Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-29 / 185. szám

1990. november 29., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

A Gebauer

A tanú

Peter Wirtz ijedten fordult a hang irányába: nyitott sportkocsi fékezett mellette. A gépcsodából egy szép, fiatal nő mosolygott rá.

— Hová tart, fiatalember?

— kérdezte a hölgy. — Elviszem, ha akarja.

Kinyitotta az ajtót, majd bátortalanul a csomagjára, egy vitorlavászon zsákra mutatott.

— Tegyem a csomagtartóba?

— Dehogy. Tegye a hátsó ülésre.

Amint beült, a nő gázt adott és a kocsi valósággal megugrott. Wirtz a nőt figyelte. Szűk miniszoknya volt rajta, hozzá finom anyagú trikót viselt. A bőre napbarnított volt.

— A cél lényegtelen, mindössze két napot szeretnék agyonütni valahol — mondta.

— Igen? Na, akkor menjünk hozzám. A tengernél lakom, a töltés mögött.

Peternek melege lett, az arca kipirult. Olyan ez, mint egy mese, gondolta.

— Inge Stewens a nevem

— mondta a nő és hozzátette: — A mamámtól jövök.

Peter lassan feloldódott, és az életéről beszélt. A jogi egyetemről és a terveiről.

—A férjem építészmérnök, okvetlenül meg kell ismernie. Sajnos eléggé elfoglalt, és kevés időt tölt velem.

— Nahát—mondta a f iatah ember, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy miképpen lehet egy ilyen asszonyt elhanyagolni.

Hamarosan letértek a fő- útról és a kocsi egy kovácsoltvas kapu előtt állt meg. A ház egy prospektus címoldalát is elfoglalhatta volna. Inge a garázsig hajtott, néhány rövidet dudált, a házban azonban senki sem mozdult.

— A férjem valószínűleg úszni ment. Jöjjön, igyunk meg valamit. A csomagját nyugodtan hagyhatja.

Peter Wirtz mégis kivette a zsákot a hátsó ülésről és a kocsi végéhez támasztotta.

Inge két koktélt kevert, tálcára tette és lassan kisétált a teraszra. A parton a jól ismert fonott ülőkosarak látszottak, a teraszon napernyőket helyeztek el. Szinte nem tudott betelni a csodálkozástól, hogy mindez vele történik. Inge mintha ideges lett volna.

— Már rég itt kellene lennie — mondta nyugtalanul.

— Talán itt is van valahol, hiszen a ház nyitva volt.

Gyors pillantást vetett a nőre, aztán felállt, a korláthoz ment, háttal nekitámaszkodott, az épületet nézte.

— Ott fenn a sarokban van a dolgozószobája.

Szabálytalan csillag alakú lyuk éktelenkedett a szoba ablakának üvegében.

— Különös — mondta Inge —, amikor elmentem, az ablaknak még nem volt semmi baja.

Elindult a házba, átsietett a nappalin, amelyből lépcső vezetett az emeletre. A lépcső- fordulóban azonban megállt.

— Peter, az az ajtó... Én félek...

Peter Wirtz odament, kinyitotta az ajtót. A szőnyegen, a szétszórt papírok között egy férfi feküdt. A homlokát seb csúfította el. Inge felsikoltott Peter háta mögött.

— Mi történt a férjemmel?! Azonnal orvost kell hívnunk.

Peter vállat vont.

— Már késő. Meghalt.

Aztán az ablakhoz lépett,

félrehúzta a függönyt. Szép volt a kilátás: a parkra látott, átsiklott a tekintete a garázsra és a kocsira, amellyel érkeztek. És ekkor észrevette, hogy a zsákja nem a kocsi mögött volt, ahol hagyta, hanem néhány méterrel távolabb, az út szegélyéhez támasztották.

Inge a halott férfi mellett szipogott. Peter megpillantotta a telefont. A rendőrségen azonnal válaszoltak.

— Mindjárt itt lesznek — mondta. — Jöjjön, menjünk le!

Peter még egyszer visszafordult, hogy megérintse a halott kezét, az jéghideg volt és merev, akár egy deszkadarab. Lent a teraszon a nőhöz fordult.

— Emlékszik a zsákomra? Nem akarta, hogy a csomagtartóba tegyem. Most meg valaki elvette onnan, ahol hagytam. Vajon miért? Rögtön meg is mondom. Azért, mert a halott férje a csomagtartóban volt. Ezért van úgy összezúzódva a holttest. Ugyanis nem itt ölték meg és legalább két napja halott. Ez a merevségből is kitűnik. Amikor az előbb a teraszon ültünk, gondolom, a szeretője kiemelte a halottat a csomagtartóból. És ehhez félre kellett tennie a zsákomat. Fölvitte a halottat, csinált egy kis rendetlenséget és a betört ablaküveggel adott jelt, hogy kész a munkával. És ekkor márfel- mehettünk, maga és én. Mert úgy gondolták, én leszek a tanú, hiszen együtt találtuk meg a holttestet. Ez egyben alibi is, igaz?

Rendőrautó szirénája törte meg a csendet.

— Továbbá maga nem is volt a mamájánál — folytatta —, hanem a szeretőjével találkozott és a férje bizonyára meglepte magukat. És ez az életébe került. A szeretője közben idejött, maga pedig útközben fogott egy „tanút”. Ezért vett fel engem. Zseniális.

— Ezt el akarja mondani a rendőrségnek is?—kérdezte a nő.

Megérkeztek a rendőrök. Peter elindult eléjük, egy pillantásra sem méltatta az asz- szonyt.

H. Blankenberg

Megnyerő, szőke férfi

Az asszony már biztos volt, hogy a magas, szőke férfi követte. Felfigyelt rá az utca sarkán lévő újságárusnál. A férfi is ott szállt taxiba. És most itt ül, ahol a szokásos, délutáni pezsgőjét kortyolgatja. A nő kihívó pillantást vetett rá, s az barátságosan vissza- mosolygott. Majd felállt, és mintha húzódozna, közelebb jött.

— Brent asszony?

— Mit akar? — Megkísérelte, hogy elutasító legyen, de nem nagyon sikerült.

— Nem is sejti ? — kérdezte az ismeretlen. — A férjéről van szó. Megbízott, hogy ellenőrizzem, mit csinál a húsz esztendővel fiatalabb felesége, míg ő dolgozik. Nem az érdekli, hogy miképpen issza el a pénzét a város legdrágább bárjában.

Gyors pillantást vetett a pezsgőre, majd színes fényképeket húzott előa zsebéből és lezser mozdulattal Joanna elé tette.

— Ezt akarja látni. Van belőlük egy tucatnyi: Kellemetlen lenne, ha a kezébe jutnának.

— Biztosan — bólintott Joanna higgadtan. — Kellemetlen is, meg nem is. Tudja, túl sokba kerülne neki a válás...

Nevetni kezdett.

— Nézze, hajlandó vagyok adni magának néhány dollárt és kifizetem az italát. A béke kedvéért, meg hogy elkerüljük a jelenetet.

— így nem kötünk üzletet — mondta a szőke férfi udvariasan, ám határozottan. — Maga bizonyára nem tudja, hogy a férje meg akarja változtatni a végrendeletét az első házasságbóliíszármazó lánya javára. És jjkkor nem maga lesz az egyetlen örökös. Azért fogadott fel engem, hogy megerősítsem a döntést. Es ha aztffiiszi, hogy mindezt csak kitaláltam, kérdezze meg a férje ügyvédjét.

Joanna habozott

— Mennyit akar?!

A férfi a fejét csóválta.

— Azt hiszem, nem értett meg. Valamit tennie kellene

Brent asszony. Maga tetszik nekem és én az ön pártján vagyok. Feltéve, ha nekem is jut valami.

Joanna hidegvérrel nézett a szemébe.

— Ha már olyan sokat foglalkozott velem, azt is tudhatja, hogy mit fogok válaszolni. Vagy nem?

— Hát persze. Hallgassa meg a tervemet. Ugye, a férje imádja a repülést és ezek a kis gépek különösen sérülékenyek. Tudok egy szerkezetről, amely minden fémlapra illeszthető, minthogy a robbanóanyagot mágnesre rögzítették.

Egy csokoládétábla nagyságú csomagot vett elő és finoman Joanna elé helyezte.

— Csupán egy kis figyelmesség, asszonyom. És tudja, a robbanószer azonnal megsemmisül. A szakértők a roncs alapján következtethetnek bármire, de bizonyíték nincs a kezükben.

— Ez érdekesen hangzik. Majd gondolkozom rajta — mondta Joanna, és hosszasan nézte a kicsiny csomagot.

Tény, hogy a szőke férfi jókor tűnt fel. A véletlen ez, vagy a sors akarata? Joannát ugyanis már régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy Maxi- miliant jó lenne átsegíteni a túlvilágra. Végtére is a vagyonáért ment hozzá, és most már öreg is, unalmas is. Tetszett neki a „repülőszerencsétlenség’’ ötlete.

Kiment tehát a repülőtérre és azt hazudta, hogy elvesztette az egyik fülbevalóját.

Jim Carson, a repülőtér technikusa a feje búbját va- kargatta.

— Sajnos, asszonyom, a hangárt már bezártam.

— Kérem, Jim, segítsen rajtam. Biztosan a gépben esett le a fülbevaló, melyet Maximiliantól kaptam a házassági évfordulóra.

— A férje reggel repülni fog. Nem nézhetné meg ő, holnap?

— Jaj, neki nem szabad erről tudnia.

Carson fáradtan bólintott és a kulcsokért nyúlt.

Joanna tizenegy óra körül ébredt, valami neszt hallott. Mintha a bejárati ajtót nyitották volna. De Maximilian mérgesen szokta becsapni.

— Jó reggelt, drágám — mondta kedvesen a férj.

— Azt hittem, Philadelphiába repültél — kiáltott rémülten Joanna.

— Úgy is terveztem, de valami rossz érzésem támadt és még egyszer átnézettem a gépet. És képzeld, a technikusok robbanószerkezetet találtak a gépen.

— Úristen, Maximilian...

— Én is az Istenre gondoltam. Meg arra, hogy valaki az életemre tör. Azonnal ki is hívtam a rendőrséget, így hát bármelyik pillanatban itt lesznek.

— Micsoda?! Úgy értem, miért?

—Hogy nyomozzanak gyilkossági kísérlet ügyben. Amiért is sokévi börtön jár, drágám.

— Sejted, hogy ki tette?

— Hát persze. Megbíztam egy detektívet, hogy kísérjen egy bizonyos személyt. Nos, a fényképeken kívül, amelyek a szerelmi életét dokumentálják, van olyan is, amint egy szerkezetet erősít a gépre. Szerinted ez véletlen? — Maximilian szélesen elmosolyodott. — Mikor ajándékoztam én neked fülbevalót, Joanna? Soha!

— Átkozott... — tört fel az asszonyból.

— Nos, ha nem akarod, hogy a fotók a rendőrség kezébe kerüljenek, szépen beleegyezel a válásba. És írásba adod, hogy semmivel sem tartozom neked.

— Te megőrültél...

— Én a helyedben gyorsan aláírnám — mondta a férj és kinézett az ablakon. Éppen befordult egy rendőrautó.

— Tévedsz, ha azt hiszed, hogy túljárhatsz az eszemen — mondta az asszony cinikusan.

— Már megtörtént, hölgyem — hallatszott egy férfihang. A magas, szőke volt. Váratlanul jelent meg ezúttal is és a fotók voltak a kezében.

— Elmesélheti a sztorit a rendőröknek, asszonyom, de nem hiszem, hogy sikert aratna vele...

C. Lemon

Vérbosszú

— Azt hiszem, vihar lesz — mondta Timothy és az eget nézte.

— Viharban nagyon rossz itt a szigeten. Egyszer már megismertem.

— Nem érdekel — dünnyögte a szemben ülő férfi. — Térjen végre a tárgyra.

Timothy, a riporter vidám arcot vágott.

— Nyugalom, mister Baker, van időnk.

— Nekem nincs — mondta a férfi türelmetlenül. — Beszéljen, vagy menjen a fenébe.

—A múlt héten Európában jártam

— kezdte a riporter. — Olaszországban, egy isten háta mögötti faluban. Tinto a neve.

Baker tekintete hirtelen megváltozott.

— És?

— Ott egy férfi nyomára bukkantam, aki Frank Bakernek mondja magát. Korábban Pietro Zappone volt a neve.

Baker kaparást érzett a torkában, az asztmaroham előjelét. A gyógyszer után nyúlt, majd felugrott és a teraszra sietett. Az aeroszol hatni kezdett, megkönnyebbülést érzett. Visszatért és nyugodtan felszólította vendégét: — Mondja tovább!

A riporter nem mutatta, hogy meglepődött. Ám abban megbizonyosodott, hogy Baker, azazhogy Zappone hidegvérű ember.

— Nos, Zapponét az Interpol körözi. Prostitúció, kábítószer, gyilkosság, íme néhány tétel a bűnlajstromáról. Bandavezér volt. Most azonban köztiszteletben álló polgár. Mit szólnának vajon a barátai, na megtudnák róla az igazat?

— Ehhez előbb be kellene bizonyítania, hogy én vagyok Zappone.

— Vannak bizonyítékaim. — A riporter egy dossziét húzott elő. — Gondoltam, eladom magának.

— Mennyit kér érte?

— Semennyit. Közben meggondoltam magam, nem adom el.

— Akkor mit akar?

— Nyilvánosságra hozom.

— Megőrült?! — kiáltotta Baker. — Mi haszna lesz belőle? Egy időre hírnevet szerez, némi pénzt is kap, de mi az ahhoz képest, amit tőlem kaphat. Mondjon egy összeget, á pénz nem számit.

— Tudom. De nekem nem kell a piszkos pénze.

— Akkor meg minek jött ide?

— Hogy magától halljam az eltitkolt nevét, Zappone.

—Azt mondja bizonyítékai vannak? Vagy csak blöfföl?

fimothy kinyitotta a dossziét. Baker elsáppdt.

— Átkozott — csúszott ki a száján.

A riporter vigyorgott.

— Százezer — mondta Baker.

A riporter csak nézte vigyorogva.

— Kétszázezer.

A fejét csóválta.

— De hát mondja meg, mit akar?

— Látni, hogy miképpen szenved. Azt akarom, hogy bűnhődjön minden gyilkosságért, minden kiló kábítószerért.

Szélroham csapta ki a teraszajtót.

— Mondtam, hogy vihar lesz — készülődött a riporter —, és én még előtte el akarok menni a szigetről.

— Nem hiszem — mondta Baker és már pisztoly volt a kezében.

— No de, Zappone — szólt cinikusan a riporter. — Ezzel nem megy semmire. Én ugyanis elmondtam néhány embernek, hogy körülnézek a szigeten. Ha holnapig nem érek visz- sza, keresni fognak.

— És megállapítják majd, hogy a vihar áldozata lett.

Aztán hirtelen a riporter mögött termett és lesújtott a pisztoly agyával. Timothy hangtalanul összecsuklott.

Látta, hogy a riporter még él, kivonszolta a teraszra. Senki sem láthatta. A vihar már bömbölt, az ég feketébe borult. Amikor az eszméletlen testet belökte a vízbe, már az égihá- ború is elkezdődött.

A szigeten kevesen laktak, főleg gazdagok jöttek ide a világ elől. A szobában megszólalt a telefon.

— Tessék.

— Frank, mit keresel te még ott? — A szomszédja volt, egy sebész. — Veszélyben van a házad is, elsodorhatja az orkán.

— Miféle orkán?

— Te nem hallgattad a rádiót? Már egy félórája riadókészültséget rendeltek el, a szökőár miatt. Mi már Dobiin pincéjében vagyunk, azonnal gyere ide.

— Jövök. — Letette a kagylót és a kijárat felé indult, amikor eszébe jutott a dosszié. A bizonyítékok! Visszarohant. De hová tegye? Oda nem viheti. Meg kell semmisíteni. Afürdőszobába sietett és az iratokat bedobta a kádba. Spiritusz kellene rájuk. De hol a spiritusz? Amint megtalálta, ráöntötte és fellobbant a láng, megnyugvással indult az üvöltő viharba. Talán ötven métert kell megtennie a biztonságot jelentő pincéig. Futni kezdett, nem is mert a tengerre nézni.

Levegő után kapkodott. Amikor félt, mindig rájött az asztma. Mennie kell. Kétszer is a torkába spriccelt a gyógyszerből és botorkált tovább. Már feltűnt a pince bejárata, amikor megtántorodott és elesett. De akkor már elszabadult a pokol is, viharral, esővel, villámlással. Elvágódott, fájdalom hasított a karjába, a szájában

pedig a vér sós ízét érezte, aztán elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, sötét volt körülötte.

— Elmúlt a legrosszabb — hallotta a sebész hangját. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. A karját sem tudta emelni.

— Súlyosan megsérültél, amikor lezuhantál és sok vért is veszítettél. És sajnos, vérátömlesztés nélkül nem tudok rajtad segíteni.

— Siess, Bob, kérlek — nyöszörögte félelmében.

— Persze — hallotta az orvos hangját —, de B negatív a vércsoportod.

— Na és?

— Itt senkinek sincs B negatívja.

— Akkor vigyél a szárazföldre. Addig kibírom.

— Nem tudlak átvinni, az árhullám minden hajót tönkretett. És nincs kapcsolatunk a szárazfölddel, különben már kértem volna helikoptert.

— Nem hagyhatsz meghalni, a pénz nem számít.

— Legyél nyugodt, van még egyetlen esélyed — mondta az orvos bátorítóan. — Egy riporter van a szigeten, neki is B negatívja van. Tudom, mert mütöttem valamikor. Timothy segíteni fog neked. Csak kis türelem kell, amíg megtaláljuk.

— Nem fogjátok megtalálni — suttogta Baker, alias Zappone, akinek ezek voltak az utolsó szavai.