben laktunk. Mint közismert, Kárpá­talját az 1945-ben megkötött szovjet—csehszlovák szerző­dés értelmében egyesítették Szovjet-Ukrajnával, így mi is szovjet állampolgárok lettünk. (Magyar állampolgár és nagy- kanizsai lakos 1971-ben let­tem.) Édesapámat 1946. október 16-án váratlanul letartóztatták. Feltehetően koholt vádak alap­ján, mert soha sem tudtuk meg, mivel vádolták. Zárt tárgyalá­son 1946. december 31-én, ahol családunk egyetlen tagja nem lehetett jelen, 5 évi börtön- büntetésre, 3 évi szibériai szá­műzetésre és teljes vagyonel­kobzásra ítélték. Természetesen fellebbez­tünk a népbíróságnál. A tárgya­lás 1947 tavaszán volt Ungvá­ron. A tárgyalás szünetében kb. 10 percig találkozhattunk édes­apámmal a folyosón, amíg a bíróság elvonult ítélethozatalra. A tárgyaláson a bíróság az első fokú ítéletet annak megváltoz­tatása nélkül jóváhagyta. A SZU-ban az volt a gyakor­lat, hogy a foglyot csak a tárgya­lásig tartották börtönben, utána elvitték lágerbe. így a fellebbe­zési tárgyalás után édesapá­mat is kivitték Oroszországba. Minden héten legalább egy alkalommal vitték a rabokat a lembergi gyorsvonathoz kap­csolt rabszállító kocsiban vala­hova... Fájdalmát és bánatát a rab­ságban azzal próbáltuk enyhí­teni, hogy néha-néha küldünk neki csomagot (postán), idő­közben ő a lágerből már írhatott levelet. Jöttek a háromszögűre hajto­gatott levelek, amelyekben ő biztatott bennünket, hogy még jóra (jobbra) fordul a sorsa, ez­zel együtt a mi sorsunk is. Nem így lett! Pedig annyira bízott egy amnesztiarendeletben, ame­lyet nagyon várt... 1947/1948 telén azt írta leve­lében: „az ujjaim vége keze­men és lábamon megfagyott”. Az utolsó levelet már más írta helyette. A megfagyott ujjakkal nem tudta megfogni a ceruzát. Valahol az Urál hegység déli részén fenyőfát termeltettek ki a rabokkal mínusz 40-45 fokos hidegben. A szverdlovszki terü­let Tábori nevű járásának Ker- cseny nevű helységéből, egy lágerből adott utoljára életjelt magáról. 1948 nyarán jött a hivatalos értesítés az ungvári anyakönyvi hivatalnak, hogy meghalt, a ha­lál okának „avégtagok elfagyá­sa” volt beírva. Nagyon nehéz éveket éltünk át abban az időben. A lakásból kitettek bennünket. Édesa­nyám három gyerekkel hajlék nélkül maradt, albérletbe kellett mennünk, jó emberek befogad­tak egy szobába. A teljes vagyonelkobzást csak azért nem hajtották végre, mert még ebben az embertelen rendszerben is volt egy olyan megszabás, hogy ahol az elítélt után gyerekek maradtak, ott nem volt szabad végrehajtani a teljes vagyonelkobzást. így csak a bútorzat egy részét vitték el tőlünk. A hivatalos értesítés ellenére még sokáig reménykedtünk, hogy hátha megjön édesapánk, hátha nem igaz, hogy meghalt. De hiába vártunk. Csak az mentett meg bennünket (édes­anyámat és engem, én már 18 éves voltam), a teljes kétség- beeséstől, hogy a két kisebb testvért föl kell nevelni. A hú­gom 12, az öcsém 7 éves volt abban az időben. Senkinek nem kívánom, hogy olyan élete legyen, mint a mi családunknak kijutott abban az időben. A társadalomból kita- szítottan, szegényen, nélkülö­zések között éltünk, a megaláz­tatásról nem is beszélve. Remélem és bízom benne, hogy most már olyan élet követ­kezik itt Magyarországon, de mindenütt máshol Európában, még a Szovjetunióban is, ami­kor nem kell attól tartania senki­nek, hogy családjától elszakít­ják, börtönbe zárják, hamis vá­dak alapján ártatlanul elítélik. Úgy tudom, hogy Eszeny községben is, mint Kárpátalján sok más településen, egy em­lékművet állítanak fel azok ne­vének feltüntetésével, akik va­lahol messze idegenben, jelte­len sírban alusszák örök álmu­kat. Ezen az emlékművön lesz édesapám neve is felírva, mert a végtelen orosz mezőkön nem jutott egy fajta, de talán még koporsó sem az ártatlanul el­hurcolt, ártatlanul elítélt rabok­nak. Csak emlékezetünkben él majd emlékünk, amíg élünk. Nyugodjanak békében! Kárpátalján 1944 novembe­rében a lakosság tudomására hózták: „Minden férfi 18-tól 50 évesig, holnap háromnapi éle­lemmel jelentkezzen a község­házán közmunkára.” És az emberek gyanútlanul jelentkeztek, abban a hiede­lemben, hogy a háborús károk helyreállítására viszik őket a közeli városokba (Ungvárra, Munkácsra) dolgozni, és hogy három napról van szó valóban. Szolyváig fegyveres őrizet mel­lett, gyalog tették meg az utat. Az első meglepetés Szolyván érte őket, amikor egy patak híd- ján kellett átmenniük: a hídon túl megmotozták őket, mindenüket elvették, még a náluk megma­radt kevés élelmet is, és bete­relték a meglepett embereket egy iskolaépületbe. Szolyván volt a gyűjtőtábor, itt különböző helyeken, pl. beto­nos barakkokban helyezték el őket, majd elkülönítették a bete­geket, az időseket az egészsé­gesektől, a fiatalabbaktól, a munkára alkalmasaktól. Az emberek itt döbbentek rá, hogy foglyoknak tekintik őket, úgy is bántak velük, mint abban az időben a hadifoglyokkal. Pedig ezek az emberek nem harcoltak a fronton, hanem békés polgá­rok voltak. Az embertelen körülmények miatt már ott, Szolyván sokan meghaltak. Voltak ott nemcsak kárpátaljai magyarok, hanem különböző nemzetiségű hadi­foglyok is. Egyes feltételezések szerint 100 ezer fogoly is meg­fordult Szolyván, ebből csak­nem 40 ezerre tehető a kárpát­aljai deportáltak száma. Itt min­dennap temettek. Legtöbben vérhasban és tífuszban haltak meg. Azt mondják a szemta­núk, hogy a tömegsírok fölött ma lebetonozott autóbusz-pá­lyaudvar van. Nemhogy virág, de még egy fűszál sem nőhet az ártatlanul meghalt földi marad­ványai felett. Azt is mondták a túlélők, hogy 4x4 m-es illemhelyek voltak kiásva, melyeken vastag geren­dák voltak keresztbe téve. Azo­kon végezték el szükségletüket a foglyok. Volt, aki annyira le volt gyengülve, hogy beleesett, beleszédült a fekáliába, soha senki nem kereste többé... Szolyváról úttalan utakon, a hegyeken át, a Uzsoki-hágón keresztül gyalog tették meg az utat Szamborig. Sokan meghal­tak már útközben is, nem bírták a hosszú menetelést. Szamborban volt egy utolsó lehetőség a kárpátaljai magya­rok számára: jelentkezni lehe­tett a cseh légióba. Akik egy ki­csit is tudtak csehül, illetve szlo­vákul, jelentkeztek. Közülük 5-6 hónap múlva mindenki hazajött a háború befejezése után, nem is kerültek bevetésre a németek ellen. Természetesen ide csak a legegészségesebbek jelent­kezhettek. A többieket, a kár­pátaljai magyarokat, különböző lágerekbe vitték, ahonnan 2-3 év múlva jöttek haza, vagy so­hasem... Az otthon maradt csonka csa­ládoknak igen nehéz lett a hely­zetük. Még azoknak is, akiknél megmaradt a családfő. Volt olyan család, amelyből az apát és két fiát is elvitték. A tiszta magyar falvakban a jegyzőt, a tanítót vagy a papot — ha nem menekült el a front közeledté­vel, vagy nem esett bele a 18-50 év közötti korosztályba — vala­milyen ürüggyel letartóztatták és elítélték. így a falu ott maradt férfiak, meg „írástudó” embe­rek nélkül. És ekkor jött a hatóság. Hoz­ták a kitöltetlen íveket, hogy ír­ják alá: a lakosság kéri Kárpát­alja csatlakozását Ukrajnához. Hozták a papírokat a csonka családokhoz, hogy írják alá: önként belépnek a kolhozba. Mert ha nem írják alá egyik vagy Nekem is van néhány emlé­kem 1956-ról, amikor is Kárpát­alján, Csapon laktam (1969- ben telepedtem át Magyaror­szágra), a vasútnál dolgoztam. Az 1956. október 23-át követő napokban Csap határállomá­son 4-5 katonavonat várt a to­vábbításra Záhony felé, de Zá­hony nem fogadta ezeket. A csehek nem engedték, hogy Csehszlovákián át továbbítsák a szerelvényeket. így kénytele­nek voltak „lábon” menni Ma­gyarországra az orosz gépko­csik és a tankok. Azt beszélték abban az idő­ben, hogy a Csap—Záhony közötti vasúti hídon, a Tisza fe­lett a sínpárra talpfákat raktak le egymás mellé, és így mentek át a tankok Magyarországra. A bevonulás mindjárt a 23-i ese­mények után kedődött, és több napon át tartott. (Akkor még nem volt Záhonynál közúti híd.) Csapon, a lakásunktól nem messze, egy fa törzsére valaki egy kézzel írott röpcédulát he­lyezett el. A röpcédulát én nem láttam, szövegét nem olvastam, állítólag olyasmi volt benne, hogy „ne bántsátok a magyaro­kat, ők semmi rosszat nem akarnak, csak szabadon sze­retnének élni”... Ezekben a napokban engem és még néhány barátomat be­idéztek a milíciára, ahol saját kezűleg le kellett írnom az élet­rajzomat. Csak később tudtam meg, hogy mindez arra kellett, hogy összehasonlítsák a kéz­írásomat a fenti említett röpcé­dulát író írásával... Feltételez­ték, hogy én írtam a szöveget. A feltételezést arra alapozták, hogy édesapámat 1946-ban másik javaslatot, nem engedik háza a férjet, az apát vagy a fiút a lágerből. Ha aláírják, akkor hazajönnek a férfiak... ártatlanul elítélték, tehát én sem vagyok híve a rendszernek... Még egy epizódra emlék­szem ebből az időből. Novem­ber első napjaiban Csap vasút­állomás átrakó pályaudvarán napokon át egy 6-8 fedett te­hergépkocsiból álló szerelvényt készítettek elő. Az ablakokat vasráccsal'látták el, illetve fo­golyszállításra tették alkalmas­sá a kocsikat. Egy éjszaka ezek a kocsik eltűntek Csapról, hogy hova, azt csak azok a vasuta­sok tudnák megmondani, akik azon az éjszakán szolgálatban voltak (ha még él közülük vala­ki). Természetesen erről abban az időben nem volt szabad be­szélni. Azt rebesgették, hogy fiatal magyar forradalmárokat szállí­tottak ezekben a kocsikban, olyanokat, akik az októberi ese­mények alatt és után fogságba estek. De az is szóbeszéd tár­gya volt, hogy olyan szovjet ka­tonákat szállítottak bennük, akik az események sodrásában átálltak a felkelőkoldalára... A Kárpátalján élő magyarok, legalábbis azok, akik közvetlen környezetemben éltek, nagy figyelemmel kísérték az októbe­ri eseményeket. Reményked­tünk a reménykedőkkel, csüg­gedtünk a csüggedőkkel... Se­gíteni nem tudtunk, az együttér­zésen kívül mást nem adhat­tunk. Akkor 26 éves voltam, most 60 vagyok. Sokat nem tettem azért, hogy másképp legyen, hacsak azt nem, hogy mindig biztattam a környezetemet: lesz még magyar kibontakozás, lesz még szebb jövő... S talán ez sem kevés. Még egyszer 1956-ról P. Grunert OKOSAN HAZUDJ A széles ágyon fiatal nő feküdt. Hosszú, szőke hajazilált volt. Ajobb- jában kis kaliberű pisztolyt tartott. — Öngyilkosságnak tűnik — mondta Halder nyomozó. — Na igen — dörmögte Sterner felügyelő és a lakosztályt nézte. — Föl kellett törnünk a hálószoba ajtaját — jegyezte meg egy rendőr szinte bocsánatkérően. — A kulcs belül volt és beragadt. Vegyétek ki a zárat, vagy inkább az egész ajtót vigyétek a laborba — mondta Sterner a technikusoknak. — Tehát a lehetőségeit messze meghaladó lakásban élő hölgy éle­tében — a szomszédok szerint — két férfi volt — mondta később Hal­der, aztán hozzátette: — Az idős építési vállalkozónak pénze van, az egyetemista pedig csinos fiú. — Ugyanaz a játék, mint mindig — bólintott a felügyelő. — \ gazdag öreg eltartja a lányt, az pedig szerel­mes lesz egy fiúba... — ...aki viszont elhagyja, öngyilkos­ságba kergeti szeretőjét — folytatta Halder. — Nem. Ez a lány nem olyan típus volt. Az a gyanúm, hogy gyilkosság történt. — És ezt hogyan fogja bebizonyíta­ni? Hiszen az ajtót belülről zárták be. A felügyelő vállat vont. — Ahol cél van, oda útnak is vezet­nie kell! Megyek a laborba. Heinz Waller építési vállalkozó a fe­leségével és lányaival egy pompás vil­lában lakott. A látogatókat a ház ura fogadta. Ötven feletti, markáns ember­nek látszott. — Nos, uraim, miről van szó? — Ön fenntart egy lakást a városban és abban egy fiatal nő... — Ha lennének szívesek a dolgozó­szobámba fáradni—szakította félbe a felügyelőt és idegesen körülnézett. — Hát igen, a lakás. Azt egy kedves barátnőm számára bériem. Talán tör­tént valami Claudiával? — Sajnos, a hölgyet holtan találtunk — válaszolt Sterner, miután megmu­tatta az igazolványát. — Holtan? — kiáltott a vállalkozó és meredten nézte Stemert. — Tehát mégiscsak végzett magával... — Nem öngyilkosság volt! — Nem öngyilkosság? Hát akkor., megölték? Ki? Miért? Hogyan történt? — Brutális módon megfojtották — mondta a felügyelő, és figyelmen kívül hagyta társának meglepett arcát. — Megfojtották? — dünnyögte a vál­lalkozó. — Ez lehetetlen... Már úgy ér­tem, nem tudom megmagyarázni. Zsebkendőt húzott elő és letörölte homlokáról az izzadságot, majd a székbe roskadt. A felügyelő föléje hajolt. — Igaza van, tévedtem. Claudiát nem fojtották meg. — A hang hirtelen felerősödött. — De ezt ön honnan tud­ja? És mit ejtett ki a zsebkendőjéből az imént? A végszóra felemelt két kis fémdara­bot az íróasztalról. — Úgy tűnik, hogy ezek a fémszilán­kok Claudia hálószobájának a kul­csáról valók. Majd a laborban ellenőriz­zük. Szigorúan nézett Wallerre. — Hogyan kerültek ezek a bizonyíté­kok a zsebkendőjébe? Nos, én meg­mondom, mit állapítottak meg a labo­runkban. Ön, a gyilkosság éjjelén, a bűncselekmény után, egy finom fo­góval kintről elfordította a hálószoba kulcsát, hogy azt higgyük: öngyilkos­ság történt. Aztán a fogót a zsebken­dője mellé, a zsebébe tette ám a szi­lánkok rajta maradtak. És most gyor­san mondja el, miért lőtte le a szere­tőjét! Miért kellett meghalnia? Wallert összetörte a felügyelő szö­vege. — Én... Szóval, Claudia meg akart zsarolni. Azzal fenyegetett, hogy mindent elmond a feleségemnek. Nem volt más választásom, úgy gondoltam. Miután Wallert elvezették, a nyo­mozó a feletteséhez fordult. — Jól a sarokba szorította, főnök. Mestermunka volt! De ha az árulko­dó fémszilánk nem lett volna... — Ember, azt én hoztam a labora­tóriumból! Aztán egy adott pillanat­ban az asztalára csempésztem. De hiszen ismeri a jelszót: ahol cél van, oda útnak is kell vezetnie. „Malenkij rabot” = 2-3 év deportálás vagy halál... Egy szovjet internáló tábor maradványai — ma APN fotó

Next

/
Thumbnails
Contents