Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-06 / 140. szám
1990. október 6., szombat SOMOGYI HÍRLAP ---------- KULTÚRA 9 S TÁCIÓK — Kérem, értsen meg, én nem költözhetem át a másik épületbe, mert nekem semmi bajom nincs, csupán egy kicsit zsibbad a bal oldalam. Ez semmiség, a másodikban már komolyabb betegek vannak — próbálom megmagyarázni a dokinak, aki ki akar költöztetni az ágyamból. — Ne vonjon le ebből semmiféle következtetést, majd visz- szakerülhet, de most szükség van a helyére — így az orvos. És máris sétálunk kifelé, a második épület felé... Nem igazán örülök neki, ugyanis tényleg semmi bajom. Furcsa, de félelmetesen jól szervezett kórház ez: négy egyszintes ház áll egymás mögött, valamennyi igen szép, ám a leghátsó számomra rejtélyes. Ablakait befüggönyözték, az egészségügyi személyzet pedig nem szívesen beszél róla. A kórházrészek egy óriási parkban vannak, sokan sétálunk itt. Legtöbben az.első ház körül, a park belseje felé egyre kevesebben, s az utolsó épületet mintha kerülnék a betegek. No mindegy, beletörődve sorsomba döcögök a második felé. Majd ha az ágyam az elsőben felszabadul, visszamegyek... — Rajtam már ezeket a vizsgálatokat elvégezték! Kérem, hagyjanak békén — esedezem, de könyörgésem süket fülekre lel. Nem hagynak nyugton, eddig soha nem látott műszereket látok magam körül. Szembetűnően sokkal nagyobb betegek vannak itt, mint az elsőben. Nem érzem közéjük tartozónak magam. Ezt szóvá is teszem — naponta többször is —, de egyre a türelmemet kérik. Egyik betegtársamtól végre megtudom, mi van a negyedikben. Igaz, még nem tudja, hogy — ugyan helyhiányból — de átkerültem a másodikba. Amire eddig is gyanakodtam, a kórházban úgynevezett fokozatok vannak. Az első épületben helyezik el a legkevésbé betegeket,' a negyedikben a menthetetlenül súlyos állapotúakat fektetik. Tehát vissza kell kerülnöm az elsőbe—fogalmazódik meg bennem a határozott gondolat. De ma már harmadszor válaszolták azt, hogy egyelőre nem lehet. Ami igaz, az igaz, kicsit megviselt ez a huzavona. A zsibbadás néha meglepő és gyomorszorító fájdalomba csap át. —Vissz... a rohadt életbe! — szorítom a kezemet a hasamra. — Ugye tudja, mit akarok mondani?—szakad ki belőlem a kiáltás. — Kérem, nyugodjon meg, bízzon bennünk — mondja a doki, eltűnik, majd fecskendővel a kezében jön vissza. Nem tudom mennyit aludtam, de biztosan sokat. Nem érzem jól magam, fáradt vagyok és tompa. Azt azonban tisztán érzékelem, hogy füves ösvényen tolnak. És nem az első, hanem a harmadik épület felé... Sikítok, de lehet, hogy nem a saját hangomat hallom?! Nyugodj meg te ostoba, valószínű, tévedés az egész — beszélek a fejemmel és arcom — úgy gondolom — meglehetősen torz mosolyban vigyorog. Megpróbálok megnyugodni, amint végre az ágy puha fehérsége ölel körül. Lábaimat ösztönösen felhúzva próbálom enyhíteni a gyomromban vibráló fájdalmat. De az, mint a korom: lágyan és levakarhatatlanul ráguggol a tudatomra. És uralkodik. Miatta már majdnem azt is elfelejtettem, hogy magyarázatot követeljek újabb áttelepítésem miatt. — Olyan vizsgálatokat kell végeznünk, amelyekhez, csak itt van megfelelő műszerpark — mondja lazán az orvos. Új doki, még nem találkoztunk. — De szeretném, ha utána visszavinnének — mondom és meglepődöm a hangom — az akaratom — erőtlenségén. Tudod mit? — gondolom. — Hagyj békén és már ezzel is szívességet teszel. Menj a francba — zsugorodik öklöm- ny ivé a fájdalomtól a gyomrom. Nem emlékszem, az elmúlt napokban mi történt, agresszivitásom is fehérvérűvé vált, gondolataim generátora pedig kimerülőben van. Szeretek aludni, mert ha ébren vagyok, szenvedek... Talán utoljára csecsemőkoromban voltam ilyen tehetetlen — fut át bennem a jeges, de keserű mosolyra fakasztó gondolat, amint mozdulatlanul hagyom, hogy végigmossanak. Szememet sem nyitom ki, mert olyan jó ez a sötétség. És különben is, riasztó, amit látok: az ágyam alig fér el a rengeteg műszertől. Először gondolok arra, hogy nem akarok meghalni, nem akarok... A gondolataim atrófiája megdöbbent. Már nem kérek semmit, csak esedezem. Az életért és az altatóért. Az agyam éppen csak veszi az információt: utazom. Orrom —talán utoljára—friss levegőt szippant, szemem akaratlanul tágra nyitva issza az ég kékjét, a fák bársonyzöldjét. Valamelyest megnyugtat, hogy az új szgba, amely befogad, világos. Ám furcsa, surranó hangot hallok. A sötét függöny lassan kúszva eltakarja a napot... Tamási Rita Afrika mosolya címmel rendeztek gyűjteményes kiállítást Nagyatádon Joseph Kadar elektrografikái Az elektrografika (Art Elek- trographique) gyűjtőneve mindazon grafikai alkotásoknak, amelyeket elektromos vezérlésű gépekkel hoznak létre (Xerox, Copy Art, Xerographie, Computer Art stb.). Magyarországon még fiatal grafikai műfajnak számít, irodalma szinte nincs, művelőinek bemutatására az Árnyék- kötők című új folyóirat vállalkozott. A legjelentősebb elektrografikusok között több külföldön élő magyar művészt találunk: Vera Molnárt, Victor Vasarelyt, Kamill Majort, és a hetvenes évek végétől Joseph Kadart. Cím nélkül (1989, elektrografika) Joseph Kadar Debrecenből elszármazott festő, grafikus, szobrász, fotográfus és lap- szerkesztő, az elektrografika grafikai műfajként való elfogadtatásának fáradhatatlan harcosa. Alapítója az Európa legjobb elektrografikusait magába tömörítő Groupe 90°-nak, szerkesztője a világ első speciális elektrografikai folyóiratának, a Revue d'Arinak, és szervezője a párizsi nemzetközi elektrografikai kiállításnak. 1969-ben telepedett le a francia fővárosban, s 21 év után először tért haza Magyarországra, hogy önálló tárlaton mutassa be alkotásait. A győri Xantus János Múzeum képtárában megren- • dezett kiállításon 80 feketefehér, monokróm és színes elektrografikát, többnyire fo- tokópiagéppel készített egyedi munkát állított ki. A fekete-fehérek Panasonic gépekkel készültek, s ugyanezekkel alakította a művész piros-kék kompozícióit, illetve aranybarna tónusú lapjait. A tárlaton szerepeltek olyan alkotások is, amelyeket színes fotokópiagéppel állított elő(Rank Xerox 1005),sa színégetés hőfokának növelésével matt felületűvé alakított. A művész kísérleteinek eredményét összegzik azok a művek, amelyeket ugyanez a gép, tudatosan előidézett sokk hatására drapéria- vagy harmonikaszerűen meggyűrt. A kiindulási alapként felhasznált motívumok, kompo- zíciós elemek és anyagok, valódi tárgyak (corpus, ösz- szegyűrt papír, préselt olajtartály stb.), a fény mozgása, vibrációja, szilárd és cseppfolyós anyagok (fa, kő, textil, világos folyadékok), fotók, kollázsok, a csúsztatással torzított, nyújtott vagy zsugorított formák valós és irreális, misztikus és látomásos tartalmakat, filozofikus gondolatokat közvetítenek mély érzékenységgel párosulva, a művész „géppel meghosszabbított” keze nyomán. Alkotásai ellenállhatatlan hatású benyomások egy nagyváros lüktető életéről, a bennünket körülvevő világ ál formai gazdagságáról, a végtelen dimenziókban kikristályosodó rendszerekről; valós lenyomatok hétköznapi körDualite (1989, színes elektrografika) nyezetünk használható vagy használhatatlannak ítélt tárgyairól. S vallomások a művész személyiségét, gondolkodásmódját meghatározó nagy mesterek szellemiségéhez való kötődéséről (például a Kassák emlékére készített sorozat, Hommage a Léger, Hommage a Ven Gogh). Változatos tematikájú műveit a művész alaposan kidolgozott elmélete, a dualizmus (a közel- s távollátás egyidejű kettőssége, az adott térben és időben lezajló események, folyamatok, mozgások relativitása, a dimenziók nézőpontok szerinti szabad egymásba áramlása) fűzi közös gondolati szálra. Joseph Kadar elektrografikái a modern művészet technikai vívmányokra építő fejlődésének új útját, a grafikai' műfaj megújulásának számos lehetőségét vázolják elénk. N. Mészáros Júlia Három apród meg egy lány ' mandolinnal árom angyalarcú apród, meg egy lány száz évig ____ugyanabban a pózban. A z apródok keze a kardmarkolaton — büszke testtartás, ábrándos tekintet — a Car- men-típusú lány mandolint penget és éppen táncba készül. Az egyik apród arcán szemölcs nagyságú pötty: valamikor a húszas években ráfröcs- csent egy tintacsöpp, nagymama nagy bosszúságára. ,,Mit műveltek, haszontalan kölykök, ez egy értékes gobelin!” A faliszőnyeg száz évig ugyanazon a helyen volt: a nappali szobában, a plüssdí- vány fölött. Sok családi fotográfián szerepel a három apród meg a mandolinos lány, aki — miként azt nagymama szóvá tette — szemérmetlen pillantásokat vetett a família férfitagjaira. Nagyapára, a szálfatermetű állomásfőnökre, aki ifjú korában egyszer I. Ferenc József különvonatát is vezette fényes egyenruhában, fehérkesztyűs kézzel—később így ült a fotográfus lencséje elé — a papára, aki tizennégyben, mielőtt a frontra indult, ugyancsak a plüssdíványra telepedett le — fényes egyenruhában, bojtos karddal—hogy a helybeli fényképész megörökíthesse. Az én Józsimról vajon miért nem készült kép, amikor megkapta a SAS-behívót, tűnődött Hajnalka néni, ha a családi albumot lapozgatta. Talán mert elvették tőle a tiszti rangját, s egy munkaszolgálatos századhoz kellett bevonulnia?... Pedig ő is a plüssdíványon üldögélt, mielőtt felvette a viharkabátját és a hátizsákot... A nagymama régen meghalt, a nagypapa még régebben, elveszett a papa és Józsi is, a férje. Senki sem maradt a nappaliban, csak Hajnalka néni, és a három angyalarcú apród meg egy lány, aki száz éve mandolint pengetett. A száz év eltelte után egy éjszaka az apródok meg a mandolinos lány Hajnalka nénit bestiálisán meggyilkolták. Kétszer mellbe szúrták—feltehetően karddal —, felismerhe- tetlenné verték az arcát — feltehetően egy mandolinnal —, majd feldúlták a lakást, összetörték a berendezést. A rendőrség másnap megállapította, hogy rablógyilkosság történt. „A fiatalkorú bűnözők — így a közlemény — elvitték az idős asszony pénztárcáját 40 forinttal, valamint a Szokol rádióját, amihez az elem — a szomszédok szerint—befőttes gumival van hozzáerősítve. A nyomozást nagy erővel folytatják." Kujtoroghy a festő barátjánál szokott találkozni Hajnalka nénivel. Csengetésére rendszerint ő nyit ajtót. „Á... á... Kujtoroghy úr! Nagyon örven- dek, kérem, kerüljön beljebb, a művész úr is bizonyára el lesz ragadtatva." Gyöngyszürkét visel, elomló puha kelmébe öltöztette a festő: „ Ködből van a nagyestélyim, de hát minek?, egy ilyen öregasszonynak minek már nagyestélyi?, parancsoljon szerkesztő úr, a megszokott foteljébe tessék... Mivel kínálhatom? Egy kupica snapszot? Még mindig nem?! Ó, azok az orvosok! A művész urat is eltiltották... no, de aki megszokta, ugye... Ő a konyakot szereti, mint szegény Józsim... Megjegyzem, de ne árulja el a főorvosasszonynak, néha azért előveszi a konyakosüveget és... és... azt hiszem azért, mert olyankor semmiféle pirula, sőt a festés sem segít, csak a konyak... Az ön édesapja, Kujtoroghy úr (jól ismertem) nem volt ivós ember. Vajon mitől kellett volna eltiltani, hogy legalább az ön életkorát megérje... Nos... akkor a szokásos spriccert?" Hajnalka néni jelenlétében Kujtoroghy úriemberként próbál viselkedni, nehogy szégyent hozzon apjára, két nagyapjára, akik a gyöngyszürkébe borult özvegy közeli ismerősei. Igyekszik választékosán beszélni, kínosan kerülve a parla- giasnak tetsző kifejezéseket, s magában megint — ki tudja hányadszor? — erős fogadalmat tesz, hogy legközelebb nem ilyen szakadtán, hanem öltönyben, világos ingben, nyakkendősen érkezik... „A minap találkoztam az ön nagyapjával... mint akit a skatulyából... szóval, a gesztenyeallén, levélszőnyeg az úton, két pompás lipicai a hintó előtt, kisztihand, Hajnalka!, az ön nagyapja mindig nagy tisztelője volt a nőknek..." Kujtoroghy udvariasan mosolyog, megtartóztatja magát: keveset iszik, és csak akkor gyújt rá, ha már szédeleg a nikotinéhségtől (apja harmincéves korában elhagyta a cigarettát; a két nagyapja ? az isten tudja, talán nem is dohányoztak). „Az én Józsim afféle vasárnapi dohányos volt, ebéd után elszívott egy Britannikát a feketekávéhoz, befészkelte magát a plüssdívány sarkába és pöfékelt, mint egy törökbasa. Nemrég mondta: mielőtt aknára lépett, éppen ezekről a Britanni- kás vasárnapokról álmodozott...” Q míg a festő fest, régi- módiasan eltársalognak. Kujtoroghy szóba hozza Hajnalka néni nagyapját, a tekintélyes állomásfőnököt, aki ifjúkorában egyszer Ferenc József különvonatát is vezette. Miközben róla beszélgetnek— fényes egyenruhájáról, fehér kesztyűjéről is, természetesen —, a múlt század nyolcvanas éveiben készült fotográfiák sárgásbarnája üt át a szoba levegőjén. Aztán a papa következik, aki ugyebár tizennégyben... és Józsi, aki viharkabátban, hátizsákkal... csak az angyalarcú apródokról és a mandolinos lányról nem esik szó. Róluk nem illik beszélni. Szapudi András
