Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)

1990-12-08 / 193. szám

1990. december 8., szombat SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 9 ,,Nem akartam címet jegyezni az írás Jóié. Sokat töpreng­tem azon: miképp maradunk egyedül, amikor oly sokan vesz­nek körül bennünket. A történet leginkább persze a kenyérről szól, melyet ájonyás lisztből kellett volna kisütni..” Czene Attila I__________________________: ______________________1 C ÍM nélkül áradt esőcseppek ko­pogásának ritmusára I táncolt közelebb a szür­kület, a házak sarkainál las­sacskán meggyűlt a sötétség. Olykor érett sárgadinnyeként megrepedt az ég — a magá­nyos cölöpökön virrasztó fák fordított piramiskoronáján ab­lak derengett át vörös udvará­val. Az ősz lábujjhegyen lopa­kodott feléje. A tükör előtt páváskodó nő szétterpesztett ujjait előbb ar­cának gödrein járatta meg, az­tán kezét kehellyé formálva, kíváncsian körülsimogatta keble halmait. Hirtelen megfor­dult — úgy érezte, hogy áll va­laki a háta mögött. Ezt a bor­zongást már ismerte... — Élt valamikor a századfor­duló táján a Balaton, a Sió-csa­torna és a Mezőföld közé szorí­tott vidéken egy boszorkány — mesélte neki azon a bizonyos éjszakán az asszony, miköz­ben apró láboskát vett elő a kredencből. Csupán hálókön­töst kapott magára, no meg a lábára kerített papucsot — ebben csoszogott ki a spájzba, ahol (legalábbis a késői vendég a zajokból arra következtetett) fiókokat húzogatott; keresett valamit. — Söprűn repülni ugyan sen­ki nem látta — tartotta szóval az asszony —, szóval söprűn repülni senki nem látta, mégis bizton tudták róla, hogy az ör­döggel cimborái. Gyakran kí­sértett az erdőkben, tán füve­ket, bogyókat gyűjtögetett. Ta­nyájának messze világító abla­ka hiába hívogatta hideg téli éjszakákon az eltévedt vándo­rokat, a falusiak azt beszélik, a kihallatszó vad kacagás távol marasztotta a legkíváncsibba­kat is. Mécsesének hóra tocs- csanó világos foltjában meg­nyúlt árnyék kavargatta a for­tyogó főzeteket egy imbolygó kondérban. Brrrr! Valóban vér- fagyasztó lehetett — dugta be mosolygós arcát az ajtón. — Kedvesem, tegyen egy párnát a feje alá, úgy kényelmesebb! Mindjárt készen leszünk, csak felszítom még a parazsat. Egyébként csuda tudománnyal bírhatott — az öregek úgy em­lékeznek, hogy ránézéssel képes volt elapasztani a legna­gyobb hozamú tehén tejét. Az alacsony mennyezetet gerendák tartották, a sarokban pók várta újabb áldozatát. — A boszorkánynak aztán idővel gyereke, majd unokája szüle­tett — folytatta az asszony a történetet. — Az vagyok én — nézett a megdöbbent, fiatal nőre. — No, mindjárt megolvad az ólom, aranyom. Kiöntjük egy tányérkára a feje, a dereka meg a lába fölött, aztán meglát­juk; milyen gonosz szellem tüs­ténkedik magában. Kotródj in­nen, Kormos! — mordult a pú­pos háttal lábához dörgölődző fekete macskára. — Még az öreganyámé volt, fél szemére már vak szegénykém — ma­gyarázta bocsánatkérően. — Ej, megégettem a kezemet, lé­pett vissza a tűzhelytől hirtelen, buszon hallotta először, hogy él Berényben egy asszony, aki ismer né­mely népi fortélyt, s titkok tudó­jaként hatalmát gyógyításra (főképp lelki sebek ápolására) fordítja. Lehet ebben valami sorsszerű is, mert már évek óta nem utazott buszon. Személy­autóval járt, megtehette. Azon a napon (mint később a szerelő a szervizben elmagyarázta neki) elszakadt a Dacia ékszí­ja, mert nagyon sietett. Mondta is Gábornak (akit előtte néhány nappal beválasztottak testületi tagnak a közeli város önkor­mányzatába), hogy ne szerel­meskedjenek, majd inkább este, ha hazaér, de a férfi na­gyon türelmetlen és követelőző volt. így 20 perccel később in­dulhatott útnak. A ságvári emelkedőn vette észre, hogy gőzölög az autó eleje — felforrt a víz. Persze, nem állt meg, s ezért elégtek a szelepek. (Hogy mire valók azok egyálta­lán?) Legalább kilencezer fo­rintjába kerül neki ez a szeret­kezés. S míg javítják az autót, egy hétig busszal jár. Előtte ült a két, már nyugdí­jas barátnő, akik végigpletykál­ták az egész utat. Először nem figyelt rájuk, de kinn, az ablak túloldalán egyre sötétebb taka­róba burkolódzott a táj, ezért bámészkodni nem tudott. Unalmában kezdte kukkolni utastársait. (Nem vette észre, hogy neki is lesik minden rez­zenését — egy markáns arcú férfi, lábánál jókora nejlonsza­tyorral, márfelszállás ótamust- rálgatta.) Először bizony ha- rapdálta a szája szélét, nehogy elnevesse magát a nénikék zagyva, de lelkes beszédén. Méghogy ráolvasással, meg mindenféle népi praktikákkal gyógyítani? — kacagott magá­ban. Olvasni a múltban, no meg a jövőben? Sokat törte azóta is a fejét, de még most sem tudja: miért szállt le a buszról, s hogyan talált oda a házikóhoz, melyhez elkísérni nem akarták a falusiak, de jó szívvel útbaigazították. Tudta: ha gondolkodik, s nem keresi fel azonnal a „csodabogarat”, akkor később már nerp meri megtenni. Az asszony mosolyogva tes­sékelte beljebb. Amikor elpa­naszolta problémáját, megér­tőén bólogatott. Lefektette egy alacsony rekamiéra, s miköz­ben rengeteget locsogott összevissza, ólmot melegített az öreg kályha lángja felett. Aztán hideg vizet öntött egy csorba tálba, s csurgatott bele a felolvadt, forró fémből. Az alaktalan figurává dermedt rögvest, s miközben az asz- szony egy szemöldökcsipesz- szel kihalászta, s tenyerében dobálgatva ide-oda forgatta, magyarázni kezdett. — ...egy férfi okozza a maga nagy bánatát; egy férfi, leikecs­kém, aki csak saját magát tartja fontosnak a világon, csillagokat látok, sokat, vöröset, aztán amikor lehanyatlik, akkor min­dig újat keres magának az a férfi... Maga szerelemre szüle­tett, látom, a szerelem istennő­je állt a bölcsője mellett, keres­sen hát magának egy igazi tár­sat, szüljön tőle gyereket, nem lesz semmi baj, meglátja... em fogadott el tőle pénzt, s ő borzongva, sietősen távozott. A férfi a Gábor, ez bizonyos — gon­dolta magában. Tudta róla, hogy a letűnt kommunista rendszerben párttitkár volt, méghozzá igen lelkes, később az elsők között lépett a Magyar Demokrata Fórum soraiba. Tavaly, az év végén már az SZDSZ programját népszerű­sítette. S most, a választás előtt, amelyen független jelölt­ként indult, felkereste régi ba­rátait, s azt kérte tőlük, hogy segítsenek neki. „Legalább mi, kommunisták fogjunk össze” — mondta legjobb barátnője édesapjának is. De ezért nem haragudott rá. Elvégre ügyes ember, s mellette biztonság­ban érezheti magát. Amikor elindult a busz, a felső, elhúz­ható kisablakon kidobta az ólomfigurát. Nem lesz rá szük­ségem — gondolta, pedig az asszony azt mondta neki, hogy tegye a párnája alá, s aludjon felette nyolc éjszakán keresz­tül. S ha bajba kerül, csak ve­gye elő — segíteni fog rajta. A markáns arcú férfi csodál­kozva látta, hogy a szép nő egy faluval előbb leszáll. Mert tud­ta, hol él, sokszor látta már ut­cán sietve, hivatalokban sorba állva vagy elegáns autókban. Nagyon tetszett neki. Vajon kihez jött Berénybe? — tűnő­dött, miközben betette maga mögött az önmaga súlya alatt roskadozó kertkaput. Szatyrát lerakta a fogas alá. Megcsapta a műteremből kiáradó meleg levegő—jóleső érzéssel húzta le a kesztyűit, majd fejtegette le magáról a kabátját. Odasietett a sarokban álló szeneskályhá­hoz, s dobott rá két jókora la­páttal. Aztán orrát odanyomta az egyik állványon heverő kép­hez — remekül száradt a fes­ték. Körülnézett a barátságos odúban: már négy esztendeje, hogy ide visszavonulva a mű­vészetnek él. Nem foglalkozott politikával sem, s havonta csak kétszer ment be a városba megvásárolni a nélkülözhetet­len dolgokat, legfőképpen fes­téket. A falusiak remetének nevezték el maguk között. „Két furcsasággal élünk együtt mi, herényiek—mondta neki vala­mikor régebben a kocsmában egy kapatos férfi. A boszor­kánnyal, meg magával, a re­metével. „Már három éve, hogy ez történt. Azóta egyedül issza a fröccsöt is, legföljebb Bacchusszal koccint gondolat­ban. Nővel rég volt. A szép ismeretlennel kapcsolatban furcsán érzett. Nem tudta ugyanis: szeretőjének próbál­ja-e megkapni vagy modellnek kérje? Mert a két dolog együtt nem lenne tisztességes, ezt érezte. Elszégyellte magát, amikor azon kapta magát: azt latolgatja, vajon az ágyában vagy valamelyik alkotásán festene-e pompásabban re­mek, hosszú combja? Vajon mi lehet a kedvenc színe — tűnő­dött. Talán a kék — türkizkék a szeme is. Vagy a zöld? Igen, a legtöbbször zöld kosztümben látta, ilyenkor hasonló színű szalaggal kötötte fel a haját. Ránézett a száradó képre és elvörösödött; zöldben-kékben fürdött a vászon. Megszólítani még sosem merte a nőt. Mindig ürügyet keresett, hogy meg­magyarázza magának, miért nem próbálkozik. „Úgysem érne rá” — ez volt a leggyako­ribb. Végül is azért vonult félre a világtól, mert beleunt a ver­sengésbe, kerülni kívánta a fö­lösleges bonyodalmakat. ostanában rendszerint álmodott. Tisztást látott, melynek szélén, a fák árnyékában aprócska ház hü­sölt. Körötte árpa, amit maga vetett. Áfonyás lisztből sütött kenyeret, s a madarak zavar­ták csupán csivitelésükkel a harmóniát — nagyanyja me­séin, mondókéin s egy régi, szép, csüggeteg dalon (az Elin­dultam szép hazámból kezde­tűn) kívül semmit sem engedett közel magához. Esténként bele-belenózett a durva geren­dákra akasztott tükörbe — ezt hozta egyedül a civilizációból a batyujában, mert rájött, hogy mással nem tudja pótolni. Nagy hidegben miképp menjen el a patakpartra? S ha a víz befagy, egyébként sem mutatja arca mását. Nem igaz? A tükörben rendszerint nyúzott, borostás férfit látott, s erre a legtöbbször felébredt. Sietve bepamacsol- ta magát,-s lehúzta a szőrt ar­cáról, hogy legalább attól érez­ze jól magát, mert tiszta. Ma reggel, mielőtt vásárolni indult, megvágta magát. Több helyen is. Ilyen arccal hogyan mutat­kozhatna be a nőnek? Persze, most sem szólította meg. Kamaszként leste a mű­velődési ház mögül, amivel átellenben építették a busz­megállót. Elment vagy három járat, s bizony már-fázni kez­dett, amikor megpillantotta. Futott, pedig valószínűleg nem is tudta; mikor indul a követke­ző busz. Fél óra telhetett el, míg végre nagy fékcsikorgás­sal megérkezett az utolsó járat. (Nem tudta: örüljön-e neki vagy éppen szomorkodjon?) A nő felszállt, s a hátsó ülések egyi­kére ült. Töprengeni látszott, aztán amikor a sofőr felpörget­te a motort és a „sárga csoda” nekiveselkedett az útnak, félre­húzta a kisablakot és kidobott valamit. Hangosan csöröm­pölt. Alig tűnt el a fénykéve az első kanyarban, a férfi a beto­non termett. Rögtön megtalál­ta, keresnie sem kellett. Gyu- fásdoboznyi öntvényt simoga­tott az utcai lámpa gyér fénye. Nem tudta megállapítani, mit ábrázol. Hirtelen belehasított fejébe a felismerés: a boszor­ka, biztosan a boszorkánál járt, hisz hallotta már a faluban, hogy az ányaöntéssel is'foglal- kozik. Attól a naptól kezdve szinte a rögeszméjévé vált, hogy meg­fejtse: mit ábrázol a fura alakú ólomdarab. (Miből olvaszthat­ták — tán puskába való golyó­ból?) Üzenetnek tartotta, me­lyet személyesen neki címez­tek. Párnája alá dugta, amikor aludt, étkezésnél az asztalra tette, a kenyér mellé. Munka közben is állandóan a rejtélyes alakzaton töprengett — későb­bi korok művészettörténészei bizonyára majd ideológiát gyártanak, amiért egyik pilla­natról a másikra hirtelen stílust váltott. Mert legújabb vásznait egyáltalán nem az eddigi mun­káira jellemző, kissé konzerva­tív felfogásban festette; mo­dern, sőt ultramodern képeit egy érdekes alakzat köré épí­tette fel. Hol ilyen, hol olyan színben és témában bukkant föl a folt. Ezeket a festménye­ket már nem vásárolta a közön­ség, s nem hívták kiállításokra sem. Lassan, de biztosan sod­ródott a nyomor felé. ... ezt a borzongást már is­merte. Két, nem kettő, három napja történt, hogy az utcán egy rosszul öltözött, ismeretlen férfi nyakában egy ezüstláncra felfűzve meglátta az ányaönte- tet, melyet könnyelműen eldo­bott. Azóta állandóan szégyell- te magát — az a férfi mintha belelátott volna a leikébe. Ke­zeit felemelte melleiről, s meg­dörzsölte a nyakát. Aztán, amúgy meztelenül papírt, tollat ragadott, s írni kezdett. B. Gábor jókedvűen nyitott be a házba. Remekül sikerült délutáni felszólalása a testületi ülésen. A polgármester min­denki előtt megdicsérte. Ami­kor egyedül maradtak, fölvetet­te azt is, hogy komolyabb fel­adatok megoldását bízta rá, sőt, idővel maga mellé venné alpolgármesternek. Érdemes volt hát annyit hajtania! — Hű, de finom vacsoránk lesz — kiabálta élettársának, amikor megérezte kedvenc étele, a sült kacsa illatát. Ági! Ági, hol vagy édesem? — kezdte el keresni. Csak a háló­ban égett a villany. A csilláron felakasztva lógott a lány. Felál­lította az eldőlt tükröst, gyorsan fellépett rá, majd vadul rángatni kezdte a kötelet. — Én leszek az alpolgármester, Ágii — kia­bálta, s szemét nem tudta le­venni a lány gyönyörű mellé­ről... Ö mikor elvitték a holttes­tet, B. Gábor megtalálta a levelet. „Sok sikert kívánok, légy boldog. Á.” Ez a szöveg állt rajta szálkás betűk­kel. B. Gábor sértődött arccal fordult az ablak felé, s odaszólt az álmosan szendergő ősznek: „Én nem értem ezt az egé­szet.” A SZENTGALLENI TERVRAJZ A szentgalleni kolostorterv alapján készült makett Kalandozó őseinknek alighanem szerepük volt abban, hogy a nyugati civilizáció egyik ritka, becses építé­szeti dokumentuma fennmaradt az utókor számára. A fáma szerint ugyanis a magyarok nyilaitól megret­tent szerzetesek úgy elrejtették a szentgalleni kolostor tervrajzát, hogy csak évszázadokkal később, 1200 körül került elő a kolostor könyvtárá­ból. (A szentgalleni „látogatástól” mi, magyarok is kaptunk maradandó em­léket: innen származik a kalandozó magyarok harcmodorának, megjele­nésének hiteles leírása, Eckehart tár­gyilagos feljegyzéseiből.) Az a vándorkiállítás, amelyet most Pécsett, a Szentgalleni kolostorterv címen bemutatnak, igazi nemzetközi összefogás szülötte. A német Walter Horn építészettörténész és Ernest Born építész az 1960-as évektől ta­nulmányozta a tervet, és rekonstruk­ciós rajzokat készített az épület mo­delljéhez. (Tanulmányaikról több vas­kos kötetben számoltak be.) 1965- ben a németországi Aachenben kiállí­tották a kolostoregyüttes famodelljét. Majd a kaliforniai Berkeley egyetem számára is készült egy, az újabb kuta­tásokat is felhasználó modell. A svájci Pro Helvetia kulturális alapítvány tá­mogatásával a modellekből, a tervraj­zokból és azok magyarázó leírásából vándorkiállítást állítottak össze; Dub- linban, Kaliforniában, Amerika több városában, az NSZK-ban és Ausztriá­ban láthatták már a tárlatot, s ez de­cember közepéig Pécsett, a Nemes Endre Múzeumban vendégszerepei. A mérnöki pontosságú, szépen ki­dolgozott rajz, amely 37 építmény és három kertegyüttes alaprajza, a Bó- deni-tó szigetén fekvő Reichenau ko­lostor bencés szerzeteseinek munká­ja. A pergamenre Gozbert apátnak szóló ajánlást írtak. Gozbert pedig 816-tól 836-ig volt Szent Gallen apátja; az ő hivatali működése alatt, 830-ban kezdték el a kolostor karoling újjáépítését. Ehhez volt ajánlás a terv. S noha nem e szerint épült a szentgal­leni kolostor, a bencés szerzetesek mégis maradandót alkottak. Mara­dandót, mert a terv fizikai valóságá­ban Is fennmaradt, s ezáltal megőriz­ték számukra a Nagy Károly korabeli európai szerzetesi építészet szelle­mét. (Ezt megelőzően csak a római császárság korából, s utóbb, a XIV. századból maradtak meg építészeti tervrajzok.) A szentgalleni kolostorterv egyaránt becses mint építészeti, liturgiái és szociológiai emlék. BERTÓK LÁSZLÓ: , Ki simogat láncaival? Milyen erőszak dönti el hogy fehér vagyok és magyar s Játszom a madzag végivel amit kezembe ád a faj hol a magasabb hivatal aki az egészért felel de nem tudja hogy mit akar hát nem társalog senkivel miért az idő és a hely ami örökre összevarr s letesz a titokhoz közel hogy nagyobb legyen a zavar ki simogat láncaival hogy itt élni és halni kell? ■ (Kádár)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents