Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-31 / 26. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1991. január 31., csütörtök A nyugdíj nem kö Közös fedél alatt TÖBB-E A TÖBB? Kaposváron a Zrínyi utcai idősek klubjában éppen vasárnapi ebédhez készülődnek a nyugdíjasok. Eközben beszélgettünk velük arról, hogyan látják és érzékelik a nyugdíj emelését. A helyiségben látszólag hét végi nyugalom uralkodott, a lelkekben már kevésbé... — Akkor tudunk majd eligazodni rajta, ha már a kezünkben lesz a pénz—mondta Forró Já- nosné, akinek eddig a 4600 forintos nyugdíja pontosan beosztva volt csak elég. Völ- gyesi Jánosné 31 évig dolgozott az 5600 forintos rokkantnyugdíjáért, most 1200—1300 forintos emelésre számít. „Nem olyan sok ez, az árakhoz képest minimális” — jegyzi meg. Mércse Józsefné hozzáteszi, hogy ő mégcsak nem is panaszkodhat, hiszen sok aktív dolgozó 6000 forint körül keres. Nekik sem könnyebb a helyzetük, a törlesztések rengeteget elvisznek. — Én epilepsziás vagyok — mondja a fiatal Nagy Józsefné. — Három hónapos terhesen kaptam meg, a férjem elhagyott, azt mondta, hogy „nyomorékkal nem él együtt”. Azóta albérletből albérletbe jártam, a rokkantnyugdíjam 3472 forint. Találtam egy idős embert, akit gondozok, s így ott lakhatok nála. De nem tudom, mi lesz velem, ha meghal... Megjegyezték, hogy sajnos sokszor olyanok kapnak támogatást, akik nem érdemelnék meg, mert egész életükben nem dolgoztak, nem tetszett nekik a munka. — A nyugdíj elég volna, csak az a baj, hogy az árak szöknek Forró Jánosné: — ...ha már a kezünkben lesz a pénz egyre magasabbra. Régen a szegények kenyere a tej volt, most pedig a gazdagoké lett, mert csak ők tudják megfizetni. S ahelyett, hogy olcsóbban nekünk adnák, elnézik, hogy a termelők kénytelenek kiönteni! Van élelem az országban elég, csak az áruk miatt nem lehet hozzájutni... — magyarázott indulatosan Perus Béla, evés közben felpattanva az asztaltól. A gond tehát megmaradt, érződik is a társalgás hangulatából, s távozóban is halljuk, tovább beszélgetnek arról, ki mit hallott a nyugdíjemeléssel kapcsolatban... Az Országgyűlés az előterjesztett három variáció helyett egy negyediket fogadott el, s nem két lépcsőben, hanem egyszerre emelik a nyugdíjakat. Tekintetbe vették a munkában eltöltött éveket, a rászorultságot és a nyugalomba vonulás időpontját. A parlament 47 milliárd forintot szavazott meg. Ha a társadalombiztosítás adósai nem fizetnek és a munkanélküliség magasabb lesz, akkor a költségvetésből nem tudják finanszírozni az emelést. A kockázatot azonban átvállalta a kormány... Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Egy pohár tej (helyett) (EGY NYUGDÍJAS FELJEGYZÉSEI) Tejfogyasztás dolgában a magyar átlaghoz tartozom. Valamikor, ifjúkorom hajnalán a tejkorszakom befejeződött, azóta soksok honfitársammal egyetemben sok mindent ittam, csak tejet nem. Illetve valamicskét igen, de csak módjával. Az idő tájt nem is nagyon figyeltem a tej és a tejtermékek árára. Olcsó volt a sajt (az osztrák, majd a jugoszláv bevásárló turisták örömére), a tej ára szinte jelképes volt, a vajé úgyszintén. Akkoriban egymást követték a figyelemfelkeltő sajt- és egyéb tejtermékkóstolók, melyek következtében jómagam és családom kezdett rákapni a sajtra, gomolyára, kefirre és egyéb finomságokra. Valahonnan kiszagolhatta ezt a tejipar, mert az általam is szívesen fogyasztott tejtermékek ára egyik napról a másikra felszökött, emiatt aztán erősen az lanyhult az érdeklődésünk a tejtermékek iránt. Mostanában a tejszakma hallgat. Illetve sír. Nem kapaszkodik, mint a többi (a cukor-, a hús-, az édes- és a szeszipar stb.), hanem, mint már említettem, sír. Egymilliárdnyi értékű készlet halmozódott fel a raktáraiban, nem tud mit kezdeni vele. Mégsem hirdet, nem is reklámoz; még nem láttam sehol kiírva a klasszikussá vált mondatot, mely szerint a tej; élet, erő, egészség! Tudok venni olcsó(bb) húst a Böhönyei Állami Gazdaság kaposvári boltjában, olcsó(bb) cukrot a Kaposcukor Rt. raktáráru házában, olcsó(bb) mosószereket itt-ott, de a tejesek hallgatnak illetve: sírnak. Nem reklámoznak (pedig talán a legtöbb reklámozni valóra, s hozzátenném: a legtöbb büszkeségre nekik len ne okuk, hiszen igencsak sok régi és új, jobbnál jobb termékük van). Az utóbbi időben rákaptunk feleségemmel az íróra, erre a va köpülésekor megmaradó tejszerű, savanykás folyadékra. Hasznos lehetne minden korosztály számára a maga alacsony, 41 kalóriájával, félszázalékos zsírtartalmával és igen alacsony szénhidrát tartalmával. Jó lenne viszont, ha hetente nemcsak egyszer (kedden) kapnának belőle a kaposvári boltok. Vagy attó tartanak, hogy a végén ezt is megszeretnénk?! Kerner Tiboi Mércse Józsefné: — Mi még nem Perus Béla: — ...az a baj, hogy az is panaszkodhatunk... árak szöknek egyre magasabbra Mi a véleményük a „D” változat elfogadásáról? Erről kérdeztem a 2350 tagot számláló Nyugdíjasok Kaposvári Egyesületének elnökét, Kovács Lajost és az egyesület titkárát, Horváth Lászlót. — Nem tartottuk helyesnek, hogy elsősorban szociális alapon határoztak — mondta Kovács Lajos. — Nálunk is járt két sógornő. Az egyik 36 évig dolgozott, a másik csak néhány évet, de 63 évesen ment nyugdíjba, s ezért 100 forinttal több nyugdíjat kapott... A nyugdíj nem kegydij, hanem a befizetett nyugdíjjárulék kamatos kamata. Ezt kifogásoltuk is, írtunk ebben az ügyben a Népjóléti Minisztériumnak. — Mekkora segítséget jelent az emelt összeg? — Ez is több a semminél. Létezik a Somogy Megyei Kifosztottak Szövetsége, ha úgy vesz- szük, minden nyugdíjas a tagja lehetne. Nem az idősek a vétkesek, hogy az állam rátette a kezét a társadalombiztosításra. Sajnos az volt a méret, hogy a fiatalok tartsák el az időseket, s azok, akik nem kaptak nyugdíjat, kaptak szociális segélyt. Sokuk lumpen volt, rögtön el is itta ezt. A szegény nyugdíjas pedig szégyellt odamenni és kérni... Hogy a jövőt illetően ez a támogatás milyen lesz, az a helyi önkormányzattól függ. — Van egy közgazdasági bizottságunk — vette át a szót Horváth László. — Ők állapították meg, hogy ha a társadalom- biztosítás önálló lenne, akkor azoknak, akik ma 10 000 forint nyugdíjjal élnek, 30 000 forintot kellene kapniuk. Régen sok biztosító intézet volt, mely nem szorult az állam segítségére. S milyen jó szolgáltatásaik voltak! — Van még egy „becsapós- di”. Az infláció mértékével azonosan szerettük volna emeltetni a nyugdíjakat, de nem lehet — mondta a parlament. Amennyivel növekedtek a munkabérek, annyival emelték a nyugdíjakat is. Meg lesz határozva a minimumra és a maximumra. Ez csak egy új nyugdíjtörvény beterjesztése után valósulhat meg. Egyazonban bizonyos: az emelt nyugdíjé, de így is a létminimumhoz közel eső idős emberek most sem tudják fizetni a kiadásaikat... — zárta a beszélgetést az egyesület elnöke. Tóth Kriszta Fotó: Lang Róbert Mind gyakrabban emlegetjük: bezzeg régen mennyire jól megfért több generáció is egy fedél alatt, ma meg mindenki külön lakást akar, ha pedig együtt élnek, az gyakran mindennek nevezhető, csak életnek nem... Úgy gondolom, ennek a tételnek már az első fele sem teljesen igaz: voltak ugyan (és ma is vannak) családok, amelyek jól megférnek együtt, de a többségnél valamilyen kényszer hozta, sok-sok megalkuvással, vagy ami még rosszabb, rengeteg perpatvarral, áldatlan vitákkal, néha a tettlegességig fajuló veszekedésekkel. Érthető minden fiatal házaspárnak az a törekvése, hogy külön, saját otthont szeretne magának. Sőt, a szülő, bármennyire szereti is gyermekét, maga is szeretne már a „magáéban” lakni, szeretne egy kis csöndet, nyugalmat. Ez így természetes, és nem a rossz családi kapcsolatot jelenti. A valóság azonban gyakran más, mint ami ideális lenne. Szülők és gyerekek (felnőtt gyerekek) gyakran kényszerülnek rövidebb-hosszabb ideig egy fedél alatt élni. Falun szinte természetes, hogy a meny a férje szüleihez költözik, s vagy együtt is maradnak (különösen, ha a szülők már igen idősek, esetleg nem egészségesek), vagy arra törekszenek, hogy külön, illetve közös telken, de saját fészket építsenek maguknak. Városban is sokszor hasonló a helyzet, és a szülők — legalábbis átmeneti időre — ösz- szeszorulnak, hogy a fiataloknak szállást adjanak. Gyakran a fiataloknak is nehéz együtt lakni, szerelemmel telve is nehéz megszokni egymást, elfogadni a másik szokásait. De mennyivel nehezebb ez a szülőnek, aki már úgy élt le egy emberöltőt, hogy kialakította a mindennapok rendjét, s ilyenkor — gyakran jogosan — úgy érzi, ő van a magáéban, 116 évesen jutott árvaságra... Gondolatok a hosszú életről A civilizált ember állandóan kutatja, kísérletezik és megfigyeléseket gyűjt arról, hogyan is lehetne minél tovább élni. Az orvostudomány fejlődésével nagymértékben befolyásolhatjuk szervezetünk működését, és ennek következtében az életünk meghosszabbítható. Sokáig élni, vagyis hosszú életet megélni, jó egészségben, amikor az ember még alkotóképes vagy legalábbis élvezni tudja még az élet örömeit — ez a vágy fűt sokakat. Megfigyelések szerint azok az emberek, akiknek a lelkivilága állandóan stressznek, izgalmaknak, zaklatásoknak van kitéve, és akik a természetüknél fogva nyugtalanabbak, izgágák, irigyek, féltékenyek, becsvágyók, uralkodni vágyók, álszentek, hiúk, nem őszinték, alattomosak és összeférhetetlenek, hamarabb öregszenek meg, és rövidebb életűek. Ezek előbb vagy utóbb éppen az említett tulajdonságaik miatt olyan betegséget vagy betegségeket szereznek, melyek a szervezetüket rombolják és ezért nem érik meg a hosszú életkort. Az ő lelkiviláguk más, mint az egészséges embereké: elkeseredettek, pesszimisták, akik nemcsak a saját, hanem a környezetük életét is megkeserítik. Az ilyen típusú embereket a környezetük hamar felismeri — kezdetben sajnálják és megpróbálják megérteni őket, végül azonban kerülik a velük való kapcsolatot. Mindenki ismeri pl. a gyomorvagy májbetegségek rossz hangulatát, akiknek „az arcára van írva” az életuntság, a keserűség. Az egészséges embernek megértőnek kell lennie velük szemben, hiszen sokszor nem tehetnek róla, és sajnos sem otthon, sem a társadalomban nem találják a helyüket. Ezzel az embertípussal ellentétes az optimista, például a horgász. Ez az embertípus nyugodt, kiegyensúlyozott, tele van életkedvvel: jóindulatú, jó lelki- világú, őszinte, nyugodt, aki a megfigyelés szerint sokáig él és boldogabb, jobban tud örülni az életnek. Ezek az emberek jobban megbecsülik a másik embert is: megértők és segítőkészek, öröm velük együtt dolgozni. Mint vezetők is jobban megállják a helyüket és jobb munkaeredményt érnek el. Boldog családi életet élnek. Nem véletlen, hogy találkozunk olyan házastársakkal, akik nemcsak az aranyfakodalmat, hanem a 90—100 éves születési évfordulót is megünneplik. Az egyes földrészeken éltek és ma is élnek, akik lényegesen magasabb kort érnek meg az átlagnál. Tudunk olyanokról, akik éltek 120,150 évet is, de a rekordot még mindig a Ravel házaspár tartja: a 17. században élt pár megérte a 147. házassági évfordulóját: a férfi 172, az asszony 164 évet élt, haláluk napján a fiuk 116 éves volt... Ezek után jogosan felvetődhet a kérdés, vajon akkor is elérték volna ezek az emberek ezt a nagy életkort, ha nem találkoznak össze? Valószínűleg nem. Az ilyen házaspárok véletlenül találkoztak ugyan, de az évek folyamán kialakult közöttük az őszinte szeretet, a megértés és a kölcsönös megbecsülés, és ez volt a talaja annak, hogy együtt ilyen hosszú életet érjenek meg. Hogy a mai fiatalok között- kötött házasságok milyen hosz- szúak lesznek és az hogyan befolyásolja az életkorukat — erről majd a következő generáció számol be. Dr. Hiev llia miért kell neki alkalmazkodni egy „idegenhez”? Mindenki maga a megmondhatója, közvetlen vagy távolabb környezetében hány fiatal házassága ment már tönkre az együtt lakás miatt. A szülőknek gyakran nagyon nehéz nem beleszólni (pedig nem szabadna!) abba, hogyan élnek fedele alatt a fiatalok. Ez a bajok forrása. A másik: előfordul, hogy fiatal házasok összezördülnek, azután amilyen gyors volt a harag, olyan gyors a kibékülés is. De mennyivel nehezebb még bé- külniis, ha más is tud arról, hogy összevesztünk, esetleg bele is szólt a vitába, s rá is tett egy lapáttal... Sok előnye van még a kényszerű együttélésnek is. Mindenekelőtt a lehetőségek, az anyagiak, a kezdetben jól adott és jól fogadott jó tanácsok. Ha kisbaba van, akkor a fiatal hatványozottan szorul a szülői segítségre, ha pedig a szülő már idős, beteges, akkor bizony ő szorul a fiatalokra. Könnyű írni róla — a papír türelmes —, de nem könnyű megvalósítani a harmonikus együttélést. Pedig meg kell próbálni ott, ahol a szükség így hozza, valamennyiünk érdekében. — S — A nagyi mindent elfelejt... Bizony gyakori, hogy idős emberek sokkal jobban emlékeznek a rég volt eseményekre, mint arra, ami még öt perccel ezelőtt az eszükben volt. Az idős ember gyakran felejt, és ebből sok kellemetlenség, félreértés, rossz dolog származik. Az még a kisebb baj, ha a nagymama elfelejtett sót tenni a bablevesbe, de az már nagyobb, ha a bableves alatt kinyitja a gázcsapot és elfelejti meggyújtani a lángot. Vagy ha télidőben papuccsal a lábán megy le a boltba, mert elfelejtett cipőt húzni... Orvosok tudják a magyarázatát ennek a jelenségnek: meszesednek az erek, az agy erei is, ez okoz zavarokat a gondolkodásban, az emlékezetben, olykor az ítélőképességben is. Vannak idős emberek, akik attól tartanak, valaki meg akarja lopni őket, ezért a nyugdíjból megtakarított százasokat dugdos- sák hol ide, hol oda, és végül maguk is elfelejtik, hogy legutóbb hova is rakták. Meggyanúsítják a szomszédasszonyt, hogy nem adta vissza a kölcsönkért lábost, pedig az nem is kérte kölcsön, hanem a magáét vitte haza, amelyben kis kóstolót hozott a nagymamának. A nagypapa a cigarettáját keresi, az öngyújtót nem találja, elfelejti felvenni a tiszta alsóneműt, melyet a lánya odakészített... Mit lehet tenni? Talán bizonyos mértékig segíthetnek a már létező gyógyszerek, de ami ennél is fontosabb: segíthet a megértés, a türelem. El kell hinni az idős embernek, hogy ő valóban úgy gondolja, amit nyilvánvalóan hibásan gondol. Nem könnyű? Persze, hogy nem az. De ha „nem visz el bennünket az ördög”, akkor magunk is megöregszünk, és akkor... S. M.
