Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)

1990-12-06 / 191. szám

1990. december 6., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 A TÜRELEM NEM RÓZSÁT TERMETT Hétfőn országos pedagógustüntetés... ................LENTRŐL INDULTUNK LEFELÉ” ( Folytatás az 1. oldalról) Mai számítások szerint a pedagógusok reálbére a tava­lyihoz képest majdnem 10 szá­zalékkal csökkent. 1988 végén a pedagógus átlagbér 7800 fo­rint volt. Az anyagi ágazatokban foglalkoztatott szellemi dolgo­zóké viszont a duplája: 15 600 forint Ezt követte a mi 30 száza­lékos béremelésünk. S minden túlharsogás nélkül az övék is. A mai statisztikák azt mutatják, hogy mintegy 15 százalékkal vagyunk csak lemaradva az említett anyagi ágazatban dol­gozóktól. De: vagy én nem tu­dok számolni vagy ők. — Mit követelnek, s van-e lehetőség a megegyezésre ? Veszélyben az iskolák — A 20 plusz 22 százalékos béremelési javaslatot — a Népszabadság cikkével ellen­tétben — elfogadjuk tárgyalási alapnak — mondta Konecsni Sándor. — A 20 plusz 10 száza­lékot nem tudtuk elfogadni; a legújabb elképzelést, a 20 plusz 0 százalékot pedig már tényleg nem. Nem akarom a gyereke­ket előtérbe tolni, de nemcsak magunkért harcolunk: azért is küzdünk, hogy legyen hol meg­keresnünk a pénzt. Az iskolák, az oktatási intézmények ve­szélybe kerültek. Az idei inflá­cióra nem kaptuk meg a fedeze­tet! Az iskola is pénzből él, ott a piacról veszik meg a nyersa­nyagot. Nagyon sok intézmény jelezte, hogy gond lesz az utol­só havi kiadásokkal. Az iskolák költségvetésében nincs éles határ a bérek és dologi kiadá­sok között. Rossz álmainkban sem szeretnénk arra gondolni, hogy a bérünkből kelljen vissza­fogni a világítás és a fűtés díját. Nem tudom, hogy szakszer­vezetünk elnöksége kitart-e ál­láspontja mellett, hogy csak demonstrációt szervezzünk. A tagság, a tanárok ugyanis, akik a katedrán állnak, sokkal bát­rabban gondolkodnak. A ka­posvári pedagógusok nagyobb része a sztrájk mellett foglalt ál­lást, mert azt célravezetőbbnek tartja. — Ha megkapják a végleges visszajelzéseket és az intézmé­nyek elöntő többsége a sztrájk mellett voksol, mi lesz a követ­kezőlépés? — Mi csak Somogyot tudjuk felmérni. Annak semmi értelme nincs, hogy ez a megye sztráj­koljon, a többi pedig csak tün­tessen. Ha a kormánnyal egye­dül a központunk tud tárgyalni, akkor nekünk a központot kell támogatni. Jó lett volna, ha a kormány korábban is tárgyal a szakszervezetünkkel, de saj­nos, államtitkári vagy helyettesi szinten tartották csak a kapcso­latot! Többet vártunk a minisz­terünktől és a kormánytól. Tud­juk, hogy nagyok a nehézsé­gek; nem a türelmetlenség be­szél belőlünk, hanem az elke­seredettség. Kilátástalan helyzetben — Alacsony szintről indultunk lefelé — tette hozzá Detrich Ist­ván né, a városi SZKSZ elnöke. — így lehetetlen helyzetbe ke­rültek mind az intézmények, mind a pedagógusok. Fásultak, kedvetlenek, és reményvesz­tettek, kilátástalan a helyzetük. Nem látjuk a koncepciót sem, hogy hosszabb távon mit ter­veznek az oktatással és mi a tervük a bérünkkel. Jó lenne, ha végre értelmiségi szinten élhet­nénk! Mert most már nem tudjuk megvenni a szakmai lapokat sem. — A 42 százalékos bérfej­lesztési javaslatot a kormány részéről tárgyalási alapnak te­kintik. S mi az önök elképzelé­se? — Az, ami az előző miniszter- elnöké: a lemaradásunkat há­rom év alatt be kell hozni. Nincs rá lehetőségem, hogy a hivata­los statisztikai adatokhoz hoz­zájussak, így csak magam szá­molgattam, milyen százalékkal lehet ledolgozni a lemaradást a következő két évben. 70—75 százalékos béremelést kéne kapnunk az idén és jövőre is. Vannak olyan rétegek, ahol mindezt meg tudták valósítani egy év alatt. Nyilván azért, mert ez a réteg kicsi. Ne haragudja­nak meg érte az ügyészek és bírák, de mégiscsak felháborító ellentmondásnak tartom, hogy egy nyugdíj előtt álló, Apáczai Csere-díjas tanár (tehát a leg­nagyobb pedagóguskitüntetés tulajdonosa) csak a kétharmad részét keresi meg egy kezdő bíró fizetésének. Mi ez, ha nem égbekiálltó ellentmondás két értelmiségi réteg között?! Óvodák gondja —Mi a helyzet az óvodákkal? — Az állami támogatások drasztikus csökkentése, a csak 10 százalékos dologi automa­tizmus, valamint az a tény, hogy önkormányzati hatáskörbe utalják a költségeinket, már hol­nap megkondítja a harangot az óvodák fölött. Kaposváron szép számban működnek óvodák; mi csak abból és úgy tudunk léptet­ni, amit az állam és az önkor­mányzat ad — mondta Takács Éva, a Bajcsy-Zsilinszky utcai óvoda szakszervezetise. — Ez a 10 százalék azonban egysze­rűen elképzelhetetlen és elfo­gadhatatlan. Úgy érezzük: a működőképes óvoda léte az egész társadalom ügye. Ha az óvoda nem tud működni, mert nem adnak pénzt, megszűnik. A mai társadalomban pedig még a csírái sincsenek meg annak, hogy a családok le­mondhassanak erről az alapve­tő szolgáltatásról. A 20 százalé­kos bér és 10 százalékos dologi kiadás emelésben mi vagyunk azok, akik a leginkább szenved­ni fogunk. Barna Zsolt Rézkori leletek Négyezer éves leletek kerültek elő a dr. Honti Szilvia régész vezette komiósdi ásatásokon. A rézkori-péceli kultúra jel­legzetes darabjai ezek a kis kancsók és méricék. Fotó: Kovács Tibor Szent Miklós - ikon Miklósok, Mikik A bordó bársonyborítón csak ennyi áll: Miklós, s az oly jól ismert díszes, csavart végű bot is megtalálható, amely a negye­dik században, a kis-ázsiai My- rában élt püspöké volt. A Se- diánszky János által összeállí­tott elegáns kötettel a Helikon Kiadó lepte meg a névnapjukat ma ünneplőket. Becses aján­dék ez, amely mindent elmond nevükről és híres druszáikról a Miklósoknak és Mikiknek. No és valamennyi gyereknek, akik a jóságos püspökben tisztelik a vattaszakállú Mikulást, „aki az utóbbi időben nálunk gyakran télapó lett. S hogy őket is érje szerencse, a cipőjüket hagyo­mányosan kiteszik az ablakba. Miklós püspök pedig piros pa­lástban, fején a csúcsos főpapi süveggel, hátán ajándékhordó puttonyával azóta csak járja szerte a világon az áruházakat, a forgatagos nagyvárosi utcá­kat, megjelenik családi és isko­lai ünnepélyeken, mese- és ké­peskönyvekben, számtalan kiadásban...” A gazdagon illusztrált karcsú könyvből megtudhatjuk, hogy a Mikulás valójában a Miklós szláv változata, s benne rejtőzik Niké, a győzelem istennője. Szent Miklós püspökről, mint a keleti egyház máig legtisztel­tebb szentjéről is olvashatunk. Szó esik krampuszokról és vi­lághírű szép Miklósokról, és egy középkori Szent Miklós-já- tékkal is találkozunk. Az irodal­mi részletek pedig — várhatóan — Arany Toldijával kezdődnek, s a két Zrínyi alakja is felidéző- dik. Olvashatunk Bethlen Mik­lóstól és Tóthfalusi Kis Miklósról csakúgy, mint Niccoló Machia­vellitől és Nikolaus Lenautói. Barabás Miklós két-két képe kapott helyet az antológiában, s Melocco, Ybl, Borsos és Schöf- fer/W/Zc/ósművészetéből is ízelí­tőt kapunk. A szerkesztő Rad­nóti Miklóstól a Hetedik eclogát választotta. Kedves Mikik, Miklósok, bol­dog névnapot! (Lőrincz) Szakonyi Károly: MIKULÁS — 1989 Hideg van az utcán; Katalin napja körül váratlanul havazott, de el is taka­rodott a hó, azóta jeges szelek járják; por kavarodik a megszáradt levelekkel meg az utcai szeméttel. Virgil fázik, akárhogyan is öltözik a bíbor palást alá, hiába teker újságpapírt is a ba­kancsába, ami tudvalévő, jól szigetel, fázik az áruház előtti toporgásban. Nyitástól kezdve ácsorog az utcán, jön-megy a portál előtt a földig érő kle- petusban, veres sipkával a fején, fehér műszakállal, -bajusszal az állán s az orra alatt, s bár a keze is fehér kesztyű­be bújtatott, dermedt ujjakkal osztogat­ja az olcsó csokoládékat a puttonyá­ból. Megfizetik ezt a jelmezesdit, a pénz is kell, de Virgil nemcsak a keresetért vállalja; többet ér neki a gyerekek örö­me, ámulata, ahogy anyjuk-apjuk mel­lől hozzá futva megállnak előtte, fel­néznek rá csillogó, bámuló tekintettel; Virgil látja a szemükben a rémülettel elegy boldogságot: — Hát mégis?! Mégiscsak létezik?!... Ilyenkor újra érzi azt a borzongást, amit még gyerekko­rából őriz magában; emlékszik egy decemberi estére, amikor az unoka­bátyja öltözött be Szent Miklósnak, s annyira elváltoztatta a hangját meg a mozgását, és a jelmez alatt annyira idegen lett, hogy Virgil, bár igazából tudta, csupán játék az egész, mert a felkötött szakáll madzaga is árulkodó volt — mégis hitte, hogy a Mikulás kopogtatott be a konyhájukba, s ült elébe a hokedlira, miközben a csizmás lába elé tette a piros celofánokba cso­magolt ajándékokat rejtő vesszőkosa­rat. Hitte, mert hinni akarta. A varázslat kedvéért. Ezért aztán valóban reme­gett a megrendüléstől, amikor vála- szolgatott a szokványos kérdésekre: —Jó gyerek voltál-e? Tanultál-e? Szót fogadsz-e a szüleidnek?... Virgil, hogy méginkább felidézze magában ezeket a pillanatokat, maga is faggatja a gyerekeket az áruház előtt. Selypegve, félénken felelgetnek; anyjuk-apjuk kabátját zavartan marko- lászó kezük, pislogásuk melengeti Vir­gil szívét. És persze a büszkeség is eltölti, látva a szülők biztató mosolyát: úgy, úgy, csak kérdezgesse őket, Mi­kulás bácsi! Bizony, Mikulás bácsi!... Előfordul, hogy a felnőttek is rajta felej­tik tekintetüket, némelyik még egy ba­rátságos biccentésre is képes. Virgil örül a szerepnek. Örül a maszknak, a palástnak, amely elrejti őt. Mindazon­által fárasztó egész nap kinn lenni az utcán. Nem ártana egy kis „védőital" sem, egy korty pálinka ebben az idő­ben, de nem szabad; mégsem lehelhet szeszgőzt egy Mikulás! Olykor-olykor bemegy az áruház hátsó bejáratán a mosdóba, aztán meg forró kávét kér a titkárságon, de nem sokat időzik oda­benn; csakhamar újra rója az utcát. —Tessék, tessék! — kínálja a putto­nyát, amin a cég reklámja díszeleg: Virgilnek az a dolga, hogy megállítsa az embereket, és udvarias gesztusok­kal beterelje őket, ha tudja, vásárolni. Csalétek, hangulatkeltő decemberi színfolt. Ennyi csupán. De Virgil nem így érzi; több ez neki, mint egyszerű munka: tekintélye van, ajándékozhat, és a gyerekek csodálják, a szülők pe­dig szolidárisak vele. — Tessék, tessék! — Pöttöm kezek nyuládoznak a puttonyban rejlő csoki- Mikulásokért, hálásan rebegnek kö­szönetét a Nagy Csodának... Fáradt, mire letelik a szolgálata, mégsem öltözik át szívesen. Kedvetle­nül akasztja be a fémszekrénybe a palástot, s amikor leveszi arcáról a mű­szakállt, -bajuszt, csupasz, a hidegtől veres képét látja meg a falitükörben. Látja fogatlan ínyére töppedt ajkát, szeme alatt a ráncokat, nikotinsárga haját. — Holnap a szokott időben — mond­ja az áruháziaknak búcsúzásul, s köz­ben eszébejut, már csak néhány napig veheti magáraajelmezt. Odakinn pénz után matat a zsebében, gyűrött szá­zas, fémhúszasok akadnak a marká­ba. A körúti büfében lehajt egy fél cse­resznyét, sört kortyolgat rá; álldogál a gőzben, a hagyma- meg olajszagú melegben. Most nem a bíbor palást borítja vézna testét, hanem az anorák, amit ügyvéd ismerősétől kapott. („Már nem járok síelni, magának adom!”) Az újságpapír a bakancsában alaposan átmelegíti a lábát idebenn, nincs sok kedve kimenni a hidegbe. Elpilled. Enni kellene. Nézi a táblát a konyhapultnál. Csirkemáj. Gulyás. Marad a gulyáslevesnél. Szürcsöli a forró, zsíros lét, kenyeret mártogat bele, sok foga hiányzik, nem tud rágni. Lökdösik, ahogy ott nyüzsögnek körü­lötte; egy irhabundás nő (rántott bordát vett róseibnivel meg savanyúsággal) fintorogva elhúzódik a közeléből. Nem törődik vele. A meleg levestől kezdi jól érezni magát újból, persze másként, mint ott, az áruház előtt abban a jel­mezben. Eszébe jutnak a haverok a Nyugatinál, velük tarthatna az éjszaká­ban, várják, mint mindig, de most nem Jehet, ezekben a napokban nem ihat 'velük, majd aztán, ha visszamegy a piacra, ha megint összeverődnek a Lehel téren meló után koslatva. De amit tart ez a mostani, jó munka, nem keresi meg őket. Reggel fel kell ölteni a bíbor palástot. A szülők megkérdezik tőle: — Ugye majd tetszik hozni aján­dékot a jó kisgyerekeknek? „Tetszik hozni” — ez igen! Ez jut eszébe. Körülnéz. Ezek itt mit képzel­hetnek róla? Mit tudnak ezek? Oda­megy a pulthoz, jókedvében kér még egy üveg sört; érzi, fejbekólintja az ital, jobb lesz, ha elindul. Vigyázni kell. Nem ronthatja el a dolgot. Az esti utcán tolong a nép; nem száll villamosra, gyalog sétál át a hídon. Jeges szél kerekedik a Duna fölött. Most kibírja; melengeti az étel meg az ital. A Krisztinában újságcsomagot ta­lál egy kuka tetején, csupa drága ké­peslap; viszi magával a hóna alatt. Olvasni fog, még nézheti a tévét is, kellemes estéje lesz. Fenn, az üvegcsarnokban már ott vannak a többiek. Elvackolódtak, mor­dulnak, biccentenek, intenek. Elmegy mellettük. Nem késte le atévét, pereg a műsor, a pálma előtt a színes monito­ron villog a videoklipp, bomba nő éne­kel; erős képvágások: zenészek, fé­nyek, meztelen combok, hajzuhata- gok, tengerpart, napfény, villasorok, autócsodák, és megint az énekesnő a fényözönben. Letelepszik a sarokban az egyik na­rancsszínű műanyag fotelba. Szét­bontja az újságcsomagot, olvasgat. A hangszórókból néha behallatszik a jel­zés, vonatok indulását, érkezését köz- lik. Virgil szeret itt, a jó melegben. Üveg­palota. A füstszínű ablakokon át látni a Vérmező ligeteit, a Várdombot, a fé­nyeket a város felett. Könnyen és gyor­san telik itt az éjszaka; mosdó is van az állomáson, teljes komfort. És a büfé is korán nyit. Ültében nyomja el az álom. Később majd elvackolódik, ha már elcsende­sedik a pályaudvar. Jó, hogy mégsem zárják ki innen. A szolgálatos rendőr lépteire ébred. Ismeri. — Na, mi van? — Mikulás vagyok — néz fel a rend­őrre derűsen. — Mikulás! — nevet megvetően a rendőr. — No hiszen! Mikulások! — Int a szunnyadók felé. — Az, az! Mikulá­sok! Virgil félálmában ott van az utcán, az áruház előtt, bíborban, inkognitóban. Gyermekkéz nyúl feléje, ő meg aján­dékot ád, a gyermek mosolyog, és Vir­gil boldog. Csend van az üvegcsarnokban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents