Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-11 / 144. szám
8 1990. október 11., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA LEVÉL SZŐKEDENCSRŐL Egy nyugdíjból megélni Szeptember 20-án a Nyugdíjasok oldalán Egy régi olvasójuk aláírással közöltük azt a levelet, melynek írója sérelmesnek és jogtalannak tartja az özvegyi és a saját jogú nyugdíj együttes folyósítási összeghatárának fölemelését 6410 forintra. Egy héttel később ugyancsak a „mi oldalunkon” tettük közzé Sárdi Gyulának, a Somogy Megyei Társadalom- biztosítási Igazgatóság igazgatójának a válaszát. Egy, a témában közvetlenül érintett olvasónkat a névtelen levélíró fölháborodása késztette arra, hogy tollat ragadjon és közölje véleményét — nem névtelenül, hanem nevének, lakcímének aláírásával. Özvegy Gerencsér Gyuláné Szőkedencsen lakik, a Fő utca 131. szám alatt. Hét éve nyugdíjas. „Azt írja a hölgy, fel van háborodva, amiért azok az özvegyek, akik saját jogon nyugdíjat szereztek, most együttesen 6400 forintot kapnak, ő viszont csak 5490, a férje pedig 7800 forintot” — olvasom Ge- rencsérné levelében. Majd így folytatja: „Én nem irigyelném a hölgytől, ha ő kapná a 6400 forintot, s az én férjem élne... Sajnos két évvel ezelőtt szívinfarktusban meghalt, csak két évig élvezte megérdemelt nyugdíját. A névtelen levélíró és a hozzá hasonlóan méltatlankodó hölgyek akkor tudják meg, mit jelent egy nyugdíjból megélni, ha egyedül maradnak, ha minden munkára, amit azelőtt a férj elvégzett, pénzért kell fogadni valakit... Mi nem szakképzettséghez kötött munkát végeztünk, hanem fizikait, de — szerintem — az épp olyan értékes és olykor talán fontosabb is, mint a szellemi. Nem azért maradtunk meg a fizikai munkánál, mintha tanuláshoz nem lettünk volna alkalmasak, azonban akkor, amikor mi fiatalok voltunk, a földművelés jelentette számunkra a kenyeret, a megélhetést. Családunk kuláklistán szerepelt, de ezt én nem szégyelltem...” Özvegy Gerencsér Gyuláné levele mintegy illusztrációja lehet a társadalombiztosítási igazgatóság vezetőjétől egy héttel korábban kapott válasznak. És bizonyság arra, hogy véleményt, álláspontot képviselni és szóvá tenni igazán úgy korrekt, ha nem titkoljuk el, ki van a kimondott vagy leírt szavak mögött. Szőkedencsi olvasónk erre is jó példával szolgált. — hf — Az öregkor titka A Rodope-hegységet magába foglaló dél-bulgáriai Szmoljan megye híres száz éven felüli lakosairól. Bolgár és külföldi gerontológusok végeznek itt kutatásokat, hogy kifürkésszék a hosszú élet titkát. A 800—1150 m közötti tengerszint fölötti magasság, az évszázados tűlevelű erdők, a számtalan hegyi vízforrás és a tiszta levegő jótékony hatást gyakorolnak az itteni lakosok egészségére és munka- képességére. Ehhez járult még az aktív munka, azömében gyümölcsöt, joghurtot, zöldséget tartalmazó racionális táplálkozás, a higiénikus életmód, a szeszes italok és a dohányzás kerülése. A képen: Petar Mandzsukov, Szmoljan város 103 éves lakója. (Fotó: Szófia-Pressz, Mihail Karsovszki felvétele) Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc ,,Engem ne küldjenek... Imre bácsi decemberben tölti be a hatvanadik évét. Már évek óta mondogatja: — Elég volt nekem, elég volt ebből. Ahogy elérem a nyugdíjkort — ha ugyan ezek között megérem —, elmegyek azonnal nyugdíjba. El én, el bizony! Még az idén, év elején is mondogatta, nemcsak otthon a feleségének, nemcsak a munkatársainak, a kislányoknak, hanem főnökének is. Ez utóbbi bólintott rá. A felesége azt mondta, hiszi, ha látja. Most, egyik este részegen ment haza. Az asszony tudta, hogy baj van, mert Imre bácsi soha nem volt ivós ember. Ha mégis lehajtott egy féldecit vagy megivott egy fröccsöt, az sem látszott meg rajta. Most látszott. Annus néni nem is kérdezett semmit. Még azt is halkan kérdezte, hogy vacsorát tálaljon-e. Imre bácsi meg rámordult, hogy nem kell vacsora, nem kell semmi, legjobb lesz, ha ő felfordul. Leheveredett úgy, ahogy volt, ruhástul az ágyra, és két perc múlva már húzta a lóbőrt. Annus néni, amennyire tudta, levetkőztette. Éppen hogy betakargatta, amikor kopogtattak. Imre bácsi fiatal főnöke kopogott halkan. Ahogy belépett, már látta, hogy mi a helyzet. Csak Annus néni nem értette a dolgot. Aztán megértette. A fiatalember szépen elmagyarázta, hogy ma délelőtt beszélt Imre bácsival a nyugdíjaztatása miatt, mivel hogy az öreg folyton mondogatta, és most lenne, akit januárban a helyére tudna állítani, Annus néni egyik sógorának a fia, aki közgazdaságit is végzett. Ő beszélt Imre bácsival, hogy komolyan gondolta-e azt a nyugdíjba menést, mire az öreg feje lila lett, és bevágta őrá az ajtót. Hát ezért van most itt, úgy gondolta, beszél újra Imre bácsival, megmondja neki, hogy ha nyugdíjba megy is, számítanak rá, nemcsak társadalmi munkában, de még egy félállást is felkínálnak neki... Annus néni csak ennyit felelt rá: — Én elhiszem, hogy te nem akartál rosszat, fiam, de az ember ebben a korban érzékeny. Talán egy kis türelem kellett volna. Mert hiszen ő is tervezte azt a nyugdíjat, csak ő akart szólni hamarább. Ő megy, de őt ne küldjék...-S — Megkérdezték, ■■■■■■■■■■■■■ válaszolunk B. L.-né, kaposvári olvasónk — több, nyugdíj előtt álló társa nevében is — a nyugdíj megállapításával kapcsolatban a következőket írta. Közismert, hogy a dolgozóktól a bruttó fizetésük 10 százalékát vonják le nyugdíjjárulék címén. Énnek ellenére — tudomása szerint— a nyugdíj megállapításánál már csak a nettó fizetés átlagát veszik alapul. Véleménye szerint ez az intézkedés nemcsak észszerűben, hanem hátrányosan érinti a nyugdíj előtt állókat is... Levélírónk érdeklődő észrevételére a Somogy Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóságtól kértünk választ. Ebből kitűnik: olvasónknak igaza van abban, hogy a 10 százalékos nyugdíjjárulékot valóban a munkáltatótól (foglalkoztatótól) kapott munkabér, a munkadíj és az ilyen jellegű egyéb pénzbeli juttatás, prémium stb. úgynevezett bruttó öszege után kell megfizetni. A nyugdíjalap kiszámításakor az igazgatóság a keresetből nem vonja le a nyugdíjjárulék összegét, tehát a nyugdíjalap nem a dolgozó nettó fizetésének átlaga! Abban az esetben, ha a nyugdíjalap számításánál az 1987. december 31-e utáni kereseteket is figyelembe kell venni, a kereseteket a személyi jövedelemadóval csökkentik. Erre azért van szükség, mert a nyugdíj után nem kell személyijövedelemadót fizetni. Ebből a szempontból kétségtelen, hogy nem a teljes bruttó keresetet vesszük figyelembe a nyugdíjalapkiszámításakor. Ateljes- séghez hozzátartozik az is, hogy a 10 százalékos nyugdíjjárulék a figyelmen kívül hagyott személyi jövedelemadóból is levonásra kerül. EGY NYUGDÍJAS FELJEGYZÉSEI ff Őszi napsütésben Gyertyás László A nagymama is — n 'ó Nagy „érték” ma a nagymama a családban... Éppen ezért a családtagok hajlamosak arra, hogy idejével rendelkezzenek. Hiszen ő úgyis ráér, mert sok a szabad ideje. Nem ritkán annyi elvégzendő feladattal bízzák meg, hogy ki sem látszik a munkából. Ez különösen akkor van így, ha több unoka van. Hol az egyik beteg, hol a másik, nem mehetnek óvodába, iskolába, a legjobb megoldás: a nagymama. Ö szívén viseli mindegyik apróság gondját-baját, szívesen főz... Ha szórakozni megy a szülő, a nagyi segítőkészen vigyáz a kicsikre, segít bevásárolni, unokákat óvodába, iskolába kísérni, és még ki tudja, mi mindenre „használható”. Főleg akkor áll elő ez a helyzet, ha a nagymama egyedül van, nincsen társa. Szinte minden idejét kisajátítja magának a család. Ilyen esetekben derült égből villámcsapásként hat, ha a nagymama kijelenti, hogy talált megfelelő társat, akivel eljár egy kicsit szórakozni, és már nincs annyi szabad ideje, mint régebben. A bejelentésre a családtagok összenéznek, tekintetük elárulja a bennük megfogalmazódó kérdést: — Jé, a nagymama is nő?! Igen. A nagymama is nő, aki figyelmességet, szeretetet, kedveskedést, gondoskodást igényel. Ez különösen vonatkozik a gyermeküket egyedül felnevelő nőkre, akik felett elfutottak az évek, és másodszor maradtak egyedül. Először a társuktól kellett megválniuk, azután a gyermeküket bocsátották útra az életbe. Ezeknek a nőknek az egyedüllét elviselése még nehezebb, ha a gyermek kikerül a családi fészekből, mert az első egyedül maradáshoz erőt adott minden ezzel járó rossz elviselésére — a gyermeke. Ez az űr akkor sem töltődik be, ha a gyermeke családot alapít, unokák veszik körül. Nem lehet csak a kötelességteljesítések sokaságában lepergetni a hátralévő éveket. Idősebb korban is kell, hogy új színt hozzon egy társ az életébe, mert a magány (a társas magányé is) szörnyű súlyával ránehezedik az idősödő nőre. Igen. A nagymama is nő. Vágyik a gyengédségre, a kedves szóra, a simogatásra. Bár az unokák sok mindenért kárpótolják a nagyit, de nem lehet elnyomni azt a felszínre törő életérzést, hogy nő, társ legyen valaki szemében. Nő, aki keresi az összetartozás örömét, amely ha nem is lángoló érzés már, de életkedvet, örömet, érzelmi biztonságot nyújt. A nagymama szívében nem szürkül el akkor sem a családja iránt érzett szeretet, ha társra talál. Az új tervek, célok felfrissítik testileg-lelkileg, s kihunyni akaró életkedve erőre kap. Nyitott lesz az élet dolgai iránt, és nem tekinti mártírfeladatnak azt sem, ha időnként vigyáz az unokákra, vagy más módon segít családjának. Külön örömmé válik a saját társkapcsolata. Ez olyan természetes igény, mint az, hogy a fiatal házastársak összetartoznak, s ebbe a szoros összetartozásba nem léphet be a nagymama, bármennyire tisztelik, becsülik, szeretik is. A nagymamának is kell, hogy legyen külön öröme, így el tudja viselni az életerő gyengülésével együttjáró testilelki terheket. Idősebb korban a nagymama már ne várjon álomlovagot. Nézzen őszintén és kritikusan a tükörbe, és megállapíthatja, hogy ő sem az, aki régen volt. Ebben a korban az emberi értékek lépnek előtérbe, és nem a külső negatívumokkal kell valakit minősíteni. A boldogságot az jelenti, ha érzelmileg nincs egyedül, van társa. , Tehát a nagymama is nő. Boldog akar lenni. Azt akarja, hogy ezt a jogát elismerje valaki, nemcsak a családban, hanem a családon kívül is. Fási Katalin Közérzet A közérzet az ember általános állapota: nagyban függ az,egészségétől, a testi-lelki kondíciójától, ezen túl a környezetétől is, amelyben éli mindennapi életét. * * * Mostanában nem jó a közérzetem. Egészségi állapotom nem rosszabodott, rokkant szívem egész jól tűrte a több hónapos kánikulát, a frontok (időjárási!) jövését-menését, tehát ettől még akár vidám is lehetnék. Valami más miatt lehet rossz a közérzetem. Az illetékes szóvivő (lassanként már csak nekünk, nyugdíjasoknak nincs szóvivőnk) a napokban közölte: az évi infláció mértéke eddig 27 százalék, a kiáramlott bérek — bár egy százalékkal ez alatt maradnak, mégis —- nagyjából követik azt. Vagyis az ár-bér olló nem nyílott számottevően... És a nyugdíjak? Azokkal mi van? Utánaszámoltam: maa nyugdíjam húsz százalékkal ér kevesebbet, mint egy éve ilyenkor. * * * Olvasom az újságban: egyre szaporodnak a megyében is a lopások, a kocsifeltörések, a garázda cselekmények. Például valaki az éj leple alatt leszereli a ház előtt parkoló Trabant négy kerekét, felszereli a saját autójára (mert azt neki műszakira kell vinnie!), és ráadásul még csak megbánást sem tanúsít! Szép kilátások! A napokban beszéltem egy sárgamellényes köztisztasági dolgozóval, magyarul: utcaseprővel. Tiszteletre méltó szorgalommal tartja rendben a rábízott kaposvári területet, összeszedegeti az általunk hányavetin szétszórt papírzsebkendőket, staniclikat, nejlonszatyrokat. Harmincegynéhány éve dolgozik a szakmában, s ahogy mondja: errefelé (Béke—Füredilakótelep) még istenes, a legrosszabb a helyzet a sétálóutcában. Ott sok a randalírozó fiatalember, isznak, ott helyben földhöz vagdalják a sörösüvegeiket, feldöntögetik a kukákat. Hát most mondják meg, s őszintén: mitől legyen jó az ember közérzete?! Kerner Tibor
