Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-27 / 157. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. október 27., szombat A csend és nyugalom művészei SIÓFOKI TARLATOK élmények naturalista ábrázolása mellett, s társul a szelíd szépségű tájat, az észak-somogyi dombokat választotta magának. Kunffy legterjedelmesebb képének, a négy méter széles és 2,50 magas Gyermektemetésnek négy vázlata is megtekinthető a tárlaton, melynek anyagát a kaposvári Rippl-Ró- nai képtárból válogatták remek kézzel. Mind színhatásában, mind kompozícióban jobban sikerültek tán e részlettanulmányok az egésznél. Azt hiszem, leírhatom: Kunffy képei közül általánosságban is a méretükben kisebbek képesek magukkal ragadni. Mint például a „Csendélet uborkával”, melyet — Tisztelem azokat, akik a siker és elismerés legkisebb reménye nélkül is alkotnak — mondta a Dél-balatoni Kulturális Központban Cseh Gábor kiállításának megnyitóján dr. Szirmayné Bayer Erzsébet. A gemenci tájak bűvöletében élő Cseh Gábort jó ideig ,,csupán’’a tárlatlátogató közönség támogatta (ez az 54-ik kiállítása!) Tíz éve talált rá arra a technikára, melynek segítségével legjobban képes gondolatait tolmácsolni. Ki hinné: egy darab parketta is okozhat örömöt, s hatással lehet egész további életünk alakulására? A művészt lakása korszerűsítése közben ihlette meg a fadarab, pontosabban a rá ragadt betonkeménységű ragasztó. Sok kísérletezést követően (az első, ezzel a technikával festett képe Cseh Gábor: Elhagyott tanya pályafutása utolsó szakaszában, 1955-ben festett, s melyen újra hitvallást tesz a naturalizmus mellett. Csendéleteit egyébként is arra használta egész életében, hogy zavartalanul csi- szolhassa-érvé- nyesíthesse stílusát. Rájöttem, hogy az önkéntes száműzetésbe vonult festőt miért nem zavarta, hogy a „szakma” elszigetelte... Csak kiballagott a kert végébe, s végignézett a tájon, mely a Nyíres ősszel-t is megihlette. Ez gyógyír volt mindenre. egy évig száradt!) ma elmondhatja magáról: ő az egyetlen ember széles e világon, aki homokkal fest. Képein ragyognak a víztükrök, a természet napszakonként (a rá eső fénytől függően) más-más színben parádézik. A térhatás lenyűgöző, Cseh Gábor „vásznai” valóságos domborművek. „ Szomorú látvány környezetünk rohamos pusztulása, sivárrá alakulása — vallja. — A társadalmi szükségletek sematikus lakótelepeket, környezetet szülnek, sokszor megbontva a táj és város régi szép harmóniáját. Eltűnnek a hangulatos utcák, lebontják a régi házakat, lefaragják a szurdikokat, pusztulnak a vizek és fák. Igyekszem még az „utolsó órában" megörökíteni a még megtalálható szépségeket, harmóniát, és emléket állítani azoknak, akik ezt létrehozták, ápolták." Változatos érzékenységgel festi emberléptékű képeit. Gemenc minden zugát megörökítette már; madártávlatból a fáktól borostás dombokat, melyen nemrég vaddisznó járt — a vízpermet hidege azonban szinte kézzel tapintható, ahogy játékosan feszül egy tócsa fölött. Ilyen festmények közelében élnénk le legtöbben az életünket. Az út, át a fák oltalmazó árnyékán egyre beljebb hívogat, s ha valaki képes azon végigmenni, megérti Cseh Gábor üzenetét: élményt csak úgy leA minigalériába lépve legelőbb a színek dolgoztatják meg érzékszerveimet. A nap hol mint égő máglya parázslik, Szalai Noémi másik tájképén épp fáradtan készülődik lenyugváshoz. A felhők visszatükrözik a táj sötétebb szegleteiben megbúvó szivárványt... Hogy úgy mondjam nem akármilyen bátorság kell ahhoz, hogy valaki művészetből, méghozzá képzőművészetből próbáljon megélni. így tett most Siófokon öt fiatal, akik elhatározták: lesz ami lesz, ők belevágnak. Bihari Levente munka közben Fotó: Gáspár Andrea hét ajándékozni, ha magunk is örülünk neki. A kiállítás gyöngyszemei a művész legutóbbi időszakban készült grafikái. Elképesztő rajzolni tudás, pontos, elemző szem kelti életre körötte a világot — ugyanolyan közérthetően kezeli a csőtollat, mint az ecsetet. Szekerek, lovak, ku- pec és idős, élettel már megbékélt falusi emberek hirdetik körben a falakon: nem biztos, hogy válságban van a művészet. — Minden emberben van valamilyen tehetség — vallotta Noémi. Az enyém tán nem any- nyira kirobbanó, hogy felvegyenek a képzőművészeti főiskolára, de a lényeg: szeretem ezt csinálni. Tanítója, Bihari Levente már „öreg róka" a szakmában. Ő és három társuk, Koczó Sándor, Peilich Jelena és Bihari Csongor, egyaránt Daday Kálmántól igyekezett ellesni: a vászon, egy ecset, no meg némi olajfesték segítségével miképp lehet megörökíteni a mesterségbeli tudásnak és érdeklődésnek megfelelő képeket, hogy aztán festménynek lehessen nevezni azokat. Valamennyien a naturalista ábrázolásmód mellett „tették le a festőpalettát". — Elegünk van a modern dűlőkből, az üres kiállítótermekől — mondták. — Nevezzék bár néhányan giccsnek képeinket, mi közel szeretnénk kerülni az emberekhez. Ezért festünk klasszikus stílusban; vissza szeretnénk csempészni az emberek otthonába a harmóniát. Nekem leginkább Noémi és Levente tájképei tetszettek — az utóbbi már kiforrott egyéniség. Meg kell még említenem Koczó Sándor remek grafikáit is — tehetségben tán ő sorolható legelőrébb a társaságból. Jelena leginkább a fénnyel szeret játszani, Csongor, pedig megint valamiféle egyéni „ízű* utakon jár. Mintegy 120 képpel (baromfiudvart, gyümölcsökkel teli tálat, portrét, tájat — erdőt-virá- got, és még ki tudja, mennyi mindent megörökítettek) szóval mintegy 120 képpel a falon és a raktárban, bizakodva néznek a jövőbe. Czene Attila A jelen: Cseh Gábor homokkal fest A jövő?—„Elegünk van az üres kiállítótermekből! ” Gyakran állok meg bámulattal nagy Tanítómesterünk, a természet egy-egy pazar alkotása előtt. Hol magányos, zord hegycsúcs, hol verőfényben úszó tágas tótükör felé húz szívesen — mikor milyert kedvem van. Hangulatomat leginkább környezetem határozza meg. Ha áremelésekről, merényletekről kapok hírt a nagyvilágból, bizony Picasso abszurd teremtményeit, Csontváry sápadt vörösét, a valóságtól elrugaszkodott Batthyány Gyula vásznait érzem közel magamhoz: vallomásukat, hogy ők miképp érez- tek-gondolkodtak két ecsetvonás között. Amikor (nagy ritkán) eljutok a csend és nyugalom végtelenül távolinak tűnő szigetére, parányi bőröndömbe azoknak üzenetét csomagolom, akik legtehetségesebben utánozzák (másolják) a víz fodrán elpattanó szivárványszínű buborékokat... Szóval a természet legapróbb rezdüléseit is. Mert egy jó festmény mindig belső önvizsgálatra késztet. Sznobok ne keressék fel ezekben a napokban Siófok kiállítóhelyeit! Sem a Kálmán Imre Múzeumban, sem a Délbalatoni Kulturális Központban, de a Bajcsy-Zsilinszky utcai minigalériában sem találni ugyanis nagyvonalúan modernnek nevezett „műremekeket”. Olyan festményeket akasztottak okulásul a falakra, melyek alkotói nem bűvészkednek érzelmeinkkel, nem próbálják mesterségesen ránk erőszakolni „mondanivalójukat”— csupán közvetítenek. Egy jobb, emberarcú világot. Javaslom: induljunk rövid sétára Kunffy Lajos, Cseh Gábor és a Messenger Team öt fiatal festőjének képei közé! A múlt: a szolid szépségű táj, Kunffy társa Vajon gondolta-e a pályakezdő Kunffy Lajos, amikor a századelőn tanárához, Vágó Pálhoz sétált a siófoki Batthyány utca felé a vasút mentén, hogy akkor már világhírű kortársa, Kálmán Imre szülőházában egy újabb századforduló előtt majd az ő festményeire csudálkoz- nak rá a csendes harmóniát kedvelő látogatók? Tán „elegánsabb" témákat választott volna képei szereplőjéül a jóKunffy Lajos: Nyíres ősszel módú család fia, mint a dunántúli parasztok, somogytúron élő cigányok mindennapjait? A Münchenben és Párizsban is otthonosan mozgó fiatal művész (a St. Germain de L’Auxer- reis-templom előtt, a gázlámpa alá Szigethy Sándort, az egykori kaposvári kórházigazgatófőorvos fiát állítva tanulmányozta legszívesebben a fényhatásokat), hagyta maga mellett elmenni a változó-forrongó képzőművészet éppen, divatos áramlatait. Megmaradt a látott Áll a színpadon a népviseletbe öltözött, hímzett főkötős asszony, és mesél. Mesék, a huszadik században? Kit érdekelnek még? Kell ez egyáltalán? , De mennyire! Szükség van rá. Érdemes végignézni a nézőtéren, hogy elcsendesül. Milyen odaadással hallgatják a történeteket. Nem akármilyen mesék ezek: életből ellesett, pikáns fűszerezésű huncutságok, gyöngéd szerelmi üzenetek, vagy szívfájdító tragédiák, balladákká nemesülve. Eredeti székely népmesék. Valós történetekből születtek. Az előadó tehetsége csak fokozza szépségüket: a jóízű szavakat mély átéléssel, zengő hangsúllyal osztja meg hallgatóságával. FOGLALKOZÁSA: MESEMONDÓ Tanított Kaposváron is Kóka Rozália bukovinai származású. A háború előtt még Bácskában élt. Családja 1944-ben menekülni kényszerült, s rövidesen elvesztette édesapját is. Úgy érzi, ekkor ért véget a gyermekkora. „Mi nem tudtuk még, mennyit érünk, kik vagyunk valójában" — idézi a múltat. Emlékszik, amikor egyszer a népdalkörük az Erkel Színházban szerepelt, s utána színes népviseletben kitódultak az utcára. A közönség azt hitte, orosz énekeseket lát. „Ez nagyon bosszantott! Úgy éreztem, tenni kell valamit a székely viselet megismertetéséért, egyáltalán a népi kultúra elfogadásáért." i Változtatni IA kívánság már ólt benne, de egyelőre tanított Diósdon egy általános iskolában. A gyerekei, hajói végezték a feladatukat, az óra végén meghallgathatták a tanító néni mesemondását. így kezdődött valahogy, Felsőnána. Itt ismert meg hajdanán egy valódi mesemondót. Ült a többi gyerekkel együtt a körtefa alatt, és szívrepesve hallgatták. Tizenkilenc éves volt, amikor egy országos pályázaton sikert aratott mesegyűjteményével. Emlékei nem mindig időrendi sorrendben bukkannak elő. Mindenképpen fontosnak tartja, Andrásfalvy Bertalant. „Ő indított el az életben." Mit tett érte? — Elmagyarázta, milyen értékesek is a bukovinai táncok, a népdalok. Szinte felemeltem a fejem, mikor biztatott. Tartást adott, büszkeséget. Tanított Kaposváron, s egy ideig Érden is. Közben megkezdte a moldvai történetek gyűjtését, s újságot is írt: gyermekoldalt szerkesztett a Kisdobosban. Most is van egy gyermekeknek szóló oldala a Heti Hírhozóban, j Összegyűjtött meséi a közelmúltban I könyv alakban is megjelentek, a címük: Egy asszony két vétkecskéM A tanítók emlékét őrzi ma is. Aranyosi Árpád mesemondóra emléke- zik, s mind, a többiekre is. Szóljatok játszók, regölők címmel korábban már összegyűjtötte munkáit, s egy drámapályázaton is helyezést ért el. Csíki Verő élete című gyűjtése alapján film készült. Megzenésített daíok, versek világában otthon érzi magát Kóka Rozália. Megtalálta a helyét a világban; nemcsak őrzi a mesék szép szövegét, maga is tovább gazdagítja azt. Moldován Ibolya
