Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

1991. január 26., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Mozart-operák Magyarországon Mozart­én Két Mozart-évfordulót ültünk eb­ben az évben. Január 27-én lesz 235 éve annak, hogy Salzburgban megszületett Wolfgang Amadeus Mozart, minden idők egyik legna­gyobb zeneszerzője, aki addig is­meretlen harmóniákkal ajándékozta meg a világot. Decemberben pedig kétszáz éve lesz, hogy a családi és anyagi gondokkal küzdő, súlyosan beteg zeneköltő elhunyt. Zsenijét csak a későbbi korok ismerték föl. Most, 1991-ben Mozart-évet ün­nepel a művelt világ. Hangverseny- sorozatokkal, operabemutatókkal, kiállításokkal emlékeznek rá világ­szerte, s Magyarországon is. Az év folyamán még többször visszaté­rünk az emlékév eseményeire. Mozart arcképe (festmény) A KARMESTER UR Az emberi történelemnek ta­lán egyetlen korszakában sem volt a zene oly hű és bizalmas kísérője az életnek, mint a 18. században. „Ez a felvilágoso­dott kor — írta Mozart- tanulmányában Tóth Aladár—, ráeszmélve az élet abszolút értékére, úgy vette körül magát a zene hangjaival, mint tükrök­kel, melyekben visszaverőd­nek az élet sugarai.” Sajátosan gyengéd és életvi­dám zenei hangulat töltötte be akkor az ausztriai kisvárost, Salzburgot is, ahol gyermek nem nőtt úgy föl, hogy az oszt­rák népzene s a népies dalla­mok jótékony éltető hatása meg ne érintette volna. Ez a derűs város adott szűkebb ha­zát, életteret az 1756. január 27-én született Wolfgang Ama­deus Mozartnak, akinek — Liszt Ferenc szavaival élve — „mérhetetlen érdeme abban áll, hogy egy egységes és ösz- szefoglaló, a »naiv zenét« és a művészi zenét egyaránt magába ölelő zenekultúra tu­datat oltotta bele a társadalmi életbe...” A zeneművészet nagyjai sok hasonló igazságot elmondtak már erről a különös alkotóról, századának e boldog és bol­dogtalan csodagyermekéről, s ma már szinte áttekinthetetlen az a tudományos irodalom is, amely róla íródott, mégis, nap­jainkban is felvetődik néha meg a kérdés: ki volt valójában ez a művész, ez az irigyelt, meg­csodált és meggyötört költő, akinek regényes legendája szinte halála pillanatától kezd­ve foglalkoztatja az emberisé­get? Amikor kétszáz esztende­je, 1791 decemberében meg­halt, mindössze 35 éves volt. Ez a három és fél évtized azon­ban korszakokat fogott át. Mozart egy régi világ mélyéről indult, s egy új világ küszöbéig érkezett. Amikor megszületett, a magyar Alföldön meg boszor­kányokat égettek; amikor meg­halt, már az emberi jogokról ta­nácskozott a francia nemzet- gyűlés. Életét oly korban kezd­te, amelyben Versailles és Schönbrunn tükrös termeiben meg a salzburgi hercegérsek előszobájában egyaránt cse­léd volt a muzsikus. Amikor a zeneszerző apja, a becsületes bajor hegedűs, kar­mester és tanár, Leopold Mo­zart rádöbbent fia káprázatos tehetségére, az apa és a peda­gógus örömét megsokszoroz­hatta a világsiker dicsősége: csodagyermeket nevelt, akit ámulva fogadták Európa zenei központjaiban. De hamarosan riadtan kellett ráeszmélnie, hogy a csoda nagyobb, mint hitte: a gyermek túlnőtte min­den mesterét, felülemelkedett minden kötelező kereten és nem hajlandó megtanulni az engedelmesség törvényét; — nem született szolgának. Öt­évesen komponálja első zon­goradarabjait, nyolcesztendős, amikor első szimfóniája meg­születik, első igényes operait pedig tizenegy evesen írja. Ezek a felhőtlen gyermek­évek. Apjával és nővérével jár­ja a világot, megismerkedik a német, francia, angol, holland udvarok zenekaraival, opera­házaival, és szomjasan szívja magába a 18. századi európai zenekultúra teljes gazdagsá­gát. Tizennégy éves korában Bologna, Milánó, Róma hódol előtte, a pápa aranysarkantyús lovaggá avatja, s az olasz ope­raházak tombolva ünnepük egy-egy bemutatóját. Tizen­hat-tizennyolc éves korában már maradandó mesterműve­ket komponál. Csak épp a he­lyét nem találja... Kínosan fe­szeng a salzburgi érsek udva­rában: a „szolgálat” megbék­lyózza. Férfivá érésének eveiben szakít Salzburggal, huszonöt évesen megkezdi a szabad művész „szabad éle­tét”, jórészt Bécsben, II. József fővárosában. Itt születik a leg­több nagy remekmű, a hats­záznál több szerzemény legér­tékesebb darabjai. De a nagy szimfóniák, a Figaró házassá­ga, a Don Giovanni, a Cosi fan tutte sikerei nem hatják meg a művészetével könnyelműen gazdálkodó Bécs városát és a császári udvart. Mozartnak egy jelentéktelen „udvari ka- marazenészi” állásnál nem jut­tat többet. Mecénásai épp ak­kor hagyják cserben, amikor művészete a legteljesebben bontakozik ki. Utolsó, legjelen­tősebb szimfóniáit már nem adják elő. A családi és anyagi gondok, a betegség egyre jobban felőr­lik, gyorsan elégő életét seg íte- nek kioltani. Utolsó vigasza le­het, hogy egy külvárosi szín­háznak írt népszínművé, A va­rázsfuvola egyre forróbb kö­zönségsikert arat; Requiemjét azonban már derékba töri a halál. Holtteste tömegsírba ke­rül, ma sem tudni, hová temet­ték. A hálátlan Bécs, egész Európa a francia forradalom küszöbére ért, a magát zené­vel körülvevő 18. század csak évek múlva eszmélt rá, kit ve­szített el „Herr Kapellmeister Mozart”-ban, kit dobott oda a nyomornak. Ugye, milyen ismerős ez a történet? Szomory György Jó két évszázaddal ezelőtt Bécsben egy fiatal, kószálva szemlélődő, Kazinczy Ferenc nevű, még alig ismert magyar író betévedt egy hangverseny­re, s még aznap este szenve­délyes szavakat írt naplójába: „Mozart az orchestert igazga- tá, fortepianóját vervén. De az olyannyira nem testi örömek felől, mint amiket a muzsika ád, nem szabad szólani. Hol az a szó, mely azt fesse?” Az 1776- ban kelt naplóbejegyzés idején Mozart 20, Kazinczy 27 esz­tendős volt. Pozsonyban, Pest-Budán A hazai zenetörténet-írás szerint ez a néhány sor a legel­ső magyar följegyzés Wolf- gang Amadeus Mozartról, az európai zeneművészet egyik legzseniálisabb alkotójáról. Ennek az állításnak ugyan némileg talán ellentmond az a tény, hogy a Mozart-operák közül a Szöktetés a szerájból első magyarországi bemutató­ja Pozsonyban egy évvel meg­előzte Kazinczy naplóbejegy­zését, dejoggal feltehető az is, hogy a Pozsonyban vendég­szereplő német társulat alkalmi előadása még nemigen keltet­te föl a magyar zenetörténet érdeklődését Mozart iránt. Sokkal inkább volt ebben úttörő szerepe a német nyelvű szín­játszásnak, amely érthető mó­don nálunk is terjeszteni akarta a maga értékeit. Ennek a ma­gyar nyelvű színjátszásra gya­korolt számos, ismert bénító hatása mellett mindenesetre egyik vitathatatlan érdeme volt, hogy többek között a német zenés színház értékeit is, töb­bek között Mozart operáit vi­szonylag korán elhozta Ma­gyarországra. így került sor a Szöktetés említett, 1775-ös bemutatójára, mindössze egy évvel a bécsi bemutató után. Már az 1786-ban Bécsben bemutatott Figaró házassága csak 9 esztendővel később, 1795-ben szólalt meg a pesti Német Színházban. A kor sok­kal inkább kedvelte a mesesze­rű szerelmi történeteket, ezt kereste, s ezt látta egyelőre a színpadon, játszódjék bár a mese a legendás Távol-Kele­ten vagy a csupán képzeletbeli Éj sötét és Nappal fényes biro­dalmában. Miként A varázsfu­vola, amely az 1791-es bécsi bemutató után szintén nem sokkal, már 1793-ban megszó­lalt német nyelven Budán és Pesten egyaránt. Szövegét Csokonai 1794-ben lefordítja Jelenet a Don Giovanniból. Kal­már Magda és Melis György magyarra A boszorkánysíp címen, majd egyes részeit 1802-ben ismét közreadja Va­rázssíp címmel. Déryné a Tündérsípban A 19. század 20-as éveiben a Varázsfuvola már a vidéki szín­padok kedvelt darabja. Verse­ghy, Batsányi, Pály Elek újabb s újabb fordításai jelennek meg, s Déryné éppen a „Tün- dérsíp”-ban aratja legemléke­zetesebb sikereit. 1877-ben a Nemzeti Színház, 1885 szep­temberében az Operaház is fölvette műsorára, és azóta ál­landó repertoárdarabja a szín­háznak. A darabot ma Magya­rországon immár Harsányi Zsolt veretes fordításában hall­hatjuk. A következő Mozart-bemu- tató 1797-ben volt Magyaror­szágon: a Cosi fan tutte, ugyancsak a pesti Német Szín­házban, s ugyanebben az év­ben a Don Giovanni is színre került. Magyar nyelven azon­ban az előbbi csak 1930-ban szólalt meg az Operaházban, az utóbbi 1826-ban Kolozsvá­rott. A Don Giovannit a buda­pesti Operaház csak 1885-ben mutatta be. A legjelentősebb Mozart- operák tehát hamar ismertté váltak hazánkban, ám a bemu­tatók sorrendje és az évszá­mok jól mutatják: miként a vilá­gon mindenütt, Magyarorszá­gon is csak lassan ismerték fel az opera műfajának Gluck utá­ni és Mozart művészetében ki­teljesedő reformváltozásait. Igaz; az operalátogató közön­séget soha nem érdekelte iga­zán e reformok természete, inkább csak ösztönösen érzett rá, hogy az opera valójában Mozarttal támadt igazi életre, hogy a színpadi figurák nála tettek szert először határozott zenei személyiségre. Mozart ugyanis az első zeneszerző, aki fölismerte, milyen nagy le­hetőségek rejlenek az opera­formában kisebb-nagyobb jel­lemek teremtésére, akik úgy mozognak, gondolkodnak es lélegeznek a zenében, mint valódi emberi lények. Ahogyan A varázsfuvola mitológiai kön­tösbe öltöztetett szereplői. Ért­hető, ha a Figaro, a Cosi, a Don Giovanni immár minden mitoló­giától megfosztott, realisztiku­sabb, valóban hús-vér alakjai csak valamivel később, az em­lített reformok teljes térhódítá­sa után váltak a Mozart hazá­ján kívüli zenés színházak elfo­gadott hőseivé. Kétszáz éves adósságunk Mozart legjelentősebb ope­rái ma már állandó repertoár­darabjai a magyar zenés szín­padoknak is. Operái közül utol­jára 1966-ban volt magyaror­szági ősbemutató: az Idome- neo elevenedett meg a Szege­di Nemzeti Színházban, az egyéb színpadi zenék közül pedig a Gebier drámájához írt kísérőzene, a Thamos, Egyip­tom királya 1971-ben a szom­bathelyi lseumban szólalt meg hazánkban először. S ha jó néhány nemzetközileg is kima­gasló Mozart-produkció tarkí­totta is az operajátszást a mű­faj hazai történetében, amilyen például a Jurij Ljubimov ren­dezte legutóbbi budapesti Don Giovanni-produkció volt, azért akad adósságunk is a 200 esz­tendővel ezelőtt elhunyt zene­költővel szemben. Nem mutat­ták be nálunk mindeddig egye­bek közt a korai Lucio Silla című operát, ismeretlen ma­radt a befejezetlen Zside, a Se- miramisés néhány színpadi kí­sérőzene. Szomory György Gyurkovics Tibor ---------------------------------------------------------­„A VILLÁMOKAT MEGTÖRÖM” Felemelt fejjel ment be a sekres­tyébe. Nagyon fáradt volt már. Haj­nalban kelt. A szeme alatt óriási fe­kete karikák jelezték, hogy napok óta alig pihent. Lassan, szertartáso­san levette kis fehér gallérját—szo­rította. Fogta a nyakat, szinte fuldok- lott. Belső görcs fojtogatta, gégefője megmeredt. Alig kapott levegőt. Az­tán enyhült valamit a légszorítás. Maga elé tette a kis fehér gallért a szekrénykére, és nézte, hogyan kunkorodik befelé a két vége, magá­ba zárva egy kis környi világot. A fe­jét. A nyakát. Az agyat. Letérdelt a sekrestye térdeplőjére, és imádkozott. Kintről halk énekszót hallott. — Talán egy hívem énekel zsoltárokat — gondolta, és imádko­zott tovább. Fejét lehajtotta. „Uram, engedd meg, hogy ezek­ben az emberekben a lelket táplál­jam. Itt van az otthonuk. Ha innen el­mennek, hazátlanokká válnak, el­veszítik gyökereiket. Poharuk ide­gen pohár lesz, italuk keserű ital. Add, hogy tartsam bennük a lelket! Hogy bírják. Győzzék, Uram. Nem vagyok méltó erre a feladatra, kér­lek, tégy engem erre méltóvá. En­gedd, hogy jelt adjak népemnek. Nemsokára karácsony lesz. Régen a falvakban világított a sok ablak, és az ablak mögött a karácsonyfa. Most némák lesznek és sötétek az abla­kok. Mindenkinek elment valakije. A gyász ünnepe lett a születésed. En is egyedül maradtam. Egyedül szállók szembe a hitetlenekkel a hitért. Har­colok, hogy összetartsam megma­radt testvéreimet. Majd hideg szél fúj odakintről, a kályhák gépiesen zö­rögnek, azelőtt melegen duruzsol­tak. Összebújik, aki még él, bezárja ajtóit, és imádkozik Hozzád. Uram, engedd, hogy szavuk elérjen. Kiálta­nak feléd, hogyha látod nyomorukat, segítsd őket, ha látod széthullásu­kat; tartsd őket össze! En megteszem, ami tőlem telik, amíg a határok engedik. Híveim — látom —, figyelnek, követnek. De meddig ? Maréknyi szeretettel követ­nek — ami teáltalad ezerszeresre nőhet. Maréknyi szeretettel ontom feléjük — és ők térdelnek a padok­ban, amíg erővel bírják. Fölnézett. Odakintről beszűrődött qcsend —Elhallgatott az ének?—futott át az agyán. Fölállt. Fölvette a fehér gallérját, és kiment a templomba. Először, a félhomályban nem látott semmit. Aztán, ahogy előbbre lé­pett, megdermedt. Középkorú fér­fiember feküdi a templom köveze­tén. Odasietett. Fölemelte az ember kezét, még nagyon halványan érez­ni lehetett a rugdalózó szív közléseit. Az ember kinyitotta a szemét. — Leütöttek — nyögte. Aztán le­hanyatlott, vissza a kőre. — Értem. Csöndben legyen! Ma­gának most nem szabad beszélni. Pihennie kell. — Átfutott az agyán, hogy orvosért rohan, de már le is beszélte magát. Az orvos elment a faluból. Két hónapja szökött át a ha­táron. A szomszéd faluban nem is volt orvos, odébb aztán nagyon messze lenne a következő falu. Mire találna egy doktort, az ember meg­hal a kövezeten. — Tegye le a fejét a köpenyemre, az nem olyan hideg — ült le mellé a kőre. A férfi nagyon nehezen odébb emelte a fejét a pap ölébe. Lecsukta a szemét. A fejéből hátul szivárgott a vér. A pap levette a gallérját, és meg­próbálta elszorítani vele a sebet. De hamar átvérzett. A templomban félhomály volt. Kö­zépen ültek a földön. A haldokló fején mintha fehér csóva jelent volna meg, furcsa glória fehéren, ami lassan vérpzínuvé vált. Csend volt. Es a csendben a pap halkan éne­kelni kezdett:„Gúnyolódnak és go­noszságot szólnak: elnyomásról be­szélnek nagy fennhéjázással...” Éne­kelt a túlvilágról, a megbocsátásról, a szeretet erejéről, amely legyőz min­den kegyetlenséget. Látta, az ember arca megnyugszik, a lelke megsza­badul. Mormogta tovább magában: „ Támadóid a te gyülekezeted hajlé­kában ordítanak: jeleiket tűzték fel jelekké. ” Az ember meghalt. Ő lesimította az arcát. Áldást kért á lelkére Istentől. Ült a földön, és lehaj­tott fejjel énekelt tovább: „Vezette őket nappal felhőben, és egész éjen át tűznek világosságában. ”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents