Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. január 26., szombat Legkedvesebb verseim z iskolákban évszázadok óta tanítják, hogy a vers a szépirodalom legkifejezőbb, legváltozatosabb remeklése. A költő belső világának gondolatai, érzései, hangulatai a ritmus csónakén, kifejező képek és jelképek vitorláival siklanak elénk a szavak, szószerkezetek sodró, csillogó vizén. Ha a kor a napragyogása, szemlélete átjárja az olvasó, az érdeklődők azonosuló tudatát, az alkotó és a szemlélő egymásra talál a műben. És a vers tovább zenél, tovább hat—századokon át. A rendkívül gazdag magyar lírából néhány legkedvesebbet kiemelni szinte reménytelen vállalkozás. Mégis egy-egy sorhoz, képhez, gondolathoz önkéntelenül vissza-visszatérünk — végül szinte sajátunknak érezzük. Mintha magunk éltük volna át, mintha magunk írtuk volna. Iskolai tanulmányaim során Arany János bölcsessége, erkölcsi tisztasága, balladai ereje — vagy Vörösmarty hazaszeretete, lázas lobogása egyaránt őrzi, átörökíti azt a művészi igényt, amit messzi századok óta fölmutattak már a magyar népköltészet remeklései is. Jelen írásom terjedelme azonban csak azt teszi lehetővé, hogy fölvillantsam századunk néhány magyar költőjének egyegy érdekes versét, amely sorsunk meghatározó alapélményével az élethalál kérdésével foglalkozik. Ady Endre szenvedélyes lobogása, szemléletes szimbolizmusa, forradal- misága, magyarságtudata, biblikus hangja mind, mind közismert — de Az ős kaján című tizenhét szakaszos verse a sajátos szimbolika, a mesteri szerkesztés kiváló példája. Benne megfogalmazza művészi harcának, szemléletének, modernségének és hagyománytiszteletének legfontosabb motívumait. A Szent Keletről táltoson érkező duhaj legény — az Ős Kaján — kemény, konok harcos. A költő, a szegény, kósza szolga előszámlálja erényeit, fölsorakoztatja szeretteit, híveit: anyját, a szent asz- szonyt, áldott Lédáját, egy-két hívét, buja, új nagy dalait — s elkeseredve kérdezi: „Mit ér az ember, ha magyar?” Kettejük csataterét nevetve hagyja el az Ős Kaján, tovább száll Keletről Nyugatra, s a megfáradt, megcsö- mörlött, halálra vált költőt magára hagyja. így fejeződik be az eszmei, művészeti, szemléleti harc. Vagyis: így marad abba. Babits Mihály — a klasszikus műveltség, az európai humanizmus és a modern költői szemlélet védelmezője — az Ősz és tavasz között című mesteri alkotásában a természetben és az ember lelkében jelen levő örök körforgás, változás, élet-halál harc monumentális ábrázolója. A mindig haladó és újjászülető természethez hasonlóan az ember élete és a tolvaj öregség és a madárszárnyon érkező megfiatalodás végletei között küzd, aggódik, remél, készülődik. S a meg- fáradót, a harcban megrokkantat az asszonyi jóság, az élettárs szemet lezáró csókja védi és biztatja megértő, féltő szeretettel. — Különös hatású a minden második szakasz végén komor hangulattal kongató refrénsze- rűen visszatérő sóhaj: „óh, jaj, meg kell halni, meg kell halni". Kosztolányi Dezső az ugyancsak humanista szemléletű, olykor játékos, olykor könnyedén virtuóz polgári költő — a nyelvművészet mestere — élete, sikerei, harcai és aggodalmai kontrasztját fölényes magabiztossággal és mély alázattal fogalmazta meg a Boldog, szomorú dal című versében. A címben rögzített ellentét természetes könnyedséggel és józansággal vonul végig a sorokon. A vers első kétharmada hiteles realizmussal és változatosan sorolja föl a költő életsikereit: vannak már anyagi javai, függetlensége, művészi sikerei; hiszen „énekes, ifjú fiának/vall engem a vén Magyarország”. — A vers utolsó harmada egy váratlan fordulattal ellentétsorba csap át. A lüktető, hatásfokozó kontrasztok végén meg kell vallania, hogy nem találta meg a remélt, hőn vágyott kincset. A legfontosabbat: a belső békét. Hiszen: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben". Szólhatnék még az illanó örömök szép-szomorúságú költőjéről Tóth Árpádról, aki Lomha gályán evez előttünk Lélektől lélekig — s a Körúti hajnal fellángoló fényözönében alázattal szólaltatja meg a Hajnali szere- nádhalk és bús kósza vágyait. Ugyanígy méltatás illetné meg Juhász Gyula, Áprily Lajos, Weöres Sándor vagy Pilinszky János egy-egy költői megnyilatkozását, de egyszerre túlságosan sok lenne. Befejezésül József Attila: Talán eltűnők hirtelen című versét említem a legkedvesebbek között. Hiszen a Szépség koldusa, a Tiszta szívvel szólók poétája, a legszegényebbek dalosa, a Koldusok, a Munkások, a Lázadó Krisztus és a Medvetánc énekese élete utolsó szakaszában úgy tekintette át sorsát, hogy az föltétlenül figyelmet érdemel. Az egyszerűség, a realitás, a dísztelen természetesség, a természet és az ember kapcsolata olyan mesteri tömörítéssel jelenik meg sorai nyomán, hogy meghökkenünk. Az erdőben eltűnő vadnyom képével indul a vers, és a száraz ágak zörgő neszezésével zárul. Ebben a szigorúan zárt természeti környezetben lép elénk a bimbózó testű gyermek, a vágyakozó siheder, az anyai intelmekkel dacoló és oktatóját kiröhögő ifjú — s riadtan hallja, hogy az öröknek hitt ifjúság vadonjában már csak száraz ágak zörgése riogatja. A mindössze húsz sor feszes rendje egy ifjú élet harcát, küzdelmét, keserűségét és elkerülhetetlen tragédiáját jeleníti meg. Mindezt oly szuggesztív természetességgel, hogy az felejthetetlen. íme: egyetlen téma néhány motívumának megjelenése négy XX. századi magyar költő egy-egy versében maradandó élményt hagyott az olvasó emlékezetében. Hiszen a képzelet megjelenítő ereje, a ritmusformák változatossága, a szóképek színes világa együtt oly művészi légkört teremtett, amely mindenkor föl tudja idézni az egykori élmény varázserejét, lélekmozdító hatását. Szirmay Endre Romániai magyarok kiállítása Eleven erdélyi hagyományok Negyven évig nem állíthattak ki romániai magyar művészek csoportos kiállításon Magyar- országon. Most egy bukaresti magyar kortárs művészeti kiállítás viszonzásaként érkeztek erdélyi festők, szobrászok alkotásai Budapestre. Ezért is, meg az igen értékes művek okán is nagy jelentőségű az a kiállítás, amelynek január végéig a Budapesti Történeti Múzeum ad helyet. Megadták az esemény módját azzal is, hogy magyar és román kulturális államtitkár nyitotta meg a romániai magyar művészek tárlatát. S a Bukarestből érkezett Horváth Andornak a románul, majd magyarul is elhangzó beszéde alatt többször elcsuklott a hangja a meghatottságtól. Negyven romániai—jószerivel erdélyi — festő, szobrász, grafikus 120 alkotása ismeretlenül is ismerősnek tűnik. Egyik-másik művész munkássága albumokból, külföldi kiállításokról, és szórványosan Magyarországon is megjelent Veress Pál: Fa viharban művei által valóban ismert. Nagyrészt azonban a sajátosan erdélyi magyar hagyomány által ismerjük föl a még sohasem látott képeket, szobrokat. A nagybányai, az alföldi piktúra jegyeit viselik Cs. Erdős Tibor, Györkös Mányai Albert, Barabás Éva, Kovács Zoltán, Mátyás József munkái. S ugyanilyen határozottan jelennek meg az európai modernista, sőt posztmodern irányzatok is egyes művészeknél, például Benedek József mobil plasztikáin, Kancsura István, Nemes László festményein. S különös egybeesés, hogy miként a magyar, az erdélyi grafikák is világszínvonalúak. Sajátos helyzetben élő, alkotó művészek tették le ezúttal névjegyüket. Olyan tájról jöttek, hoztak üzenetet, ahol a művészet — a képzőművészet — még mindig szolgálatnak számít. Miként Kántor Lajos megfogalmazta, a romániai magyar képzőművészet életfunkciói nem szakíthatok el a nemzetiség egészének sorsától, ugyanakkor az egyetemes kortárs képzőművészet vérkeKovács Zoltán: Önarckép ringésétől is meghatározottak. E szükségszerű determinánsok egymáshoz viszonyított aránya eltér a nyugati világban érvényesülő arányoktól. Hatúl- zás volna is ma a romániai magyar piktúra vagy plasztika sajátosságát elsősorban a hagyományőrzésben keresni, lehetetlen tagadnunk az általánosnál is hangsúlyosabb múlthoz ragaszkodást. Ám ebben nem akármilyen egyéni kvalitások érvényesülnek. A nagy életművek árnyékában — nemegyszer velük polemizálva — felnövőben van viszont egy új szemléletű, az általánosra jobban figyelő művészet, amely mégsem akar, mégsem tud elszakadni attól a közösségtől, amelyből vétetett. Ezek a visszakapcsolások ma nyilván áttételesebbek, de továbbra is létezők. (kádár) GÉCZI JÁNOS: A vadászceruza A sovány és szőrös légy a papírlapomon mászkált. Azon, amelyik két hónapja fekszik az asztalomon, hol a hamutartó, hol a levélhalom felé mozdítva, de mégiscsak írásra előkészí- tetten. A légy csúnya és titokzatosan vékony lábait dörzsölte, finoman rezegtette szárnyát, mégsem röpült el. Valamit szívogatott a papírról. Közelebb húzódva, oldalt billentett fejjel kerestem, mi az, ami annyira ízes egy november végét megélt légynek, hogy emberveszéllyel sem törődve nyalogassa. Akkor állítottam az asztalra a cserépben nevelt citromfát, amikor végképp nem volt erőm és tehetségem az íráshoz. A kis növény újabban két virágot bontott s lehullajtott három, borsónyi terméskezdeményt. A legutolsó ott fekszik a ceruzám mellett, fekete és foltos, mert grafitheggyel szurkáltam, amíg napra nap, a meghívásos pályázat témáján gondolkodtam. Egyre gyakrabban éreztem a hiábavalóságot és a tehetetlenséget. Az A/4-es lap gyűretlen sarkán apró, fénylő pontokat találtam. Ismerem az okát: a citrom, ha fázik, ragacsos és illatos csöppekkel permetezi körbe magát, s ebből a mézes anyagból jutott most valameny- nyi az asztalomra. Óvatosan érintettem egy levelet, ragadt. A légy átmászott a legközelebbi citrornmézfolthoz. Hozzáhajoltam. Felröppent, de néhány centiméter vitorlázás után visszatért táplálékához. A szárnya alatt parányi, bunkóforma hártyára figyeltem fel. Mit cipel ez a légy a hóna alatt? Ceruzám hegyével közelítettem az állathoz: hol lustán mászott, hol tétován átröppent egy másik csöpphöz. Végül mar nem bírtam újabb mozgásra kényszeríteni, olyan mohón és önfeledten nyalogatta a citromfa váladékát. Telhetetlenül zabáit. Semmi módszerrel nem tudtam elriasztani, nem reagált a ceruzára — csak oldalra húzódott, nem zavarta a ráfújt cigaretta- füst, a meleg lélegzet, bár gyorsabban lüktetett potroha, s gyakrabban lökte ki teleszkópszerű szívó-nyaló szájszervét. A papír széléhez fektettem fejemet, bőrömmel érzékeltem a cellulóztest és a karcos falap megkülönböztethető érdességét. A lap mintha felforrósodott volna. Egyáltalán: sok lett a mintha. Ekkor már tudtam: ha eltávo- lítanám a légytorról a hártyabunkót, a légy fölszállni se tudna. Hiszen röpülés közben ez a gombostű nagyságú szervecs- ke a szárnycsapások ütemében rezgett. De a légy nem a szárnyacska hiánya miatt nem szállt el. A citromméztől kótyagosan tántorgott a papíron. Igaz, végül közelében lobbant a gyufám, fölröppent, s egy helyben lebegett... A gyufaláng összezsugorodott, visszahunyt a hamvadó pálcikába—s a legyem meglepően reagált. Elfelejtette tudományát, nem manőverezett. A hátrabillenő testtel együtt a szárnyak rezgéssíkja elfordult: a lőgy hátrafelé repült. És sikerrel landolt egy eddig érintetlen, illatos csöppnéí. Mozdulnia sem kellett, nogy szívókájával elérje a nedvdús pontocskát. Amikor felszür- csölte és lelappadt a táplálékfélgömb, potrohvégével egy fekete pöttyöt helyezett az írólapomra. A megdöbbenéstől felszisz- szentem. Felkaptam a fejemet. Apró és színes karikák táncoltak a szemem előtt, de azért biztos kézzel tartottam a ceruzámat, s a légy felé böktem. Elvétettem a mozdulatot: a grafittűn ottmaradt az átszúrt állat. A finom hegy a szárnyak tövénél verte át a testet, úgy szakította el az izmokat, hogy sem a szárnyak, sem a lábak nem tudták többé tenni a dolgukat. Annál élénkebbé vált a potroh, s az összetett, nagy, barna szem. A papírlaphoz dörzsöltem a ceruzavéget, hogy leessen róla a rángó légy. De a széles mozdulattól szetkenődött, s a két hónapja ceruzától érintetlen lapon ott volt vizsgálódásom és munkám megroncsolt, véres maradéka. Most itt ülök az asztalnál. Az írásképtelen ceruzát forgatom. Hiába hegyeztem újból, szaga hasonlít azon kotorékebek bűzéhez, amelyek akárhányszor is merülnek vadászat után a patakvízbe, mindig érezhető rajtuk a gyilkolás szaga.
