Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)

1990-10-21 / 153. szám

1990. október 21vasárnap SOMOGYI HÍRLAP — SORSVAZLAT 7 A megvallott múlt Pethe Ferenc útja KEMÉNY ÁLLOMÁSOK, TARTÓS TANULSÁGOK Huszadik század. A magyarság szempontjából a nagy sorsfordító történelmi esemé­nyek nem ritkán tragikus kortörténete. A magyar útkeresés erőfeszítései a nagyhatalmi törekvések kiszolgálóiként, majd szenvedőiként véres és vértelen forradalmak kora megtépázott nimbuszokkal és generációkkal. A múltat rendre be kell vallani. Ebben mások megélt, feldolgozott tapasztalatai is segítségünkre lehetnek. Mert például mindannak ami, 1956-ban történt, a gyökereit nemcsak abban az esztendőben kell csupán keresni. Egy órával az 53. érettségi találkozó után Pethe Ferenc, az 1947-es választá­sokon lett országgyűlési képviselő. A Kisgazdapárt lapjának, a Somogyi Hír­lapnak volt a főszerkesztője. Negyven év után érkezett haza Baselból. Az ötvenharmadik érettségi találkozóján alapítványt tett a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium javára. Az alapít­ványról és személyes sorsának alaku­lásáról kérdeztem: — Az alapítvány nagyon’ régi vá­gyam: a gondolat még az emigráció­ban született. Hatgyermekes pa­rasztcsaládból származom. Testvé­reim közül egyedül én tanulhattam fel­sőbb iskolában és tanáraim odaadó segítségével végeztem el a gimnáziu­mot. A legnagyobb szeretettel gondo­lok azokra, akik a segítségemre voltak. Mivel a Jóisten akaratából az emigrá­cióban jobb sorsra jutottam, elhatároz­tam: ha Magyarországon változás kö­vetkezik be, akkor alapítványt teszek. Hát ez az alapítvány nem más mint hála az alma maternak és köszönet azoknak, akik nekem segítettek. Humanista műveltséggel További célja a példaadás. — Az európai műveltség megszer­zését segíti egy másik kezdeményezé­sem is. Svájcban barátaim közremű­ködésével, egyházi segítséggel, anya­gi alapot hoztunk létre. Ez azt szolgál­ja, hogy a tehetséges magyar fiatalok, az egyetemi évek alatt vagy az egye­tem elvégzése után, egy-másfél évet nyugati egyetemen is tanulhassanak. A Somogyi Hírlap megalapításának körülményeire így emlékezik: — 1945-ben szerencsésen hazatér­tem rövid ideig tartó fogságomból és azonnal kapcsolatot kerestem a Kis­gazdapárt somogyi vezetőivel, elsősorban Varga Bélával, a Nemzet- gyűlés elnökével. Ennek során ismer­kedtem meg Vidovics Ferenc akkori főispánnal. — A kommunista pártnak már volt akkoriapja; Somogyvármegye címmel jelent meg. Rögtön láttuk, hogy lap nél­kül nem megyünk semmire: csakhogy nem volt papír. Vidovics Ferenc ter­mészetbeni szállítmányokat vitt Buda­pestre, azt pénzzé tette, és papírt vá­sárolt. Később fölrótták neki ezt a „fe- ketézést”. — 1946 elejére összegyűlt a papír, és engem kértek föl szerkesztőnek. Alig indult el a lap, bekövetkezett az első krízis. A Magyar Köztársaság ki­kiáltásának kapcsán (1946 februárjá­ban) írtam egy vezércikket. Visszapil­lantás volt ez a magyar szentkorona történetére, hányatott sorsára, eszmé­jére. írásom lényege az volt, hogy a szentkorona tulajdonképpen a hata­lom jele és letéteményese. Ezt a cik­ket, úgy látszik, alaposan elemezték, hiszen február végén egyik reggel egy orosz autó állt meg a Somogyi Hírlap szerkesztősége előtt, s elvitt az orosz városparancsnokságra. Betettek egy szűk, sötét helyiségbe, és éjfélig az őrön kívül senki sem szólt hozzám. Ezt követően kezdődött a számomra telje­sen érthetetlen kihallgatás. A „megpuhítás..." — Legalább ötször elmondatták ve­lem az életrajzomat, majd következtek a kérdések: miért írtam ezt a vezércik­ket, ki inspirálta? Kihallgatóim adták is a választ, hogy kik lehettek: a Habs­burg család? Pallavichini őrgróf? Szó­ba került még az is, hogy vatikáni kém vagyok. Lassan ráébredtem: ez a módszer a „megpuhítás". A kihallga­tás jó két óra hosszat tartott; idegileg, fizikailag teljesen kikészültem. Végső elkeseredésemben azt mondtam: Ura­im, én már ilyen képtelen ,,vádak”-ra nem válaszolok. — Szinte az utolsó szó jogán mond­tam el, hogy a feleségem első kisba­bánkat várja, legalább ezt vegyék fi­gyelembe. Váltakozva fenyegettek és dicsértek. Majd fölvetették, hogy ne­kem a kommunista pártban volna a helyem. Aztán rövid tanakodás után egyszer csak azt mondták, elmehet. Kitámolyogtam, és hazamentem. A városban persze mindenki tudta, hogy eltűntem, és várták, hogy a mi újsá­gunk majd ír erről. Nekem ez volt az első találkozásom a kommunizmus­sal. — Megírta a Somogyi Hírlap, hogy mi történt a főszerkesztőjével? — írtam erről egy cikket, és megmu­tattam Sebők György nyomdásznak. Ő is, barátaim is azt javasolták, hogy ne jelentessük meg. így konfliktusba ke­rültem önmagámmal; lelkem össze­tört. A lap szépen befutott. Csináltunk egy kalendáriumot is. — Rákosi Mátyás előre megírtforga- tókönyv alapján a híres-hírhedt szalá­mitaktikájával megkezdte a Kisgazda- párt felszámolását — mondta Pethe Ferenc. Itt szeretném megjegyezni: 1945 után a magyar újságírók már „szájkosárral” jártak. A megszállók viselt dolgairól természetesen hallgat­niuk kellett. Vae victisl Pedig naponta érkeztek hírek atrocitásokról, hajme­resztő davaj-történetekről. — Egymást követték a drámai politi­kai események. A Svájcban tartózko­dó Nagy Ferencet Rákosi lemondatta. Napirenden voltak a gyalázatos kira­katperek. Kovács Bélát, a Kisgazda- párt bátor, népszerű főtitkárát jogtala­nul elhurcolták. A kommunista párt és az ÁVO túlkapásait, törvénysértéseit természetesen megírtuk. De egyre óvatosabban kellett fogalmáznunk. Különösen a vezércikkekben, kom­mentárokban és a problémákat feltáró riportokban kellett mérlegelni minden szót. Jöttek ugyanis a fenyegetések. Direkt módon vagy kerülőúton. És működtek a provokátorok, a felbérelt és megzsarolt besúgók. Házkutatások — A megfélemlítést célozták a ház­kutatások is. Két alkalommal is volt benne részem. Az egyik a Magyar Közösség elleni hajsza során, a másik egy „az egész Dunántúlt behálózó” nemlétező — diák- és tanár-összees­küvéssel kapcsolatban, amely csak azért maradt el, mert a kommunista lapok valami technikai tévedés miatt két nappal előbb lehozták az összees­küvés hírét, miközben a diákok és ta­nárok ott ültek az iskolapadokban, mit sem tudva összeesküvésükről és le­tartóztatásukról. Megindult a hajsza Vidovics főispán ellen. Bátor, szinte vakmerő ember volt Vidovics Ferenc. Hazaszeretetét, ál­dozatkészségét bebizonyította a né­met megszállás idején nem kockázat nélküli szabotázsakcióival. Ezt egyéb­ként az orosz katonai hadvezetés is Újra együtt magyar földön. Középen Var­ga Béla a Nemzetgyűlés volt elnöke elismerte és nagyra értékelte. Csak éppen a kommunisták nem akartak tudni róla, mert féltek népszerűségé­től. Folyt a sajtó- és röpcédula-háború ellene és mellette. Házfalakon, desz­kakerítéseken megyeszerte lehetett olvasni: „Éljen Vidovics!” Másnap reg­gel már így olvashattuk a Festetics- kastély parkjának deszkakerítésein: féljen Vidovics, míg harmadnapra: ne féljen Vidovics! Guggolva is kibírjuk Vidovics hitt abban, amit mondott, és hitet tudott önteni a fizikailag, lelkileg meggyötört emberekbe. Lelkesedésé­nél és elszántságánál csak naivitása volt nagyobb. A „Mi újság Pesten?” kérdésre határtalan optimizmusával, azzal a pesti „szállóigével” válaszolt: „Most már guggolva is kibírjuk!” — Ma már — a tények ismeretében — tudjuk, hogy „tévedett”. Hosszú börtönévek, többszöri kirakatper után egy rövid szereplés 56 fényes napjai­ban, majd az emigráció következett. A New York-i felhőkarcolók árnyékában halt meg. Hite, hazaszeretete, példája megérdemelné Somogy emlékező kegyeletét. — Mikor és hogyan lett a kisgazda- párti Pethe Ferencből keresztényde­mokrata? A terror egyre fokozódott és a soro­zatos igazságtalanságok közepette olvasóink bíztak a Somogyi Hírlapban. Az ellenem irányuló fenyegetések, in- szinuált gyanúsítások azonban egyre jobban szűkítették annak a lehetősé­gét, hogy lelkiismeretem szavára hall­gatva közvetítsem a lap vezércikkei­ben és egyéb közleményeiben a ma­gam álláspontját és a Kisgazdapárt po­litikai hitvallását. Fasiszta, burzsoáka- pitalista, klerikális, reakciós — így aposztrofáltak bennünket. Bűnnek számított még az is, ha próbáltuk meg­védeni az ok nélkül letartóztatottakat és elhurcoltakat. Nagy lelki tusa után, nehéz szívvel lemondtam a Somogyi Hírlap főszerkesztői tisztségéről. A Kisgazdapárt — Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Béla nagyremé­nyű, hajdani pártja — már csak árnyé­ka volt önmagának. A párt bátor, meg nem alkuvó főtitkárát, Kovács Bélát koholt vádak alapján valósággal elra­bolták a Parlamentből, s Oroszlányba hurcolták. A Kisgazdapárt szellemi gárdája (Desőffy Gyula, Saláta Kál­mán, Hám Tibor, Vatai László, Czupy Bálint, Hajdú-Németh, Cséplő J.) me­nekülésre kényszerült, sokat pedig — többek között Kiss Sándort, a Pa­rasztszövetség főtitkárát — látványos kirakatperben hosszú börtönbüntetés­re ítéltek. A somogyi képviselők közül Kovács József kaposszerdahelyi kis­gazdát a börtönben agyonverték. A többiek embertelen pszichikai nyomás kényszere alatt Rákosi koalíciós céljai­nak kiszolgálóivá váltak. — 1947júniusában váratlanul új vá­lasztásokat írtak ki. Bizonyára új remé­nyek támadtak önben is. Hogyan ké­szültek a választásokra? —Az utolsó, ún. kékcédulás, de még viszonylag szabad választások elő­estéjén egy új politikai párt jelentkezett a magyar közéletben: a Demokrata Néppárt. Közismertebb nevén a Ba- rankovics-párt. Határozott, keresztény világnézeti alapokon és modern, erő­sen progresszív, szociális töltetű re­formprogrammal. Barankovics nép­pártja szellemi elődjének Giesswein Sándort, a legendás hírű győri prelá- tust tartotta. Konkrét gyakorlati pro­gramja felölelte az akkori idők magyar sorskérdéseit: a földbirtokreformot, a parasztság és a munkásság felszaba­dítását. Giesswein követelte a válasz­tójog korszerű reformját, a nemzetisé­gi kérdésnek a szabadságjogok szelle­mében való okos, békés megoldását és hirdette a nemzeti megbékélés programját. Álig hangzott el Barankovics győri programja, azonnal kiléptem a Kisgaz­dapártból. A Fő utcában, majd később Nyíri állatorvos úr rendelőjében a Demokrata Néppárt rendezte be váro­si és megyei központját. Megkezdték a keresztény párt szervezését. — Milyen sikerrel szerepeltek a vá­lasztásokon? — Az augusztus 30-án lezajlott, hí­res kékcédulás választásokon 6 man­dátumot szereztünk. Az idősebb nem­zedékek bizonyára emlékeznek a le­gendás 6-os kockára, és a DNP Isten­nel a Hazáért és a Szabadságért jel­szavára. Mint legerősebb ellenzéki párt, 62 képviselővel vonultunk be a magyar parlamentbe. Ezekkel nem lehet kukoricázni... Két eseben volt alkalmam megszó­lalni a magyar törvényhozás házában. Szűzbeszédemet, mint a DNP hivata­los szónoka, a népjóléti tárca költség- vetése során mondtam el, aránylag — egy-két közbeszólástól eltekintve — zavartalanul. Annál zajosabb, drá­maibb volt a nők egyenjogúságáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor mondott beszédem. Ebben — ugyan­csak hivatalos, kijelölt szónokként — a magyar történelem nagy nőegyénisé­geinek szerepét méltattam. Idéztem a keresztény szociológiá­nak a női egyenjogúságra vonatkozó tanítását, amely szerint a női termé­szet más rendeltetésű adottságokkal rendelkezik, mint a férfi. A törvényja­vaslat ezt a tényt nem veszi kellően tekintetbe. Beszédemet állandó gúnyos köz­beszólások kísérték. Persze helyeslé­sek és a nagy tapsok az ellenzéken. A parlamenti szünetben a folyosón ösz- szetalálkoztam Nagy Imrével. Hozzám lépett és azt kérdezte tőlem, rokona vagyok-e Kapósban az Arany utcában lakó P. Jóskának. — Igen — mondtam —, ő az unoka­nagybátyám. Üdvözletét küldte neki. Eltávozóban kezet fogott velem és szó szerint ezt mondta félhalkan: „jó volt a beszéded, de azt ajánlom, óvatosab­ban fogalmazz, mert ezekkel nem le­het kukoricázni!” A Pfeiffer-féle Függetlenségi Párt szétverése után tudtuk, hogy rajtunk a sor. Megkezdődött ellenünk a hajsza. Öt képviselőtársunkat azért fosztották meg mandátumától, mert az ÁVÓ ki­nyomozta, hogy tulajdonképpen nem is volt szavazati joguk. Nyilván egy készülő kirakatper cél­jaira rejtették el a töltött pisztolyt Esz- terházy utcai lakásomon. Maga a pár­tunk alkalmazottja, bizalmas emberem volt a tettes. Mit sem sejtve — véletle­nül lelepleztem. Azonnal jelentettem Barankovics- nak, aki Rajk Lászlónál tiltakozott a nemcsak nálam történt, hanem or­szágszerte megrendezett hasonló fegyverrejtegetések, „provokációk" ellen. 1948 karácsony estéjén letartóztat­Egy svájci pódiumon ták Mindszenty bíborost. Ebben az időben merült fel legbizalmasabb ba­rátaim körében a menekülés terve. Menni, de hová... Barankovics 1949. február 1-jén az amerikai követség és magas rangú magyar és osztrák vámtisztek „együt­tes rendezésében Bécsbe távozott”. Rákosiék február 5-én megrendez­ték a világbotránnyá dagadt Mindszen- ty-pert és a magyar bíborosérseket halálra ítélték. A félelem dermedt han­gulata ülte meg az egész országot. Barankovics távozása után az ÁVÓ- sok és egyéb besúgók egymást váltot­ták kaposi házunk előtt. Az egyik szomszéd is nagyon aktív volt! Heten bizalmas barátok még egy­szer tanácskozásra jöttünk össze Bu­dán, a Garas utcában. Alig érkeztem haza Kaposvárra, már ott volt Baráth Gyurka, volt bűnügyi detektív, szemé­lyes jó barátom és bizalmi emberem kézzel írott üzenete: „Veszélyben vagytok, eltűnni... ezeket és ezeket — ha tudod — kiértesíteni! Isten áldjon Ferikém, Gyurka.” Hát elindultunk. Nem kis veszélyek után szerencsésen átjutottunk az aknák között, a szöges drótok alatt, miközben a határőrség riadóztatott és így rakétafény világánál fedeztük fel azt az utat, amely elvezetett bennünket FSlsőpulyára, a hajnali órákban. Ez azonban még nem jelentette a szabadságot, mert Burgenland akkor még orosz megszállási zóna volt. Né­hány napos bujkálás után egy részeg embercsempész segítségével átkeve­redtünk a Lafnitz folyón az angol zóná­ba. Irány a szalmaláger Másnap Grazban osztrákok illegális határátlépés miatt letartóztatták a cso­portunkat. Formálisan elítéltek ben­nünket 4 napra, ezt aztán a grazi bör­tönben osztrák és nemzetközi bűnö­zők társaságában le is ültük. Majd megkezdődött a „szép láger­élet" amit Isten szabad ege alatt már­cius első hetében próbáltunk ki. Áz­tunk, fáztunk és éheztünk, de március 15-ét azért megünnepeltük a közel 400 főnyi menekült táborlakóval. Babóthy Ferenc barátom mondta az ünnepi beszédet, én meg elszavaltam a „Talpra magyar”-t. A megszállt Ausztriában nem volt könnyű átjutni az egyik zónából a má­sikba. Többször is próbálkoztunk. Az innsbrucki állomáson beleestünk egy razziába, amit a francia katonai ható­ságok rendeztek meg estenkint, hogy a papír nélküli nemzetközi csavargó­kat besorozzák az idegenlégióba. Be­vágtak bennünket is egy szellőzetlen terembe. Szerencsénkre, megtudta egy nagyon derék, franciáknál tolmá­csoló magyar őrnagy, hogy magyar politikusok is vannak a razzia áldozatai között. Azonnal intézkedett, és így megmenekültünk a légionisták indokí­nai pokoljárásától. Néhány hét múlva átúsztuk a Rajna- csatornát és „disszidáltunk” Svájcba. A határ menti Sz. Margrethenben kö­töttünk ki, egy idillikus faházakból álló, ragyogóan tiszta menekültlágerben, 1949. június 12-én. Hosszú hónapok izgalmas, keser­ves bolyongásai után végre biztonság­ban érezhettük magunkat. És ember­nek! Lengyel János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents