Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-27 / 157. szám
1990. október 27., szombat SOMOGYI HÍRLAP—KULTÚRA 9 zebu, más néven púpostulok (Bős in- dictus) a páros ujjú patások alrendjének szarvasmarha félék családjába tartozó kérődző, a szarvas- marhához hasonló külsejű és nagyságú állat... E definíciót, jóllehet nem volt benne a biológiatankönyvben, s tanítását az Oktatási Minisztérium „Tanrend és utasítása” sem írta elő, az internacionalizmus jegyében Julius Fucsikról elnevezett (azelőtt Pázmány Péter) Gimnázium minden diákja fújta az I. A, osztálytól a IV. D-ig. Ennek az érdekes oktatástörténeti jelenségnek pedig az oka, hogy Kovács tanár urat (kit ez idő tájt tanár elvtársnak kellett az iskolában szólítani), hajdan a ke- resztségben, talán e család név mindennapiságát ellensúlyozandó, Zebulonnak nevezték el bohókás szülei. A tanári pálya kezdetén Kovács Zebulonnak elég volt bemutatkoznia ahhoz, hogy a diákemlékezetben Zebu legyen, s elég volt valamelyik tanulónak a lexikont — véletlenül — a zebunál kinyitnia, hogy az egymást követő diáknemzedékek szájhagyomány útján egymásnak adják az egész meghatározást: „...színe vörös, vagy sárgásbarna, szarvai rövidek, fülei hosszúak és lógók. Háta elején púp alakú zsírcsomója van.”A púp... az nem stimmelt, Zebu- nak nem volt púpja, csak rossz, beesett tartása, mint a hosszúra nőtt, ám a sporttól tartózkodó embereknek általában. Egy nyirkos, ködös őszi reggelen Zebu majd kétméteres alakja, kisfiúsán félrefésült vöröses hajával, mindig komor vagy inkább savanyú, egy két szeplőt is felmutató ábrázatával megjelent a IV. B. kinyílt ajtajában. Ott állt az egy dobbanással felálló fiúk előtt, immár kitisztított viharkabátjában. Az új viharkabát zsebét—óra alatt — vagy két hete tömték tele a III. A-ban krétacsonkkal, ösz- szegyűrt papírgalacsinokkal, almacsutkával, zsíros kenyér végével, és más, az olajozott padlótól feketévé vált szeméttel. Zebu állítólag már-már sírt, amikor meglátta összemasza- tolt, meggyalázott, új viharkabátját. „Mit fog szólni a feleségem?!”— morogta, mert a feleségétől — mondják — reszketett. Most ím, a viharkabát ismét kitisztítva, üde zöld, Zebu tüntető akkurátussággal helyezi el az osztály előtti fogason. A szeme nyilván rajta lesz, isten kegyelmezzen annak, aki majd a kabát felé közeledni mer. Az Hornyák András: ZEBU efölötti röhögés ingerét azonban mindenkivel lenyeleti a várható felelés. A hetes közben jelent: „Osztálylétszám negyvenkettő, hiányzik Barabás.” — Hm...? Tán csak népi érezte meg, hogy felelés lesz? — Azt beszélik, a bátyja után szökött Budapestre. — Különös... — nézett maga elé Zebu. — Ott tán nem kell tudja? tudni a gyökvonást?... Az osztály azonnal megérezte a lehetőséget, és megpróbálta elmis- másolni a felelést. „Talán nem is kellene órát tartani...” „Inkább beszéljük meg a fejleményeket!” Kezdték mondogatni innen is, onnan is. — Az kérem, lehetetlen. — Válaszolta rá, ugyanis a három leggyakrabban használt szava a lehetséges, a lehetetlen és a különös volt. — Pesten forradalom van... — Lehetséges... — motyogta Zebu, immár az osztálykönyvet lapozva, majd hozzátette: — Itt viszont matematikaóra... ebu nem volt jó tanár. Nem hagyta gondolkodni a tanulókat. „Tudja, nem Elégtelen!” A gimnáziumban ő volt „a matek", s kíméletlenül buktatott. Egyszer az iskola legjobbját, a Rákosi Mátyás matematikaverseny győztesét is bezúgatta, mert annak más eredmény jött ki a füzetében, mint neki a táblán. Az eminens tiltakozott, hogy Zebu hozzáadta a hetes által fölírt dátumot is az oszlophoz. „Lehetséges” — mondta ő és kitörölte. Mármint a dátumot. A végeredmény és az elégtelen maradt. Nem, Zebu nem volt jó tanár, ő diáknak lehetett jó. Mondják, hogy németül és franciául is tudott, s egyszer kiszaladt a száján, hogy az utóbbi időben keveset foglalkozott a kínai irodalommal. De nem volt közlékeny, és köny- nyen zavarba is lehetett hozni. A negyedikesek egyszer egy meztelen nő képét mutatták neki a szünetben, mire elvörösödött, és azt dadogta: „Na de kérem... én nős ember vagyok!” A tantestületben sem szólt. Míg a tanárok a pesti eseményeket vitatták, ő homlokát az ablak hűs üvegének nyomva a park fáit nézte. Hanem, ha felelés volt, mint most, akkor mindenki reszketett. Ám ekkor az óra nem várt fordulatot hozott. Az ajtó kinyílt, és a Zebuéhoz hasonló, ám kopott viharkabátban, karján nemzetiszín karszalaggal megjelent Barabás. — Lám csak! Barabás is megtisztelt bennünket! Foglaljon helyet! És ha levetkőzött, akár ki is fáradhat a táblához. Ha nincs ellene kifogása... — De, van — így Barabás, és a kigombolt viharkabát alól, egy súlyos, dobtáras géppisztolyt húzott elő. Zebu fölényes, tanáros szellemeskedése rémült dadogásba ment át: — Kérem, ez... Ez miféle...? — Ez, tanár úr, valódi. — És Zebura fogva a fegyvert fémes csattanással felhúzta a veszedelmes szerszám závárzatát. — Hetvenkét lőszer van a tárban. Biztos több, mint ahány karó be van írva e nyájas gyülekezetnek. Nekem magamnak van vagy kilenc... — Barabás fiam... Ez nem játék... ez... — Nem bizony, „tanár elvtárs”. Az a világ már elmúlt. Ez halálosan komoly. így hát tessék csak szépen kiradírozni mind. Adjatok gumit neki! Az Belső pádból Csécsei készségesen kivitte radírját, és egy fejbiccentéssel átadta. Amikor Zebu a névsor végén lévő Zengő öt egyesét is kitakarította a naplóból, Barabás bólintott, és vállára vetve a fegyvert, távozott. Hogy miként folyt volna tovább az óra, nem tudni, mert a felcsapó morajt a csengő vágta szét. Zebu felállt, s hóna alatt az osztálykönyvvel, távozott. Az esetnek persze még a szünetben híre ment. ásnap vasárnap volt, hétfőn pedig az események elérték a Julius Fucsik (azelőtt Pázmány Péter) Gimnáziumot. Az órák egyre langyosabbak lettek. A testnevelő bordásfal helyett a-Kossuth- nótát énekeltette, a magyar irodalom tanára — nem tudni miért — őrséget szervezett a kapu elé, maga karszalaggal járt-kelt, és egy 48 mintájú kispuskát hurcolt mindenhova. Egyszer-kétszer haza is küldték a népet. November közepe táján lett ismét sűrűbb a tanítás. Lyukasórákról már szó sem lehetett. A testnevelő tanárt áthelyezték a közgazda- sági technikumba, a magyartanár helyett is másvalaki jött, s lassan megteltek elégtelennel a matematika dolgozatfüzetek. Egyik nap iskolába jött Barabás is. A tanári asztal szélére tette orvosi igazolását, miszerint tüszős mandulagyulladása volt, és beült a helyére. Csak annyit kérdezett: „Mi az ábra?" Mit lehetett erre válaszolni? „Semmi..." Amikor a harmadik órára Zebu megérkezett, és a hetes jelentette, senki nem hiányzik, döbbent lett a csend, Zebu nem nézett Barabás padja felé. Simán ment az óra, ahogy szokott, hárman bezúgtak, de a levegőben ezen túl is volt valami furcsa. Az óra közepén aztán ki vágódott az ajtó, és az igazgató lépett be egy idegennel. Zebu „Föl! Vigyázz!”-t vezényelt. Az igazgató és az idegen hosszan fürkészte a mozdulatlanul álló fiúk tekintetét. Végül Zebu törte meg a csendet: „Igazgató kartárs, történt valami?” — Lépjen ki az illető! — szólt az idegen. Az igazgató pedig Zebuhoz intézte szavait: Gépfegyvert fogtak rád. Mindent tudunk... — Énrám? — így Zebu. — De hisz ez képtelenség. Panaszt tettem volna ilyesmiért? Fegyvert?! Nevetséges! Hiszen ezek gyerekek... — Az egész iskola beszéli. Nos, ki volt az illető?! — Ugyan már, nevetséges pletykálkodás. Ti hallottatok ilyenről, fiúk? — Na, majd tisztázzuk—fürkészte az idegen a tekinteteket. — Nincs mit tisztázni kérem. De ha bármi ilyesmi történne, jelenteni fogom. Ezt megígérhetem. Az igazgató és az idegen komoran távoztak. Zebu orrára csúszott szemüvege fölött hosszan nézett utánuk, majd az ugyanolyan döbbenten leült osztályra: — Még ilyent! Ez a világ teljesen megbolondult. Na, de végre folytatjuk az órát. Felkérem Barabás professzort, hogy a szinusztétellel kapcsolatos nézeteit ossza meg velünk... Gyertyás László fotója: Volt egyszer egy otthon Csanády János: SZEPTEMBERI I BIZAKODÁS \ Sátrat bontott a nyár, bazár bezárt, hályogos szemmel hullámzik a víz, a Nap fölötte még forró higany- csepp, de gyorsabban száll alá a szemhatáron, mint a nyáron, nem suhog már, csak szalmaként zörög a nádas, sirályok kergetik irigy kiáltozással egymást, jóllakott bögyük borzolódik üres stégek fölött; valami'várakozó, mély csönd feszül a tájra, mert már nem pufognak a karbid puskák mérges böjfenéssel, mint régi körvadászaton sörétes, duplacsövű fegyverek, jóllakotton a sűrű seregélyek felrqjzanak a tengerfenék égre, oly mély a kék s oly mérhetetlen éje, szikráztatja a szeptemberi nap, s mintha ott pattogzana minden csillag Isten kaleidoszkópján a bivaly fellegek kékfűvű legelőjén, s némák a fegyverek, s a mérhetetlen őszi ég alatt győzelmijeit mutatvafenn a vadludak megkezdik végtelen honfoglalásukat. Könyvespolc Walter Sete Ismét egy könyv, amelyiknek magyar megjelenése 30 évet késett. Milyen nagy siker lett volna 30 évvel ezelőtt, méltó ellenpárja Bacsó János Ami a kulisszák mögött történt... című művének. Ellenpárja és ellenlábasa. A Harmadik Birodalom totális kiépítésének, majd felbomlásának megvilágítá- ■sa — egy SS-tábornok szemevei. Maga Schellenberg sem érte meg memoárjainak 1959-es megjelenését. A mindig snájdig, kínosan elegáns hajdani német titkosszolgálati főnök fiatalon, alig 42 éves korában 1952- ben májrákban elhunyt. Hét évvel élte túl a Harmadik Birodalom bukását, de utolsó éveiben már alig vonszolta magát. Betegsége mellett, a félelem miatt? Nem, hiszen nem vonták felelősségre. A nürnbergi perben csak tanú volt. De látta összeomlani mindazt, amiben hitt, amire feltette az életét. 34 éves korában rettegett teljhatalma volt. E?t azonban csak pár évig élvezhette. Élvezhette? Mindig úgy, hogy retteghetett főnökei és „barátai” kegy vesztésétől. Mit mond a mai olvasónak Walter Schellenberg könyve? Hiszen az eltelt évtizedekben könyvek százai foglalkoztak a Harmadik Birodalommal, a nácizmussal, hogy a második világháborút áttekintő részletes monográfiákat ne is említsük. Vajon csak egy a sok közül Walter Schellenberg könyve? Erre nyugodtan nemmel felelhetünk. Schellenberg jól és érzékletesen ír. Es bár kínosan ügyel arra, hogy magát tisztára mossa, sokszor kibukkan a sorok közül: mennyire élvezte a hatalmát. („Büszkeséggel léptem be új, a technika minden rafinériájával felszerelt dolgozószobámba... íróasztalom olyan volt, mint egy kis erődítmény: beépítve két géppisztoly, ame- lyek*csövei az egész termet elárasztották golyóval...) A könyv legnagyobb érdekessége az érzékletes portrék sokasága a Harmadik Birodalom rettegett és mindenható urairól, elsősorban Hitlerről, Himmlerről és Heydrichről. Közülük talán legemlékezetesebb a Heydrich- portré. Schellenberg nem tudja leplez^ ni emlékezéseiben, hogy éíte végig (nemcsak Heydrich, de az ő élete végéig!) kisebbrendűségi érzése volt a Birodalmi Biztonsági Főhivatal első főnökével, a „vasszívű emberrel" szemben. Félelem és tisztelet, alázat és meghökkenés bujkált benne, valahányszor találkoztak. És később mind keserűbb malíciával ír az új főnök, Kaltenbrunner kisszerűségéről, intrikáiról, iszákosságáról. Schellenberg a Heydrich elleni merényletet — 1942. május—merőben új és meglepő hipotézissel állítja elénk. Elképzelése szerint nem a cseh merénylők végeztek vele. Az akciót a háttérből — felve az RSHA főnökének egyre erősödő hatalmától és tömegbefolyásától — maga Himmler irányította. Vajon megállja-e helyét ez a feltevés? Hipotézis ugyan, de nem vethető el teljesen. Hiszen félelmetes volt a náci vezetők egymás közötti állandó hatalmi harca. Nemcsak a világuralmi tervek időszakában, hanem még az összeomlás utolsó hónapjaiban is... Erre is pregnáns példa Schellenberg memoárja. És a piramis csúcsa? Hitler? A kétségkívül művelt, mindenben tájékoztatott Schellepbergnek sohasem volt különösebben jó véleménye a „mindenható” Führerjéről. Elismeri szimathoz hasonló politikai ösztöneit, de jól érzékelteti számos területen megnyilvánuló dilettantizmusát is, amely „messiás-komplexussal” párosult. Egyik utolsó találkozásuk és Hitler dűhkitörésének leírása a közelgő vég félelmetes víziója is egyben:, .Jegyezze meg magának, Schellenberg, ebben a háborúban nincs kompromisz- szum, csak győzelem van vagy megsemmisülés. Ha a német nép kudarcot vall, el fog pusztulni. Igen, akkor csak pusztuljon el, akkor csak dögöljön meg: mert a nép legjobbjai elvesznek a harcban, és a maradék helyet kell hogy adjon a biológiailag erősebbnek. Ha a német nép kudarcot vall, rettenetes lesz Németország pusztulása. De mást nem is érdemeit."—„Itt állt előttem a megtestesült téboly.” 1942 nyara. Lobognak a nürnbergi pártnapokon a zászlóerdők. Harsog a rádióban Goebbels a végső sikerekről. De az óvatos sakkjátékos, Schellenberg már megkezdi diplomáciai húzásait a „totáljs győzelem” elmaradása esetére. Am kit nyerjen meg magának? Közvetlen főnökét, Kalten- brunnert gyűlöli és megveti. Marad az egyik legnagyobb potentát, az SS birodalmi vezetője, Himmler. Schellenberg így érvel Himmlernek: „Németország most még hatalma tetőpontján áll és még jó kilátásai lehetnek, ha ellenségeit felszólítja a kiegyezésre.” Himmler nagy potentát ugyan, de ingadozó. Ingadozik a Hitlerhez való hűség és Schedenberg elképzelései között. Ráadásul kíméletlenül folyik a hatalmi harc. Ott magaslik a háttérben Kaltenbrunner, Müller Gestapo-főnök és Ribbentropp külügyminiszter, aki Hitler teljes bizalmát bírja... A memoárnak talán ezek a legizgalmasabb részei. A felgyorsult, lázas, lüktető eseményekben a Harmadik Birodalom lassan vógóráit éli... És a rövidesen bekövetkező összeomlás után Dönitz tengernagy fleinsburgi „árnyékkormányában” Himmler, mint a birodalom egyik legkompromittáltabb figurája, nem játszhat szerepet... Schellenberg sorsát is meghatározzák az 1945 május eleji események. A memoár befejező sorai önironikusan összegezők: „Május kilencedikén lefolytattam egy utolsó beszélgetést a még hivatalban lévő német kormánynyal... Ettől kezdve szolgálataimra már nem tartott senki igényt.” „Becsületem a hűség" — olvasható a hírhedtté vált felirat az SS-derékszí- jon. Milyen is volt hát Schellenberg? Klaus Harpprecht a kötet esszéértékű előszavában így ír róla: „Okos volt és egyúttal túlságosan gyenge. Nem rendelkezett azzal a borzalmas erővel egészen a végső kitartásig, amelyet a totális állam a kiszolgáltatóitól megkövetel..." Or. Sipos Csaba
