Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-06 / 140. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKIRODALOM 1990. október 6., szombat Schéner Mihály: Három királyok — A Franciaországban töltött napokról is szívesen hallgatnám! Kétbalkezes varázsló — Nemcsak a Guldenburgok földjén, hanem Napóleon kastélyában is jártam. Klingenthal ater- mészet rejtőzködő szépségeinek egyik gyöngyszeme, s kastélya a Goethe Alapítvány birtokában van. Öt napig itt folyt a konferencia, amely a Szocializáció és gyermekkultúra Európában címet kapta. Rajtam kívül a hamburgi egyetem egyik tanszékvezetője és a berlini művészeti főiskola tanára tartott előadást. Referátumom címe: Identitás, témák, impulzusok a nemzetközi gyermekkultúrában. A példaanyagom természetesen magyar volt. De gyermekirodalmunknak vannak olyan üzenetei, amelyek szerte a világon „foghatók”. Beszéltem arról, hogy az irodalom miként modellje a valóságnak, és arról, hogy a gyermekirodalom hogyan teremt egyszerűsített modellt, miként kínál életmintákat, konfliktusokat, feloldási kísérleteket a gyerekeknek. Három író műveiről szóltam. Janikovszky Éva életművéről, egyszerűsített világmo- delljének tipikus élethelyzeteiről, s alkotásaiban megjelenő szociális környezetről. Békés Pál Kétbalkezes varázslóját fordításra ajánlottam. Üzenete mindenütt érvényes: a nagyvárosok lakótelepein is meg kell találnunk egymást, át kell törnünk az elidegenedés és a közöny falait. Beszéltem Berze Nagy Ilona Lábuk nyomát elmosta a víz című könyvéről, amelyben bizonyos szociológiai információk a befogadás folyamatában jelennek meg. Végül elemeztem azokat a szociológiai re- gényinformációkat, amelyeket az 50-es, 70-es és 80-as évek gyermekirodalmának kutatása során nyertem. Az előadás után 20 hallgatómmal együtt meghívást kaptam a klingenthali kastélyba. Ez volt a legszebb ajándék, amit én másoknak hazahozhattam. Értékek jegyében — Hogyan összegezné a konferencia tapasztalatait? — A gyermekkultúra valameny- nyi területét átölelte ez a tanácsReich Károly: Vízimanó kozás. S mindannyian azt hangoztattuk, hogy nem átkozódnunk kell a film és a televízió ellen, hanem mielőbb meg kell találnunk az együttműködés helyes mértékét. A tolerancia, a harmóniára törekvés, a kreativitás központi érték kell, hogy legyen; s nekünk pedagógusoknak, nem a ma morálját kell tanítanunk az iskolákban, hanem azt, hogy 20—30 év múltán miként éljenek a mostani gyerekek. A konferencia valamennyi résztvevője ezeket az értékeket hangsúlyozta elsősorban. És azt szeretnénk, hogy az épülő Euró- pa-házban gyermekszoba is legyen... Lőrincz Sándor Gyermekszoba az Európa-házban Beszélgetés Komáromi Gabriellával „A verseny nem eléggé nemes, a piac kihívásai nem túl lovagiasak. Az értékeknek elviselhetetlenül nehéz a dolga, ha képregényözönben akarnak versengeni. (...)A képregényhősök és videokazetták diadalát sejtető jövőben egyre több okunk lesz a féltők aggódásra. «Indiana Jones-szal... Hűek Finn is nehezen birkózik meg, nemhogy a pöttöm Neme- csek.» (Részlet Komáromi Gabriella, Gyermekirodalom Magyarországon című tanulmányából). A hamburgi Katolikus Akadémia meghívására utazott az NSZK-ba Komáromi Gabriella, a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola tanszékvezetője, irodalomtörténész. A magyar gyermekkultúra ünneplésének jegyében zajló rendezvény- sorozatról kérdeztük a gyermek- irodalom kutatóját. A magyar gyermekkultúra ünnepe — Április végén volt Magyar- országon egy nemzetközi konferencia, amelyen a világ gyermekirodalmi intézményeinek vezetői, valamint írók, fordítók, kiadók vettek részt, hogy megünnepeljék a magyar gyermekirodalom 150. születésnapját. Itt tartott előadásom után hívtak meg a konferenciára, és ekkor kértek fel két tanulmány megírására, amelyek szeptember hatodikára megjelentek egy Hamburgban kiadott, német—magyar nyelvű, többszín- nydmásos kiadványban, A magyar gyermekkultúra almanachjá- ban. (Illusztrációink ebből valók.) — Hazánkat kik képviselték a tanácskozáson? — 1989-ben határoztak arról Hamburgban, hogy minden esztendőben megünneplik egy ország gyermekkultúrában elért teljesítményeit. Az első év ünnepelt- je az NDK volt. Idén pedig a magyar gyermekkultúrának szenteltek ünnepsorozatot. Janikovszky Éva íróval, Heinzelmann Emma, Árva llonaés Schéner Mihály grafikusokkal, Sziládi Jánossal, a Móra Kiadó főigazgatójával és a kiadó művészeti igazgatójával, Zigány Edittel és Kratochwill Mimi művészettörténésszel lehettünk ott e rangos rendezvénysorozaton. Ott volt a Kodály Zoltán Kórusiskola Jubilate kórusával ifjabb Sapszon Ferenc is. A Mátyás-templom főpapja prédikált az ünnepségsorozatot nyitó ökonu- menikus istentiszteleten. Az almanach sajtókonferenciáján és az ünnepi esten velünk volt Andrásfalvy Bertalan miniszter úr is, aki a népi gyermekkultúráról tartott német nyelvű előadást. A Katolikus Akadémián október végéig tartó magyar gyermekkönyv-kiál- lítás nyílt, amelyen több mint félezer könyv és könyvillusztráció került a közönség elé. — A kultúra ott sem tartja el magát. Az államon kívül a mecénásoknak is nagy szerep jut. A Greve milliomos házaspár négy díjat adott át az ünnepségen Janikovszky Évának, Schéner Mihálynak, Heinzelmann Emmának és a Jubilate gyermekkórusnak. Körjáték és gitárszó — A szakmai programokon kívül minden bizonnyal a német hétköznapokba is bepillanthatott... — Találkoztam kisgyermekekkel, beszélgettem egy húszesztendős egyetemista lánnyal, aki tanulmányait megszakítva most egy évig óvónőként szeretne dolgozni. Bekukkanthattam egy gyermekszobába, ahol számtalan kreatív játékot találtam. Belelapoztam okos és gyönyörű tankönyvekbe. Kíváncsi voltam. A gyerekek énekeskönyvét azért forgattam végig, vajon található-e benne magyar népdal. Fölemelő érzés volt viszontlátni az Erdő mellett estvéledtem című, szépséges népdalunk kottáját. — Sokat sétáltam „Észak Velencéjében", s nem hittem, hogy lehet félnivalóm. De egyszer mégis csak megijedtem, pedig nem is egyedül voltam. Éjszaka a metrón a barátaimmal sarokba húzódva riadtan vártuk a kiszállást. „Mű- toprongyba” bújt, riasztó külsejű, tetovált koponyájú és sminkelt fiúk randalíroztak; tizenéves török lánykák készültek pillangónak a St. Pauli negyed hírhedt világában. De másféle élményeket fogok megőrizni. Egy délután barátaimmal betértünk a Szent Péter dómba is. Az oltár előtti hatalmas szőnyegen német, török, kínai kisgyerekek körjátékot játszottak, óvónőjük bábozott nekik, s kéGross Arnold: Játékvonat sőbb az oltár körül gitároztak, énekeltek. Egy német házaspár rendreutasította a pedagógust, s ránk nézve várta a megerősítést. Én csak annyit mondtam, hogy szerintem mindez tetszik Istennek odafönn; sőt: örül neki. — Azt láttam, hogy eképp is lehet értékek felé közelíteni. S ha nem találjuk meg hozzájuk hasonlóan az új formákat, akkor veszítünk. „Magyar vagyok...” — Milyen érzés volt odakint magyarnak lenni? — Nagyon jó. Egy olyan miliőben éltem, ahol az ember egyetlen nap után otthon érzi magát. A Horn-Németh-Pozsgay kormányt még ma is hálával emlegetik, s hogy megnyílt számukra a magyar határ—azt sohasem feledik. Eufóriás örömmel várták a német egyesítést; még akkor is, ha most munkanélküli segélyből élnek és nem biztos, hogy a télen ki tudják fizetni a lakások nyugati norma szerinti bérleti díját. Az európai kultúra érintett meg az emberek magatartásában, s a jövőbe vetett hitük. Mindenhol érezhettem, hogy magyar vagyok. Az utcák plakátjain Reich Károly vízimanója mosolygott rám; hirdetve a magyar kultúra ünnepét. A legnagyobb meglepetés egy német családnál ért, ahol az édesanya ölébe ültette tízéves kislányát, s magyarul elénekelte József Attila Betlehemi királyok című versét. így kívánt jó éjszakát. Hamburgtól Klingenthalig Bukfencről mindent tud — avagy: hogyan lehetséges gyermekirodalom-történet? Komáromi Gabriella Eljélejtett irod^Jom, Móra Arra még halványan emlékszünk gyermekkorunkból, hogy a recsegő rádióban vasárnaponként következett a várva várt Csinn-Bumm Cirkusz, amelyben Bukfenc mindent tudott. Arra azonban a jelenkori nagyapák és dédapák emlékeznek legfeljebb, hogy volt egykoron egy gyermeklap — Paulini Béla szerkesztésében —, amely ugyancsak a Bukfenc nevet viselte, s „szerzették” nem kisebb írók, költők, mint Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Szép Ernő, Várnai Zseni, Lesznai Anna és még sokan mások. És még „sokan” voltak más gyermeklapok is, az Én Újságom, a Jó Pajtás, a Cimbora és voltak olyan szerkesztők, mint Benedek Elek, Pósa Lajos, s jeles kiadók, mint a Singer és Wotfner, akik már tudták azt a „reklámfogást” is, hogy a gyermekkönyvnek is kell a cégér. Mondom, mindezt legfeljebb a mai nagyapák, dédapák tudnák előásni a feledés kútjából. Es még valaki! Komáromi Gabriella, aki már eddig is értő kritiku- sa-kalauza volt korunk (kritikával, recenzióval nem éppen túlkényeztetett) gyermek- és ifjúsági irodalmának. Most pedig asztalra tette Elfelejtett irodalom címmel új könyvet, amely méltóképpen jubileumi kiadás is, mivei 150 éve jelent meg az első eredeti magyar nyelvű gyermekkönyv. Igaz, az Elfelejtett irodalom közelebbi korszakra tekint vissza, mint alcíme mutatja: Fejezetek XX. századi ifjúsági prózák történetéből, 1900—1944. Mikor az ember azt olvassa, hogy „fe/ezefek”valaminek a történetéből, s nem egyszerűen azt, hogy a XX. századi ifjúsági irodalom története vagy — uram bocsá' — századunk gyermek- és ifjúsági irodalmának története, akkor nem pusztán azt sejti, hogy a szerző példásan szerény, és nem kíván nagyobbat markolni, mint amennyit megragadni képes. Azt is sejti, hogy a kutató kemény küzdelmet folytat tárgyával, az első „mélyfúrások” hozadéka már publicitást követel — érdemel, ámbár jócskán van még felfedezni való, és hátra van az egységes egésszé gyúrás nagy szintézise. Gondoljuk csak meg: századunk első felének ifjúsági prózája mellett milyen dimenziókat jelent(ene) tnég a gyermekeknek szóló költészet, avagy a színpadra szánt és színpadra is állított irodalom, valamint a gyorsan hódító „mozgóképek" históriája... Komáromi Gabriella pontosan körülhatárolja tehát tárgyát, közölnivalóját, s e szűknek aligha mondható metszetben megejtően gazdag kincsesbányába kalauzol bennünket. Mentesen a gügyögő szépelgés- től, a nosztalgiázó rácsodálkozástól elemez, értékel, ítél. Rámutat a tucattermékre és az igazi értékek birodalmában —gondoljunk akár Móra, Gárdonyivagy Móricz remekeire — bátor „titokfejtő” is. Tegyük hozzá; ilyen utazásra alig-alig vállalkoztak előtte. Egy-egy mélyfúrás, a nagyok életműve kapcsán néhány biográfiai dolgozat, avagy nagy ívű kormetszet — ezek az előmunkálatok. A helyzet amennyire elgondolkodtató, annyira irigylésre méltó is. Hiszen nem öt könyvből születik a hatodik „irodalomtörténet”, amelynek egyrészt az a sorsa, hogy majd a hetedik alapjául szolgáljon, másrészt tekintélyes és izzasztó penzuma legyen a szigorlatra készülő magyar szakos hallgatóknak. Ilyen „veszélyek” ugyanis vannak. Nem véletlenül panaszolja szerzőnk a „pedánsan hagyományos nemzeti gyermekirodalom-történet” hiányát, s idézi egyúttal H. R. Jauss gondolatait: „A hagyományos felépítésű irodalomtörténet napjaink szellemi közegében már épp csak tengeti életét... ” Vagyis a hogyan írjunk irodalomtörténetetkérdése előtt ott’ van (leegyszerűsítve természetesen) a jó öreg Francis Bacon által összefoglalt hármas ismeretelméleti kihívás, miszerint a hangya csak gyűjtöget, a pók magából szövi hálóját, a méh saját „törvényei” szerint feldolgozza az anyagot, és újat teremt. Komáromi Gabriellának ez utóbbi példásan sikerült. Mű-építése, közelítésmódja rokonszenvesen eredeti, és a megszokottnál jóval szélesebb horizonton tájékozódik, ugyanakkor pedáns, pontos az adatolása. Mindegyikben kedvünket leljük. Mert a korkép tág, a műközpontúság nem zárja ki, hogy szerzőkről, olvasókról, nevelésről, kiadókról, illusztrációkról, műhelyekről is képet kapjunk. Milyen öröm például felfedeznie az embernek a komáromi ifjúsági lapszerkesztőben Borka Géza — hajdani szeretve tisztelt tanára — nevét! Milyen öröm osztozni abban, hogy gyermekkora kedvenc olvasmányai miként hatnak folyamatosan, hosszú évtizedek óta! Milyen jó látni, hogy az igazi művek hordereje mindig túlmutat szűkkeblű korparancsokon... Komáromi Gabriella „fejezetei” valóban eredeti, izgalmas kiindulópontok további kutatásokhoz, okulásul szolgálhatnak a leendő magyar szakosoknak is, a mai szerkesztőknek és kiadóknak úgyszintén, sőt a gyermekük kezébe könyvet adó szülőknek is. Szerencsés csillagzat alatt van együtt személyében a kutatópedagógus és a jó tollú kritikus. S nem utolsósorban megerősíti az embert ama csodában, hogy Tom Sawyer, Bornemissza Gergely, Copperfield Dávid és Nyilas Misi nem a „nagy irodalom” ajtónállói voltak gyerekkorunkban, hanem mindig velünk maradtak, belső útitársak lettek, s borús vagy éppen könnyű napjainkban leemelve őket a polcról, mindig van számunkra üzenetük. Troszt Tibor
