Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-21 / 153. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 1990. október 21., vasárnap Veres Péter beszél a Petőfi szobornál SZIRMAV ENDRE 1989. október 23. Legyen ez a nap a megbocsájtás napja; a megbékülésé — a fölemelkedés, a nemzet jöleszmélése — holnapra hitünk szelíd fénye nem lesz majd kevés? Mondd: mit kell meg bócsáj tanom? mit és kinek? a megaláztatásokat, a vak halált? — az én emberségemet majd elhiszitek? — magyarságom most már hazatalált? hátrakötött kézzel, arccal lenn a sárban a mi történelmünk mit vár — és kitől? a halottakhoz kulcs nem ülik a zárba,- jövőnk nem éled jól véres semmitől! Van erőm most is niegbocsájtani, a ti halálotok fekete kenyerem, hadd éljen népünk biztató jövője, sós könnyeteket most is lenyelem! 989 októberében OKTÓBER VETERÁNJAI — OKTÓBER ÖRÖKÖSEI íme hát hivatalos állami ünnep október 23-a. Övezze tisztelet ezen a napon 1956 veteránjait, akik szónoklataikban, beszédeikben egy ideje igen akkurátusán végigmondják a mondatokat kissé elnehezítő, hosszú formulát: „az 1956-os forradalom és szabadságharc". Ezt igyekeznek elfogadtatni és belesúlykolni a közvéleménybe, ami nem csak azért szükséges, mert évtizedekig az „ellenforradalom” megnevezést tömködték a fejekbe, s az idegekbe, hanem azért is, mert 1956 régen volt, azóta nemzedékek nőttek fel, akiknek el kell mondani, mi történt akkor, hiszen nem lehettek sem részesek, sem tanúk. 1956 egykori cselekvő résztvevői viszont immár — ne féljünk kimondani — veterán korúak. Az emberek többségének viszont elege van a veteránokból. A mai negyven és ötven év közöttieknek (akik már igazán nem mondhatók fiataloknak) nincsenek saját, felnőtt emlékei a forradalomról, de vannak április 4. s november 7. megünnepléséről, s ezért meglehetősen visszatetsző számukra a némelyek részéről manapság erőltetett 56-os forradalmi romantika, s kiváltképp a hőscsinálás, amely liturgiáját tekintve alig különbözik az általános iskolákba, gimnáziumokba meghívott kommunista veteránok erőltetett és hamis romantikájától, hős- és mártírkultuszától. Jó lenne elkerülni, hogy a tiszteletre méltó 56-osok magukat ünnepeltessék, könnyen kiürülő hőskultuszba merevítsék az új nemzeti ünnepet; ezzel legyenek teíe az újságok. A magyar történelem, a magyar nemzet ünnepe október 23-a, a nemzet „szent akaratáé”, kevésbé az egyeseké, akik azt — noha hősiesen, bátran, a mártírhalált is vállalva — képviselték. Célszerű lenne figyelni arra, hogy a veteránok, akik közül ma sokan vezetői az országnak, a pártoknak, hesse- gessék el maguktól annak még a gondolatát is, hogy az utánuk következő nemzedékek csupáncsak a „hétköznapok forradalmáraiként”, vagyis a munkahelyeken végzett jó munkájukkal járuljanak hozzá Magyarország jelenlegi újjáépítéséhez (amiként ezt az MSZMP ideológiai hivatalnokai kidolgozták a 70-es években). Szívet melengető, hogy október 23- a idén először végre hivatalos ünnep, de baj lenne, ha a melengető érzés csak a veteránok keblét hevítené újabb tettekre, s a fiatalabbak, főleg a valóban fiatalok pusztán megértő közönséggé degradálódnának. Ők saját jövőjük forradalmi tempójú átalakításának lehetőségét kellene hogy lássák, érezzék október 23-a ünnepében. Valamelyest látják, láthatják is, hiszen egyelőre kevéssé elemzett, de óriási jelentőségű tény, hogy jelenleg — talán az egész világon egyedülállóan — Magyarországon szerveződött parlamenti pártba — mégpedig növekvő erejű partba — az ifjúság. Sajnos, akadnak jelek arra, hogy az 56 tűzkeresztségén átesettek mintha leintenék a fiatalabbakat: „Csiba tel”, hiszen oly sokáig vártak a megérdemelt tisztességre, miért, hogy máris mások, ,tejfölösszájúak tolakodnak eléjük? És igencsak gyanakvóan, értetlenül hallgatják, ha a tűzkeresztségük élményével, hitelével, romantikájával, igazával a fiatalok a tudásuk, fiatalságuk, jövőjük élményét, hitelét, romantikáját, igazát állítják szembe: a világlátottságot, a nyelvtudást, a komputerek játszi könnyedségű kezelését, az európai országutak stopposainak „forradalmi” tapasztalatait, a könnyű és őszinte barátkozásra való képességet, no meg azt a pőre tényt, hogy ők laknak tovább ebben az októberi hazában. Október veteránjai! Tegyétek október 23-a ünnepét a fiatalokévá, és akkor nemcsak most lesz — amikor először jelzi a naptárban piros betű — október 23-a méltó napja a nemzetnek, hanem — titeket is túlélve — mindörökké. Gulay István SZEPESI ATTILA: Széna téri kopjafák A nagyvárosoknak nincs középpontja. Főképp azoknak, melyek több településből forrtak össze. Talán mindegyik őriz valamit a régi hangulatából. Jó ha őriz, mert olykor éppen az egyéniségéről mondott le a sok egykori település, mely nagyvárossá összeforrt. Buda valaha csak a Várhegyet, s annak tövében, a Du- na-parton elterülő települést jelentette. Budafok, Szent- lőrinc (a pálosok kolostorával), Budakeszi, Hidegkút, Remete, Háros, Kovácsi, Sasad kívül estek, részben ma is kívül esnek a városon. A mai szemmel nézve igencsak apró települést fal kerítette be, melynek nyomai a Széna téren ma is láthatók. A tér tehát az egykori város határán feküdt. Neve pedig arra utal, hogy itt piac, szénapiac működött. Szerencse, hogy a szép név megmaradt, mert ebben a városban az utcák és terek igen gyakran váltottak nevet, a történelem szeszélye szerint. A tér mára elvesztette határ jellegét. Belül került a nagyvároson. A fal maradványai — rajtuk azemléktábla — csak emlékeztetni tudnak egykori határhelyzetére. Hogy nyugatról, a környező apró települések felől, ide futottak be a kereskedelmi utak, s aztán itt, a város peremén zajlott az áruk csereberéje. A tér nyírott füvén ma szerény emlékkő áll. Körülötte hét kopjßfa. A kövön felirat: 1956. Es körben friss és fonnyadó virágcsokrok. Elhamvadt és hunyorgó mécsesek. Gyertyák. Négy évtizedre visszanyúló emlékeim vannak a környékről. Főképp a Mártírok útjáról (egykor: Margit körút), mely innen kanyarog a Margit hídig. A Rózsadomb olda- Iában, az Eszter (ma Sólyom László) utcában laktunk. Innen jártam iskolába, meg a Mártírok útjai ferences templomba. Egyszer, ha jól emlékszem, 1950 szigorú telén hazafelé tartottunk szüleimmel Pestről Budára. Esteledett. A hídon megpillantottunk egy férfit, aki a korlátba kívülről kapaszkodott, és nézett le a zajló jégtáblákra. Apám odaugrott, megragadta a középkorú ismeretlent, és leszedte a karfáról. Feltűnt a férfi rongyos öltözete, soványsága. Nem ellenkezett. Apám erősen fogta. Láttam, ahogy a sovány ember vacog, és szeméből könnyek csorognak. Apám úgy vezette maga előtt, mint egy engedelmes, akarata- vesztett gyereket. Halványan emlékszem még a Balogh páterre is, aki itt lakott valahol a környéken. Gyakran fgltűnt jól ápolt, pöfeteg alakja. 0 az a pap, akire az egyház csak pironkodva, szemlesütve emlékezhet vissza, mert jelképe volt a Rákosinak behódoló, szervilis egyházfiaknak. A Mártírok útja oldalában, a Széna tér sarkán állt még a hírhedt Margit körúti fegyház. Nagybátyám i$ megfordult itt, Rákosiék, az A VO vendégszeretetét élvezve. Szabadulása után sokat mesélt a bent töltött esztendőkről: hogyan vallatták kurtavasra függesztve, hideg vízzel locsolva, éji álmából rendszeresen felriasztva. HoE építették be közéjük a gókat, s milyen — az utolsó cigarettacsikket is elosztó— szolidaritás élt a sokfelől verbuválódott, sokféle arcú fegyenc között. Sosem lepett meg, hogy épp itt, a Széna téren verbuválódott 1956 októberében a szabadságharcosok egyik legjelentősebb egysége. A tér — rejtetten tovább élő határhelyzeténél fogva —, meg az itt komorodó börtönépület nyomasztó hangulata miatt is, valósággal felkínálhatta magát a harcolók csapatának. Ide futnak össze a környék útjai. Pest, a Várhegy, meg a külső település felől. Láttam egy filmet, már jóval később, a Széna téri felkelőkről. Pontosabban szólva: néhány töredék filmkockát. Ami az akkori kusza napokból s a kezdetleges filmfelvevők jóvoltából fenn tudott maradni. A felkelők parancsnokát, a legendás hírű Szabó bácsit mutatja, ahogy beszél — a szavait nem érteni —, ahogy a fegyverét megcsókolja, és társaira néz. Szakadt, sovány emberek veszik körül a parancsnokot, akit a bukás után hamarosan kivégeztek. Ha ezt a kifejezést: „népi hős”, gyerekkoromban az iskolában kimondták, mindig valami borongós köd ereszkedett ránk. Távoli, értelmetlen. Neveket mondtak: Bugyonnij, Csapajev, Oleg Kosevoj. Hallgattuk, és ha kellett, kimondtuk őket, de nem volt közük a valósághoz. A valóság egyszerű. Néhány rongyos férfi emléke. Néhány virágcsokor a fűben. Néhány lobogó gyertya, és hét kopjafa. És akkor is így van, ha nekem, a katolikusnak, a kopjafa kezdetben idegen jelkép volt. Szinte érthetetlen. Meg kellett tanulnom, mi az. Ahogy a megtartó zsoltárokat is. A nagyvárosoknak nincs középpontja. De kell néhány hely, ahová az ember szívesen visszajár. Néhány hely, ami nem attól lesz fontos, hogy valamilyen közlekedési vagy egyéb csomópontra esik. Az ember elindul sétálni, nincs különösebb célja, és egyszerre észreveszi, hogy ott áll a Széna téri kopjafák előtt. Egy pillanatra megáll, elnézi a huS ó gyertyákat, és vissza- ;ezik a hídon vacogó öngyilkosjelöltre, és visszaemlékezik Szabó bácsira, akinek elszánt arca olyannyira különbözik a másik férfiétől, mégis összemosódik vele. MAGYAR ZSOLTÁR Szokolay történelmi imádsága Október 23-án a televízió és a rádió nyilvánossága, előtt hangzik fel a Magyar Állami Operaházban egy oratórium: Szokolay Sándor Magyar Zsoltára. Nem véletlen a dátum, nem szándék nélküli a cím, s nem előzmény nélküli a mű Szokolay életművében. ,,1956. október 23-át, mint történelmünk egyik legnagyobb összegyülemlő fájdalmának kifakadását, életem alapélményeként őrzöm” — írja a zeneszerző. Ettől az élménytől ihletetten született annak idején, 1957— 58-ban, a Tűz Márciusa című opusza Ady Endre versére. Az „áthallást” észrevették, s akkoriban próbálták is Szokolay- ra rábizonyítani, csak Ady „klasszikus volta” mentette meg őt és a művet is. Szokolay nem volt aktív harcosa a forradalomnak, „nyugtalan diákként érdeklődtem az események iránt" — mondja magáról. Elkötelezettségéről, az életét alapvetően befolyásoló, meghatározó tényről így vall egy interjúban: ,,1956 történelmi pillanatai alapélményeimmé váltak és enélkül soha nem lettem volna operaszerző. A nagy drámai nyugtalanság, az emberek jobbítási szándéka, a közérdekűség annyira átjárt, hogy a kantáták, az oratóriumok, mpjd az operák felé indított el... Úgy éreztem, hogy egyszer eljön az ideje egy olyan történelmi kifa- kadás zenei megfogalmazásának, mintamilyen 1956 volt.” És amikor eljött az idő, S?o- kolay nem késlekedett. Ám mégsem saját élményeiről vagy a konkrét történelemről írt zenét. Nem 1956. október 23- át fogalmazta hangokká. Azt tartja, ehhez még túl közeli az idő, kell egy kis távolodás, történelmi tér, hogy egyetemesen lehessen szólni róla. És akkor Domokos Péter Pálnak, szívbéli jó barátjának késztetésére kezébe vette Dsi- da Jenőnek, a húszas években írt Psalmus Hungaricus című versciklusát. A költemény hazaszeretetei sugalló szelleme, nemzeti, költői lelkiismeret-fur- dalást közvetítő hangja pontosan rímelt Szokolay érzéseivel. Évekig foglalkozott a monumentális verssel, amelynek minden sora „újraélhető aktualitással bír” míg 1990 nyarán elkészült a zenemű. Mégsem a teljes verset választotta zenéje alapjául. Sűrítve, a legfontosabb gondolatokra koncentrált. Az imaszerű eskütételre, amely a haza, a nép iránti kötelezettségre figyelmeztet. A kompozíció alcíme ezért is Történelmi imádság. S hogy nem az eredeti Dsida-adta cím lett az oratórium címe, altnak az az oka, hogy a magyar zeneirodalomnak van már egy Psalmus Hun- garicusa, a kodályi mű, amely Szokolay számára „a magyar zene első számú reprezentánsa". Zenei megfogalmazásban a négytételes, kantátaszerü formát választotta a szerző, visz- szatérő verszsoltár refrénnel —,, Népem te szent, te kárhozott, te drága!"—-, azzal a céllal, hogy a négy tétel ellenére egy közös, nagy forma rajzolódjék ki. A részleteket így magyarázza Szokolay: ,,A darab szólistái közül a tenorszóló magát a Költőt személyesíti meg. Az altszóló az ifjúságot féltő Anyát. A bariton-basszus duett pedig a harcos hősöket. A darab első tétele,, A lelkiismeret hangján", a költőben felébredő bűntudatot énekli meg a megfeledkezett hazaszeretetről. A második tétel ,, Történelmünk régmúlt hangján” ezeréves szenvedéseinkről énekel. A harmadik tétel,,A közelmúlt hangján” elmúlt évtizedeinket idézi fel, mulasztásainkat, romlásainkat. A befejező tétel ,,A jövő hangján”a mű teljes apparátusát vonultatja fel, szólókvintettet, gyerekkart, vegyes kart. A jövő egyetlen megoldása az egymás felé fordulás lehet. ” Talán legjobban a vers e sorai summázzák ezt a gondolatot: Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, /üljetek mellém! /Magyarok, ott a Tisza partján, /magyarok, ott a Duna partján, / magyarok, ott a tót hegyek közt / s a bácskai szőlőhegyek közt, /üljetek mellém. /Magyarok Afrikában, Ázsiában / Párizsban vagy Amerikában, / üljetek mellém!/ Ti ezután születők s ti porlócsontú ősök, / ti rághatott regősök, ti vértanuk, hősök,/üljetek mellém! — Azt hiszem, fájdalmas múltunk, nehéz jelenünk után az egymásra találás e reményével szabad csak a jövő felé néznünk — summázza a szerző. Szokolay új művét Géczy Olgának ajánlotta, aki az ősbemutatón vezényli a Magyar Zsoltárt. Érdemes idéznünk a mű lényegéről szólva Géczy Olgának, a Svájcban élő karmesternek a szavait: „Az egész magyar lét benne él ebben a műben, a hallatlan, mérhetetlen szenvedés, amit megélt egyén és az egész nemzet évszázadok során. A négy tételben az érzelmi kibontakozás egyre nő. Ahogyan halkan elkezdődik az oratórium, szinte a semmiből, aztán folytatódik a tenorszólóval. Az első tétel zenei anyagából bontakozik ki az egész mú. Különleges a darab lezárása, ahogyan a legkülönfélébb zenei szférákat ötvözi. A befejezésben, a Jeruzsálem szót az Ámennel kapcsolja össze, bensőséges hangulatú ima — végként. Átlényegült, elmélyült, ihletett mű a Magyar Zsoltár. K.M.
