Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-01 / 187. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. december 1., szombat D zt hiszem, mondhatom, hogy barátok voltunk, noha sohasem dolgoztunk egy szerkesztőségben, s legalább másfél évtizede találkoztunk utoljára. Szülőfaluja, Fehértó az én szülőfalum szomszédságában van, s ha egyidőben lettünk volna gyerekek, gyakran játszottunk, futballoztunk volna együtt az immár védett fehértói tó környékén, a tágas, nyárfazúgásos mezőkön, fácános csalitokban, bíbictojásos barázdákban. De Lajos már felnőtt és -újságíró volt, amikor én még kamaszkorú; ő: a fényes szelekkel érkezett öntudatos népfi és kommunista, én: X-el megjelölt osztályidegen, akinek a továbbtanulási lehetősége is veszélyben forgott. Később a véletlennek — vagy az ő minden földire figyelő szemének- szívének? — köszönhető, hogy életem első újságcikkével, ami megjelent a Győr- Sopron megyei hírlapban, ő foglalkozott oly módon is, hogy a közlés után levelet írt a 15-16 éves soproni kollégistának. A levélben hangsúlyozta, hogy különösen az tetszett neki, hogy diák létemre meg mertem kérdőjelezni egy Kos- suth-díjas tudós véleményét — még ha nem biztos is, hogy igazam van. (Természetesen nem volt igazam.) A Kossuth- díjas tudós pedig nem volt más, mint dr. Csatkai Endre művészettörténész, kultúr- historikus, akit pár héttel később megismerhettem, és egész életemre meghatározó élmény, páratlan ajándék a sorstól, hogy a tanítványául szegődhettem. Személyesen csak 1959- ben, egy vasárnap délelőtt ismerkedtem meg Bertalan Lajossal. 20 éves voltam, aznap jelent meg egy versem, s Lajos mindjárt azzal kezdte, hogy gratulált. Pozsgai Zoltán, a Vas Népe későbbi fő- szerkesztője, akkor győri újságíró mutatott be neki a Rába presszóban, s én csodálkoztam: hogy lehet ilyen fiatalos, derűs egy harmincegy- néhány éves „öregúr”, aki ráadásul pár napja jött ki a börtönből. Akkor már tudtam róla egyet-mást. Például, hogy addigi életében szinte folyton tanulva tanított. Mielőtt egy tehetségkutatás alkalmával fölfedezték és a Csáktornyái tanítóképzőbe került, a négy polgárit úgy végezte el, hogy közben napszámba járt, részes aratóként -dolgozott, és jómódú gyerekeket instruált. 44-ben a nyilasok a többi leventével együtt Nyugatra hajtották (emlékszem egy elbeszélésére az ő „erőltetett menetéről”), s csak 1946-ban került haza. Közben megtanult németül. A fényes szelek akkor már javában fújtak, ő népi kollégista lett, s folytatta tanulmányait a győri tanítóképzőben. 49-ben kapott oklevelet, de 48-ban már a megyei lapnál dolgozott. Külpolitikai, mezőgazdasági és kulturális témákkal foglalkozott, de kezdeti lelkesedését az 50-es évek parasztpolitikája, a padlássöprő beszolgáltatási rendszer csakhamar lelo- hasztotta. Szegényparaszt apja nevében is szólt, amikor —; talán éppen egy szerkesztőségi párttaggyűlésen — kertelés nélkül beszámolt csüggesztő tapasztalatairól, s irodalmi kísérleteiben is kifejezte a kiábrándult nép panaszát. A laptól ezután eltávolították. 1956-ban a Hazánk című újság főmunkatársa lett, s az első számban írt vezércikke, a Ne bántsd a magyart című miatt a forradalom bukása után letartóztatták, s izgatásért három év börtönre ítélték. Két év múltán amnesztiával szabadult. Hollóhaj, diákos, szemüveges arc, „mintha mi sem történt volna”, gondoltam. Hát persze. Örült a napfénynek (ha jól emlékszem, kora nyár volt), a presszó zsongásának, a kávészagnak, a friss, vasárnapi lapoknak, a társaságnak. Legközelebb egy teherautó platóján pillantottam meg, rakodóként dolgozott valami kereskedelmi cégnél. Lehan- goltan mondta: „A toll veszélyes szerszám, ha rám hallgatsz, inkább tanár leszel, mint újságíró.” Egy késő délután elhatároztam, hogy föl- ugrom hozzá (akkor már gyakran találkoztunk). Az első csengetésre nem nyitott ajtót, ezért másodszorra agresszívebben, hosszabban csengettem. Talán dörömböltem is egy kicsit, mert egyszer csak dühös kiáltás csattant odabent. — Hagyják abba, felverik a házat! Itt vagyok, nem szöktem el... Zavartan, elképedve néztem kigyúlt arcát, szikrázó szemét. — Te vagy az?! Ne haragudj! Azt hittem, a rendőrség. — Rendőrség?! Fanyarul elmosolyodott. — Jeles ünnepek előtt be szoktak gyűjteni... Már nem emlékszem, milyen ünnep közeledett. Kocsikísérő, répabeszedő, raktáros, tsz-könyvelő, ki tudja, mi minden volt még 1963-ig, amikor ismét belső munkatársa lehetett egy szerkesztőségnek. A szombathelyi Vas Népe, pontosabban Szamos Rudolf fő- szerkesztő (a Kántor nyomoz szerzője) „vállalta föl”. Lajos — aki egy keserű percében óvott engem az újságírói pályától — most, miután ismét az egyetlen neki (nekünk) való pályára került, befejezte az egyetemet, német nyelvű könyvet fordított magyarra, recenziókat publikált, nyel- vészkedett; az Életünk című folyóiratba emlékezetes, lírai hangvételű szociográfiákat írt Fehértóról, elözvegyült apjáról, akit szinte hetente meglátogatott. Az 1969-ben megjelent első, vékonyka kötetemről elismerő bírálatot közölt a Vas Népében, s míg Győrött éltem, össze-összefu- tottunk. Börtönélményeiről ritkán beszélt, azt azonban elmondta — okulásomra —, hogy „odabent” ki ütötte-ver- te a legádázabbul. Jól ismertem az illetőt (56 után rövid ideig a rádiónál dolgozott), istentelen rossz verseket írt. Klapanciáit a megjelenés reményében elvitte a megyei: lap szerkesztőségébe, az akkor éppen kultúrrovat-veze- tőként működő Bertalan Lajoshoz. A kritika szigorú, ám igazságos volt. A később pu- fajkába öltözött „költő” bosz- szúja pedig irtóztató... — A dilettánsok mindenre képesek — vonta le a lesújtó történet tanulságát Lajos. Valamikor a 70-es évek elején két epigrammám jelent meg a Kisalföldben, s az egyik, az Őrség című eképpen szólt: „Árpád, akiket idekülEGY NEPFI HALÁLA Rendhagyó nekrológ Bertalan Lajos újságíróról dött / országkerítés töviseinek / tatárt harapva haldokolnak I mögöttük hullarabló Frigyesek. / Azaz: a határőmép egykor foggal-körömmel állt ellen Batu kán hordáinak, s közben Frigyes osztrák herceg alávaló módon hátbatá- madta az élethalálharcát vívó magyarságot... Pár nap múltán kemény glossza jelent meg az epigrammámról a Vas Népében, a lap akkori főszerkesztőjének (mellesleg egykori jótevőm és barátom) tollából. A „feljelentős” glossza nem sugallt kevesebbet, mint hogy a tatárok itt tulajdonképpen nem azok a bizonyos egykori tatárok, s a „hullarabló Frigyesekének pedig csak látszólag van közük a históriabeli Frigyes herceghez. (Mint később kiderült, az írás felsőbb óhajra született; természetesen régen megbocsátottam atyai barátom gyarlóságát, de akkor igen kellemetlenül érintett.) Még aznap kattogni kezdett a telexgép a Kisalföld szerkesztőségében: „Üzenet Sz. Bandinak. A kollegák többsége nem ért egyet azzal a szemét cikkel stb., stb. Bertalan Lajos.” Igen. A lefojtottan csendes, de az igazságért mindig protestálni kész, lázadó Lajos! A telexüzenetet hazavittem. Eltettem emlékbe. Ma is megvan. Édesapja 88 évet élt. Ő 64- et. Ó, ti hajdani tehetségkutatók! Hát érdemes ebben az országban tehetségesnek lenni?! Felfedeztetni?! Mondatokat írni egymás mellé, s gondolatok miatt száműzetni?! Munkatársától, tisztelőjétől, Tarabó Zoltán vasi kollégámtól tudom, hogy 60 évesen öt- vennek sem látszott, és szelleme is töretlen voltj új teljesítményekre kész. Ám főnökei — ó, ti kisebbrendűségű komplexusban szenvedő főnökök! — alig várták, hogy kitegye a lábát a szerkesztőségből. zenvedéseit, megaláztatásait legalább részben kiírhatta magából... Ezért a halálfehér ágyon talán már nem kísértették a leventékre szegeződő géppisztolycsövek, s nem emlékezett a pufajkás költő gumibotjára, a csikorgó börtönajtókra. De bizonyára körülvették a szülőföld képei, a hansági tó hűvös nádasa, a bálványarcú fűzek és a tűnődő vízimadarak. S elmenőben magával vitte apja portájának mikrovilágát, miközben nehéz szívvel búcsúztak tőle a fehértói harangok. Requiescat in pace! Amen. Szapudi András MÁTYÁS FERENC Balatonszárszón* Kihalt a táj, miként hajdan, batyuz a halál, ha baj van, s hol nem él a becsület még, — kínhalál csak a fizetség. Az ég vak szemevilága ontja könnyeit a sárba, mint ifjú vérét a néma pokolra került poéta akkor a sínek vánkusán a te életedért, hazám. Egyensúlyt vesztve, a beteg maga mondott ítéletet sorsa felett, hogy felejtsék s csak testtelenül létezzék. Elmegy mind, ki nem alkuszik, hogyha az élet cirkusz itt s száján a némító lakat, ha büntetik, mint rabokat. Elszenvedte az életét, elment, mert sose szerették, mint a hómező terein üldözött szegény Jeszenyin, mert a bélyeget nem bírják a Szergejek, az Attilák. Ám, az idő ügyésze vár, örökebb ő, mint a halál, fólnyitja a bűnök titkát, mint Jézusunk azt a kriptát, célba ér, ki nem alkudott, szellem-világa felragyog, eltemetődhet az a lant, de a költő halhatatlan, akkor is, ha földbe ássák, s megéri fóltámadását. *53 éve, december 3-án halt meg József Attila. Mátyás Ferenc versével idézzük emlékét. BARCS JÁNOS Tank-nyereg Nincs paripám! Itt háború van! Földre tekerődzött a halál: Most Niklán s Boronkán kapál — tűz-láng, halált hordó alakban. Erdők reszketnek, fölrí a táj, -furcsán beszélő emberek alatt nyekereg, tank-nyereg: s földhöz présel minket tűz-dagály. Magyar-Horác földjén lángvirág- kígyó fut —, rozskazlak égnek: — S alkudozik a sebzett világ. Ki érti e kegyetlenséget?! Ágyúdörgés; halál-dallam, szövetségem csak önmagámmal. Marcali, 1945. január 11. Lámaista szobrászat Kiállítás a Kelet-ázsiai Múzeumban Tárgykörében minden eddiginél teljesebb kiállítással várja egy esztendőn keresztül az érdeklődőket a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum (Andrássy út 103). Egy ízben (1984-ben) Körösi Csorna Sándor születésének kétszázadik évfordulóján már volt hasonló témájú tárlat. De a buddhizmus művészetét bemutató, most induló sorozat első része, a Lámaista szobrászat a múzeum szinte valamennyi lámaista plasztikáját felvonultatja. Ez a gyűjtemény felettébb gazdag! Időben négy évszázadot ölel át (a 16-tól a 18. századig.) Térben Nepál, Kína, Tibet és Mongólia művészetét képviseli. A másfél száz műtárgy különböző korok és stílusok jellegzetességeit mutatja be. Buddhák, istenek, démonok — aranyból, bronzból, fából, vörös- és sárgarézből, drágakő díszítéssel. Kevés európai múzeumnak van olyan rangos kelet-ázsiai gyűjteménye képző- és iparművészeti tárgyakból, mint a magyarországinak. Szerencsés Gautama Sakjamuni ember-Buddha (Tibet, 16. század) adottságok révén — műgyűjtők, adakozó kereskedők, mecénások, lelkes múzeumigazgatók közreműködésével — alakult ki a mi különlegesen gazdag és színvonalas kelet-ázsiai műgyűjteményünk. A lámaista kisplasztikái anyagot e század harmincas éveiben kapta meg a múzeum, mégpedig a Delhiben élő kereskedő és műgyűjtő Schwaiger Imre ajándékaként. És alig két évvel ezelőtt is jelentős hagyatékkal gyarapodott a buddhista kisplasztikái gyűjtemény. Ekkor került a múzeumba Csapek Károlynak, a Herendi Porcelángyár egykori tervezőjének a hagyatéka. Csapek gyűjteményében felbecsülhetetlen értékű 18—19. századi munkák vannak. Jelentős mongol anyagot szerzett a múzeumnak Ferenczy László művészettörténész is. Mindezekkel most ismerkedhet a nagy- közönség. És fontos, 19. századi, külső-mongóliai lámaista műveket kölcsönzött a kiállításra a Néprajzi Múzeum is, amelyeket Hans Leder gyűjtött a századfordulón. K. M. A „Nagy Fekete” tanvédő isten (Mongólia, 19. század)
