Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)

1990-10-21 / 153. szám

1990. október 21vasárnap SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 CZENE ATTILA Találkozás öd imbolygott sűrű fol­tokban a szekér mögött. Az út széli jegenyéket mintha Paál László festette vol­na a szomorú csendbe; a két muraközi hangos prüszkölése csupán néhány ázott tolla alatt gubbasztó varjat zavart fel az észak-somogyi dombok egy­másra dőlő lankáinak rozsdás idilljében. A kátyúkon átszala­dó kerekek fölött izgatott tekin­tet fürkészte a hideg párában fürdő vidéket. A férfi Rómában szabott köpönyegén felhőtlen égbolt milliárdnyi csillagjaként virítottak sáros útról felvert cseppjei a földnek. Ujjai előbb szórakozottan csíkokká ma- szatolták az ismeretlenből üze­nő rögöket, majd önfeledt tánc­ba kezdtek azötyögés ritmusá­ra a sarogja szúette fáján. S a lovak hirtelen paripákká tálto- sodtak; szélvészként repítet­ték át a 19. század Európá­ján... * * * A lány karcsú volt, érdekes arcú. Miközben lehajolt a virág­hoz, homlokából önkéntelen mozdulattal hátrasimított egy kajla hajtincset. A tulipán elár­vultán virított a bedegi temető oldalában, kaszát rég nem lá­tott gaztenger közepén. Ta­vaszt váró kelyhét már tegnap­előtt hajnalban (amikor szélvi­har mutatta meg erejét a táj­nak) fáradt falevelek töltötték csurig. Judit — mert mint a zongoraművész később meg­tudta, így h ívták a lányt—most némi bűntudattal kapargatta ki az ősz színeit a szirmok közül. Hadd borulhassanak azok egy­másra védőn. Rég járt errefelé, legutóbb tán húsvét hétfőjén, amikor a szerelmeskedni vá­gyó falusi legények elől a dü­löngélő fejfák közé menekült. Szűk farmerszoknya feszült rajta, no meg körömcipő volt a lábán—emlékezett szomorká­sán mosolyogva. Nem csoda, hogy csaknem kitörött a boká­ja, míg a kultúrházból a rossz utakon elkecmergett idáig. Egy fekete emlékmű mögött össze­kuporodva hallgatta a két fiú hívó-kereső hangját, s egyre bizonytalanabbá váló lépteit — a márványon tollászkodó kőga­lamb mintha biztatóan kacsin­gatott volna neki. Aztán egye­dül maradt. Már korábban is gyakran vezette erre lépteit; valahány­szor tehette, hazasietett ide Kaposvárról, ahol óvónőnek tanult. Nem szerette a könyve­ket, de szülei folyvást zsörtö­lődtek vele; „Csak akkor vi­szed valamire, ha tanulsz, lá­nyom" — mondogatták neki ál­landóan. Ha megjött a busszal, apja már várta a kocsma előtt. — Az én lányom — húzta ki magát ilyenkor büszkén. — Tanul a városban. Még igazga­tó is lehet belőle! Otthon leült már jó előre ki­készített székére, hátát neki­vetette a rongyosodé házi ál­dásnak, majd türelmesen el­mesélte a körülötte zsivajogva gyülekező családnak meg a kíváncsi szomszédoknak: mi­lyen csuda dolgokat vitt végbe, amióta nem látták. S amint te­hette, sietett a temetőbe. B ázósan húzta össze magán a kardigánt, amit még nagyanyja kötött a tizennegyedik szüle­tésnapjára. — Szegény mami, már te is itt pihensz — görbült sírásra a szája. Aztán bepárá­sodott szemmel végignézett a temetőn — az ismerős keresz­tet kutatta tekintete... * * * Amott, hol csupaszra vetke­zett orgonabokor remegett a meg-meglóduló hűvös szél­ben, szétfoszlani látszottak a ködpamacsok. — Jaj Istenem, mit is kívánjak? — suttogta a meleget hozó csillagok meny­asszonyi fátylába Judit. A hab­könnyű íven szikrák kezdték hányni szaporán táncukat, fö­lötte pompás paripák úsztak versenyt egy zongoraverseny dallamával. Aztán a zene elhal­kult, s a lány csodálkozva me­redt a szekérre, mely megállt nagyanyjának sírhalma előtt. Fekete köpönyeges, frak- kos-kalapos férfi ugrott le róla a sárral mit sem törődve. Séta­pálcáját a bakon mereven ülő kocsis kezébe nyomta, majd néhány lépés után megállt egy kődarab előtt. Lehajolt hozzá, hogy ujjaival kitapogathassa a rég vésett betűket — vajon jó helyen jár-e? A lány emlékezett a névre: Vetzkó Borbála álmát vigyázta a jókora gránit. Már többször eltűnődött: ki lehetett, miképp került falujába a nő, akinek sír­ját soha senki nem látogatta. Bedegen, de még a környéken sem ismert hasonló nevű csa­ládot. Egy alkalommal, még kislánykorában virágot tett a sírjára — ibolyát, amit a Karcsi szedett neki. Mindig utálta a Karcsit az elálló füleivel, no meg azért is, mert állandóan szemtelenkedett vele. Tán felébred gyomrában a félelem, ha nem pottyan földre az idegen kalapja. A fejfák kö­zött unatkozó szellő rögvest megélénkült, s játszadozni csalogatta a férfit, aki lobogó fehér sörényével fejfedője nyo­mába eredt. A lány együtt ka­cagott a széllel, ahogy az tó­csától tócsáig odébbgörgette a kalapot az egyre dühödtebb ismeretlen elől. Valószínűleg sohasem tudja meg, miképp történhetett (pedig később em­lékezetében hej de sokszor végigpörgette újra meg újra azokat a pillanatokat) — a ka­lap egyszer csak odagurult a lába elé. A szél pöckölte hozzá, mert megunta a kergetőzést? Szóval a kalap fennakadt egy elszáradt kórón, s az hiába for­gatta fejét egyre kétségbeeset­tebben, az úri szabó e remekbe készült portékája tüzes koro­naként megragadt rajta. Az ismeretlen néhány minutum- mal később torpant meg a lány előtt. Zavartan beletúrt a hajá­ba, aztán letérdelt a kalapja mellé. Komótosan megtiszto­gatta, majd kezében pörgetve felnézett. — Parlez vous des francais? — kérdezte. Judit értetlenül pislogott rá, mire a férfi a karjába fűzte ke­zét és gyengéden megpaskol- gatta. — Mégyünk — szólt, s bizta­tón a lányra nézve elindult las­san a temető kijárata felé. Judit vonakodva követte. Az isme­retlen keze meleget sugárzott, ujjai valószerűtlenül hosszúak voltak. Hang nélkül botorkáltak a fejfák között. Kétízben is megálltak, mert a lány kardi­gánja beleakadt a nyugalom fölött éberen őrködő öreg fák nyújtózkodó ágaiba. Az apró kápolna mellé érve meggyorsí­tották lépteiket—murva virított sárgán, s hívogatott csábítón a kísértetvilágból az élet felé. Lábuk alatt meg-megcsikordult a kavics. Kikerülve a sírok kö­zül az idegen hirtelen megtor­pant. Visszafordulva elmor­zsolt a fogai között egy Üdvöz légyet, aztán szaporán keresz­tet vetett. Majd bocsánatkérőn mosolyogva fejébe húzta a ka­lapját. PB bben a pillanatban M ^ megszűnt a varázs. Judit riadtan tekintett körbe; eltűnt az idegen s a fura szekér is a fejfák közül. Futott hazáig. Reggelre belázasodott. Any­ja hiába borogatta vizes ruhák­ba, az sem segített rajta. Két hétig nyomta az ágyat. Injek- ciókúrát kapott, sőt, még a sió­foki rendelőintézetbe is beszál­lították, ahol megröntgenezték és vért vettek tőle. Végül déd­anyja füvekből forralt főzetet neki, s éjszakánként ágya szé­lére ülve kergette a gonoszt testéből-lelkéből. De állapota nem javult. Egy hideg október eleji kedden aztán (keddet írtak a naptárban, igen, az ángyá­nak volt aznap a születésnapja, annak megünneplésére ké­szült a család) felkelt. Suttyom­ban magára kapkodta ruháit, könnyű kabátot is kerített fölé­je, majd a kamrából, ahonnan fűtötték a vegyes tüzelésű ka­zánnal a házat, kisurrant az utcára. A temetőbe igyekezett. Tíz perc sem telt, mire odaért a Vetzkó Borbála sírjához. Leha­jolt, és megsimogatta a követ. Aztán leült melléje — beszél­getni. Már virradt, s a hajnali misére hívót is megkongatták harangjai az Úrnak, mikor vég­re feltápászkodott. Leszede­gette nadrágjáról a rátapadt fa­leveleket, nagy lélegzetet vett és elindult a falu felé. észeges kocsisként tá- pászkodott föl az út menti orgonabokrok mögül a nap. Fényei előbb kí­váncsian végigpásztázták az egymásra dobált halmokat, melyekre dűlőutak rajzoltak érdekes figurát, aztán lustán feljebb kúszott az égen. A bolt előtt tejeskocsi állt meg hangos döccenéssel — nagy darab sárcsomót dobott az üzlet falá­ra. — Nézd csak, ittjönaJudit— szólt oda Feri bá, az öreg kő­műves a culágerének, épp második adag szilvapálinkáju­kat úsztatták le torkukon a kocsma pultjának támaszkod­va. — Hé, Judit, tegnap egész este kerestek a szüleid! — kia­bált oda a lánynak, de az ügyet sem vetett rá. Sietősen kerül­gette az út közepére loccsan­tott tehénlepényeket. —Vajon hová megy? — néz­tek egymásra a falusiak, ami­kor elhaladt szüleinek háza előtt is, hogy nem köszönt visz- sza barátjának, a feléje boldo­gan csaholó pulinak sem. Átvá­gott az iskola előtt, pillantásra sem méltatta a háta mögött kétségbeesetten fékező buszt, s eltűnt a római katolikus temp­lom kertjében. Kisvártatva győ­zedelmes-szomorú, áradó-alá- zatos orgonaszó remegtette meg a kegyhely falait. Mint azt később a plébános úr elmesélte, épp Márk evan­géliumából készült felolvasni a gyülekezetnek, amikor a lány megérkezett. Csak az évszá­zados falépcső nyikorgása je­lezte útját, ahogy felkapaszko­dott a karzatra. — Nem tudom, mi történhe­tett vele — mondta. — Amikor kislánykorában ministrálni szo­kott vasárnaponként, mindig olyan hamis és bizonytalan hangon énekelt, hogy meg kel­lett kémem: csak tátogjon, mert a többieket is megzavarja az áhítatban. De valami csudá­latosán játszott aznap, nem hallottam még életemben eh­hez foghatót soha! D udit megrökönyödött emberek sorfala között hagyta el végül a temp­lomot. Gondosan balra, majd jobbra nézve átballagott az ut­cán, miközben mosolyogva oda-odaköszöngetett a falu­siaknak. A kocsma előtt elnyűtt szekér állt. A lány megsimogat­ta a széles hátú muraköziek pofáját, felkacsintott a bakon mereven ülő kocsisnak, aztán hazasétált. Estély Meyendorfféknál. Fe­lix, a cári követség titkára nép­szerű ember a pápák városá­ban. Az erkélyről rálátni a Te- verére — mint mindig, most is kisebb-nagyobb hajók százai nyüzsögnek vizén, partjain bazárok keleties forgataga. A felszálló pára mögött méltó­ságteljesen magasodik a Szent Péter-bazilika kupolája. Az óriási kandeláberekkel megvi­lágított teremben diplomaták, egyenruhában feszítő katonák serege — karjaikon gyönyörű asszonyok libbennek társaság­ról társaságra. Libériás inasok kínálják a frissítőket. Akad, aki szép lány kedvéért jött, amott, egy ablakmélyedésbe húzódva két komoly ábrázatú úr (Win- dischgrátz hercegre és de Moll márkira emlékeztetnek) az udvarias visszaköszöngetések közepette minden bizonnyal » valamiféle politikai intrikán töri a fejét. Ezen az estén a legtöbben persze egy ismeretlen fiatal­ember kedvéért zarándokoltak el az orosz herceg fogadására. Most valahol taps szaggatja meg a zsibongást; a házigazda csendet kér. S a hófehér hang­versenyzongora mellett már ott is áll a keletről (Magyarország­ról vagy honnan?) érkezett művész. Hűvösen biccent a lecsendesülő, érdeklődve a pódium felé forduló közönség­nek, aztán lecsap a billentyűk­re. A hatás frenetikus. Ráadást ráadás után követelnek a ven­dégek — nem győznek betelni Liszt Ferenc tehetségével. A lobogó. sörényű fiatalember azonban csak egyetlen lélek­nek játszik: már az első akkor­dok megszólaltatásakor észre­vette azt a lányt. Emlékek vil­lantak benne — sárt dagasztó lovak izzadsága az orrában, az égen varjak, aztán temető, temető, lány, valahol egy apró kápolna mellett, lány, akihez mindig beszélni akart, aztán zötyögés vissza önmagához, egyedül vagyok, egyedül Jézu­som... * * * október 13-án dél­előtt H. Judit be­degi lakos leült a hifitornya elé. Félredobált egy nagy halom lemezt, míg végre ráakadt a keresett zongoraver­senyre. A szerző, Liszt Ferenc képe díszítette a borítót. Cin­kosan egymásra mosolyogtak. K E R 1990 „HOVA LETT A SOK VIRÁG?" Doni rekviem Fehérvárott Sokáig említhetetlen volt. A maga idején titokvédelmi, a pártállamban politikai okokból. A sztálini Rend apo- logetikája részeként, komplikáció­mentesen: „fasiszta hadsereg”, „utolsó csatlósok” stb. — ahogy a szovjet diktátum elvárta. Ilyen egy­szerű volt ez. A doni tragédia elvtársi-szemérmes hallgatásba burkolózott, hosszú évti­zedekre. A mintegy 50—60 ezer túlélő s a jó másfél-kétmillió hozzátartozó, rokon, jó barát, gyászoló családtag számára tabu lett a 2. magyar hadse­reg pusztulása. Nemeskürty „Rekviemje”, megtör­ve a csöndet (1972.), tudjuk, darázs­fészekbe nyúlt. Tíz évvel később Sára Sándor — szégyenletesen betiltott — megrázó televíziós dokumentumfilm­sorozata állított emléket a voronyezsi katasztrófának. Ez év tavaszán pedig Székesfehérvár adózott nagy lélegze­tű kiállítással a magyar történelem fáj­dalmas emlékezetű legnagyobb vér­áldozata előtt. A Várostörténeti Múzeumot nemrég avatták Szent István városában. S a szép, ódon „császári sárga” boltíves épület helyiségeit most képek, tablók, relikviák töltik meg áttekinthető rendben: „A 2. magyar hadsereg a Donnál és a hadifogság" c. kiállítás anyaga, amely, végigjárva, bizonyára mindenkinek nyújt valamit. Valami újat vagy egészében újat. Lehet: minden­kinek mást... Az idősebbek számára megindító emlékezést. Az egykori jelent, a hősi halott bajtársak emlékét. Ugyanakkor 45 év alatt több generáció is felnőtt — a magyar történelem legújabbkori mozgásainak nem — vagy eltorzított ismeretében. Vajon ki és mikor billenti helyre az egyensúlyt?... Fehérváron tettek érte valamit. Tet­tek egy lépést. Hiszen tízezrek keres­ték s hetente több ezren keresik föl azóta is e történelmi dokumentumok tárházát; e kiválóan szerkesztett, rendkívül érdekfeszítő s nemzeti mé­retekben potenciálisan mindenkit ér­deklő kiállítást, amely összesen 7 te­remben mintegy 300 fotó és 400 tárgyi dokumentum segítségével tárja elénk a II. magyar hadsereg voronyezsi tra­gédiáját. Kendőzetlenül, tudományos igényességgel, mégis bárki számára érthetően. S méltó keretekben a közel másfél százezres emberveszteség­hez; a több tízezernyi hadifogoly s a kb. ugyanennyi hazatért katona szen­vedéseihez. S ha úgy tetszik, az egy emberként lefasisztázott magyar honvédség re­habilitált s azóta megkövetett emléké­hez méltó keretekben. Eddigi ismereteinket a Don-kanyari katasztrófáról aligha lehetne teljesnek mondani e kiállítás nélkül. Az eredeti dokumentumok, tárgyak; följegyzé­sek, térképek, tábori levelezőlapok; hadinaplók, zsoldkönyvek, csapat- zászlók, kitüntetések; a fegyverzetet, a gépesítettség fokát, a haditechnika nívóját jelző modellek; az arcvonalak sávjait is ábrázoló hadműveleti tervek, tüzérségi célpontvázlatok nélkül — s még hosszan sorolhatnám. S e rész­ben minden más kiállítástól, múzeumi gyűjteménytől különbözik a székesfe­hérvári látnivalók sora. Egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható érzelmi töl­tése van. Nehéz is másképp elképzelni. Hi­szen Kaposvárott is — ahonnan úgy­szintén több ezred, tüzérosztály vér­zett a pécsi (IV.) hadtest kötelékeiben a 200 km-es doni arcvonal közepe tá­ján — bizonyára sok család emléke­zetében külön súlya, jelentősége lehet egy hadműveleti (a csapatok elhe­lyezkedését is föltüntető) térképnek, amelyen mindössze ennyi áll: „A IV. hadtest helyzete 1943. január 12.0 óra." E kiállítás higgadt, okos és „jelzőt- len”. Tényeket tár elénk—ahogy ezt a történelmi igazmondás megköveteli. Ránk bízza a konzekvenciákat. Az utolsó felvonásról is, amely a túlélők számára hadikórházakban, fogolytá­borokban vagy — keveseknek, a ha­zatért túlélőknek — a debreceni ka­ranténban játszódott le. A hadifoglyok apró tárgyai, faragásai, rajzai ugyan­arról: Voronyezsről szólnak. S mindarról, amit ez a távoli orosz városnév a magyar történelemben je­lent. Nekünk, szemlélő késő utódok­nak szólnak s önmagukért. És értünk. Nemzeti önbecsülésün­kért. Erre gondoltam, szemlélve a gye­rekkoromból ismerős egyenruhákat, fegyvereket, harci járműveket; a rég elhunyt parancsnokok névsorát és fo­tókópiáit s az áttörés a csaták, az urivi hídfő történelemből ismert helyneveit: Osztrogorszk, Korotjak, Scsucsje, Uriv, Alexejevka... Stilizált katonasír tekint vissza rám búcsúzóul fakereszttel, rohamsisak­kal. Amilyen tíz- és százezer számra található Európa egykori csatahelyei, frontvonalai közelében. A rejtett hangszórókból — amelyek eddig halkan korabeli bakanótákat, háborús dalokat sugároztak —, most ugyancsak stílszerűen Marlene Diet­rich neves dala, a „Hová lett a sok vi­rág ?”hullámzik fájdalmas pianókkal a termekben, Mezey Mária emlékeze­tes hangján. * * * A kiállítás december 31-ig látható Fehérvárott, az István Király Mú­zeumban. Wallinger Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents