Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-26 / 156. szám
1990. október 26., péntek SOMOGYI HÍRLAP 3 Megszüntetve megőrizni... Szükség van az áfőszekre Vállalati berkekben egyre több a bizonytalanság. Az áfé- szesek ugyanakkor magabiztosan állítják: történjen bármi is, az áfészjekre szükség lesz. Erről beszélgettem dr. Gulyás Árpáddal, a Csurgó és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet elnökével. Csurgón a vendéglátóegységek 80 százalékát bérbe adták. A szövetkezésnek az a legfontosabb, hogy jól működjenek az eddig ráfizetéses boltjai. Itt egyébként a presszót és az éttermet, illetve a szállodát egy kft. működtetésére bízták. Az apró falvakban azonban, ahol csak egy bolt van, nem akarnak bérbe adni üzletet. Ahol két bolt is van, ott elképzelhető, hogy az egyiket bérbe adják, de csak két évre. Ha a bérlő rosszul gazdálkodik, nem biztosítja a vásárlók igényeinek megfelelő ellátást, akkor az üzlet megszüntethető, ugyanakkor a két boltnak versenyeznie kell. Az természetes, hogy a napi árak mellett mindenki az olcsóbb árukat igyekszik majd beszerezni. — Továbbra is szükség lesz az áfészekre? — Mindenképpen — feleli dr. Gulyás Árpád. — Csurgón és környékén mindig jelentős volt a háztáji termelés. Á gazdáknak a terményt valahol értékesíteni kell. Nemcsak a termeltetést, a felvásárlást kívánjuk segíteni, hanem a feldolgozást is. — Vegyük példának Csurgó és Nagyatád környékén a málnát. Ugye, ez évek óta vitatéma. Hosszas gazdasági okfejtésbe kellene bocsátkozni ahhoz, hogy érthetővé váljon, miért is dúltak a „málnaháborúk”. Báli Gyulát, a somogyi Zöldért igazgatóját kell idéznem. „Olyan piaci helyzet alakult ki, amikor mindegy volt, hogy milyen áron, de mindenki nyugati exporthoz akart jutni, hogy dolláros fedezetet mutathasson be, s így importálhatott gépeket a fejlesztéshez vagy olyan eszközökhöz juthatott, amelyekkel újabb kereskedelmi kapcsolatokat teremthetett”. Az atádi fagyasztórendszer a fentiek miatt, úgymond megbukott. — Saját lehetőségeket kell keresni! — mondja az elnök, hozzáfűzve, hogy már tárgyalnak egy teljes vertikumról. Ehhez persze kell a termelők tisztessége is: egy forinttal többért ne adják el a terményüket akkor, amikor nagy a kereslet, hanem hosszú távon tartsanak ki a partnerük mellett. — A szemléleten kell változtatni. Azt mondják, hogy tehetetlen az áfész, mert nem tudja megvenni azt, ami megtermett, pedig mi csak azt nem tudjuk megvenni, amit nem tudunk tovább adni, s amire nem szerződtünk. Amire a jövőben szerződünk, azt mindenképpen felvásároljuk. Ha éppen nincs rá kereslet, akkor feldolgozzuk. Szőke József szerint a termeltetés biztonságát, az értékesítést csak akkor lehet garantálni, ha összefognak a szövetkezetek. Megjegyzendő, hogy ilyen elképzelés már volt. A még el nem felejtett Mészöv egyik ülésén tárgyalták. Kuszinger Rudolf elnökhelyettes nyilatkozott akkor erről. Ki tudja, hogy miért nem valósultak meg az akkori elképzelések. Tény azonban, amit dr. Gulyás Árpádtól hallottam: ha nincs biztonságban a termelő, akkor nem termel. Ha nem termel — akkor a piacon nincs áru. Az áfészek az efféle ellentmondásokat akarják feloldani. Még akkor is, ha a jövőben másféle szövetségként kezelik őket. Nagy Jenő Kombájnok Mercedes-motorral Az Öreglaki Állami Gazdaság 1984 óta végez kísérleteket a német Fortschritt Szászországi Kombájngyár Rt.-vei az Agrotekkel és az FM műszaki intézettel együttműködve. Tegnap a németek Öreglakon mutatták be az új gyártmányú E 518, E 524, E 526 típusú kukoricabetakarító gépeiket. Dr. Mannfred Gubsch főkonstruktőr ismertette az új típusok előnyeit. Elmondta, az egyesülés előtt csak NDK motorokat építettek be gépeikbe, most azonban megrendelésre bármilyen típusú nyugati motort beépítenek. Jelenleg például a Volvo céggel tárgyalnak. A legújabb E 518-as már Mercedes-motorral üzemel és korszerűbb a hidraulikus rendszere. A bemutatón az érdeklődők működés közben láthatták a legújabb típusú kukoricabetakarító gépeket. Fotó: Jakab Judit MEGYEI MUNKAVÉDELMI NAP (Folytatás az 1. oldalról) — A megelőzésre kell koncentrálni, nem az utólagos rehabilitáció a cél — szögezte le a munkavédelmi eszköz és ruházati bemutató kapcsán a kft. ügyvezető igazgatója. Á kaposvári bemutatóra az ország 100-120 gyártó vállalata közül öt termelő hozta el termékkiállítását. Harangi Sándor, a márciusban alakult magyar—francia vegyes vállalat, a Comasec Respirátor Rt. munkatársa mutatta be egyéni légzésvédő-készülékeiket. A klasszikus, szűrőbetétes légzésvédők már a szigorú riy ugat- európai szabványoknak is megfelelnek. Izolációs készülékeik még négy órán át is biztonságosan használhatók. Kender Csaba, a Szentlőrinc és Vidéke Áfész védőruhaüzemének műszaki vezetője szerényen ecsetelte 27 éves termelői múltjukat. Védő- és munkaruházatuk nagy része lángálló impregnálású. Küllemre is tetszetős: 12 féle színben készítik, a megrendelő igénye szerint. Tóth Iván, a kaposvári Erdőgép Kft. munkatársa azt a munkavédelmi felügyelősségel közösen kialakított eljárásukat ismertette, amely a profi motorfűrészek évenkénti műszaki vizsgáztatásához elengedhetetlen. A bemutatók során Spiegel Istvánnak, az OMMF munkatársának a számítógépes programbemutatója zárta, majd a felhasználók és a kiállítók megbeszélést tartottak. Mészáros Tamás Emlékeim 1956 őszéről ELET ELLEN FEGYVEREK November 4-e úgy kezdődött, mint a többi nap: késői fekvéssel és korai ébredéssel. Nem egyedül voltam a Dimitrov utcai lakásban — bár csalá-. dóm egy közeli faluba települt ki; állandótársam egy fiatal nemzetőr volt. Felébredve tőle tudtam meg, hogy Dombóvár felől egész éjszaka hallatszott a tankok dübörgése. Mikor ezt mondta, rádöbbentem a bizonyosságra, hogy forradalmunk elbukott. Menekülés — kerékpáron Elköszöntem hűséges társamtól, és a városba mentem. Sehol nem láttam az élet semmi jelét. Csak a tankokat — a házakra meredő ágyúcsövekkel. S itt-ott egy állig fölfegyverzett orosz katonai csoport... egy civil ruhás embert is láttam: László Istvánt, a megyei tanács elnökét, széles karszalaggal, amelynek közepén már vörös csillag volt. Elsétált mellettem, s néhány szót „súgott”: „A dombóvári parancsnokság elfogatási parancsot adott ki ellened”... A szerkesztőségbe már nem tudtam bemenni. Tank tank hátán, az egész várost elárasztották... Találtam egy elhagyott kerékpárt, azzal mentem a családomhoz. Délután érkeztem a faluba, épp a rádiót hallgatták. A recsegő készülék Kádár János közismert felhívását sugározta, s — időnként megszakítva — az orosz közleményt. A körözöttek névsorát ismertette. Nevem hallatán (családom szállásadói nem ismertek név szerint) minden erőmet összeszedtem, s készültem a menekülésre. Sikerült megállapodnunk: fiam tíz napra ott maradhat, ha előre kifizetjük a tartásdíjat. 5-én hajnalban a feleségemmel — ketten egy kerékpáron — elindultunk Szántód felé. A megyét elhagyva Pápára mentünk volna. Már a balaton úton jártunk, és soksok járművel találkoztunk. Magyar honvédségi autók álltak az út szélén — elhagyottan. Az orosz katonaság járművei állandó mozgásban voltak mindenütt. Szántódnál egy nagyobb csoport kiskatonára bukkantam. Megismertek. A Martics-féle hadosztály katonái voltak. Segítségüket ajánlották, bár ez abban a helyzetben nem jelentett semmi konkrét lehetőséget, emberségük mégis igen jólesett. Sikerül-e átjutni? S a komp kivilágítatlanul, de átjött értünk. Ez volt akkor a legnagyobb humánus tett. Nemcsak az én életem mentette meg, hanem a kiskatonákét is. Alighogy a vízen Tihany felé indultunk, a parton fényszórók gyulladtak ki, lövések dördültek... Ma visszaemlékezve sem tudom, hogyan, mi módon sikerült átjutnunk. Hosszú órák-, nak rémlik, míg átért a komp. November 7-én Pápára érkeztünk. Rokonaimnál megpihenve rövidesen — most már egyedül — indultam tovább. A körözés ugyanis több ember életét is veszélyeztette. Pestre mentem az MTI szerkesztőségébe. S ott befogadtak; egy ideiglenes szállásnak berendezett szobában kaptam helyet. Ott töltöttem néhány napot Burján Sándor—a későbbi vezérigazgató — segítségével, majd a december 4-i nőtüntetés után — mivel részt vettem az indiai nagy- követségre bejutott küldöttség munkájában, (Krisna Mennon akkori nagykövet fogadott bennünket) — többé nem mehettem vissza a „békés” naphegyi házba. Kedves kollégám, Solymár József közbenjárására Szolnokra kerültem; ott ketten szerveztük újjá az MTI szerkesztőségét... Nagy segítséget kaptunk Demcsák Katitól, aszolnoki rádió akkori vezetőjétől, és Oltványi Ottótól, aki a debreceni szerkesztőséget alakította ki. Lapot indítottunk... A családommal is sikerült kapcsolatot teremteni... Már-már úgy látszott: a Kádár felhívásának eleget téve — hanem is a forradalmi követeléseinek megfelelően — megindul az élet normalizálódása. Ideiglenesen egy szükséglakást kaptam; oda akartam vinni a családomat. Micsoda naivitás volt tőlem... ... különítmény érkezett Őket vártam 1957. február 13-án az MTI már ismert szállítójárművével. Helyettük egy különítmény érkezett. Vagy tíz fegyveres vette körül a kis földszintes házat, s letartóztattak. Hajnalban Pestre vittek. A rádió udvarára, ahol kevés, silány holminkkal együtt a családom is fogva volt. Zuhogó esőben dobáltak szét mindent, fegyvert és iratokat keresve... Engem Kaposvárra az ÁVH pincebörtönébe vittek. Magánzárka, kihallgatások éjjel-nappal... Az első tárgyalás 1957. május 30- án volt, majd június 1 -jén. Hangszórós, úgynevezett „kirakatpert" rendeztek. A bíróság épülete kicsinynek bizonyult, így az utcán is közvetítették a tárgyalást. ítélet... Elszállítás Vácra (magánzárkába), majd Márianosztrá- ra. Ott Eörsi Istvánnal mindkettőnket „különleges bánásmódban” részesítettek. Ezt Eörsi egyik könyvében már megírta: „Azok a csodálatos szép napok" címmel. 1957. szeptember 9. Népbíróság Rögtön ítélő Tanácsa. Tárgyalás: — a védelem kizárásával! — Bűnvád: „Népidemokratikus Államrend elleni szervezkedésben való részvétel” 112 ügy! Dr. Szigetvári Sándor ügyvédem is csak „megtűrt”, hallgató lehetett az utolsó sorban. így volt előírva a Kádár-féle „jogállamban”. Számadás helyett Ha most számadást kellene készítenem az elmúlt 34 évről, azt hiszem, untatnám az olvasót. Ami velem és hozzátartozóimmal történt, a nemzet tragédiájának egy kis része... Voltak, akik többet, s voltak, akik kevesebbet éltek meg a gyötrelmek kavalkádjá- ból. Mindnyájan hitüket — volt aki az életét — vitték 1956 őszén a forradalom csodálatos tüzének szent oltárára. Megtettük, amit tehettünk, s amit tenni kellett. S hiszem, hogy a ma és a jövő embere tisztelettel adózik majd 1956 forradalmi emlékének. Petöcz Sándor
