Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-08 / 116. szám

1990. szeptember 8., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 ár kora reggel ideges lett, amikor észrevette, hogy Julcsa el akarja kunyerálni az egyik osztrák nő parfümjét. Emlékeztette a nagydarab, ,,ha más nincs” . alapon nyári kisegítőnek meg­fogadott asszonyt az első mun­kanapján kötött megállapodá­sukra, hogy a vendég az tabu, hogy csak a lehető legkeve­sebbet érintkezhet velük. Az ilyen cigánykodásért azonnali kirúgást ígért, de ezt most nem tehette meg: délután négy hol­land jelezte érkezését. Tele lesz a ház, egyedül nem bírna tizennégy vendéggel. Ha idő­ben gondolkodott volna, még a szezon előtt keresett volna szobalányt, százszor jobbat kapott volna ennél a lassú mozgású, önmagára is igény­telen tramplinál. Júniusban vi­szont már mindenki dolgozik valahol a Balaton-parton. A fi­zetéssel el tudna csábítani bár­kit, de nem akar kockáztatni — megorrolnának rá a szakma hiénái, rászabadítanák az elle­nőröket, akikből amúgy is bő­ven cirkálnak itt a,,Zimmer frei” utcában. Tulajdonképpen emiatt fokozódott az idegessé­ge az előbb: A második emeleti erkélyről látta, amint az öreg Franyó, a fizetővendéglátás mumusa, amúgy a tanács elle­nőre felírja a füzetébe az ud­varban parkoló négy nyugati autó rendszámát. Szaporázta is a lépteit lefelé a lépcsőkön, de a teraszra lépve nem látta már sehol az öreget. — Úgy látszik, kevesellte azt a húsz márkát a vén trottyos — morogta maga elé, s gondolat­ban azonnal forintosította a nyugatnémet pénzt: hivatalo­san is 800 forint, de megadják érte az ezret, egy várossal odébb az ezerkettot is. — Töb­bet pedig akkor se kap, ha be- lefeketedik! Tőlem is leakaszt hetente ennyit, a szomszédok­tól is, aztán egy szezonban annyit tarhál össze, mint a tíz évre kapott nyugdíja... Amióta szobakiadással fog­lalkozik, üzletfelek lettek ezzel a fránya Franyóval. Furcsa, de éppen az öreg tanította meg a csinóglikra, hogyan lehet sok vendég mellett a legkevesebb adót, kurtaxát fizetni a ható­ságnak. Igaz, akkor még nem volt szó arról, hogy a megtaka­rításon osztozni kell a Franyó­val, de amint nyilvánvalóvá lett az öreg előtt, hogy alkalmaz­zák is a módszereit, előrukkolt afarbával: — Nézze, naccsága! A ma­gamfajta nyugdíjas megtanul­ta, hogy ingyen a szemét se csukja le. Mert tudni kell, hogy kétféle ellenőr van: a becsüle­tes, aki továbbítja az észlelt hiányosságokat, meg a jóindu­latú, aki azt tartja a szem előtt, hogy mindenkinek élnie kell. Nos, én az utóbbiak közé tarto­zók, de a szerényke nyugdí­jamból, meg abból a pár forint­ból, amit a naponta lejárt címek után folyósítanak, csak éh­koppra telik. Ezért van, hogy el­fogadom azokat a finom italo­kat, amivel megkínálnak a há­ziak meg a vendégeik, ám nem húzom be a cipzárt a zsebe­men, ha holmi kemény bankót akarnak belecsúsztatni a jóin­dulatomért. Világos beszéd volt, ahogy Franyó kérdése is, amikor megropogtatta ujjai között a tízmárkást: — Szerintem ennél több svarcvendéget tart, nem gon­dolja? Azt hiszem, éppen a dupláját. Meglepődött ugyan a nyílt zsaroláson, viszont tisztában volt vele, hogy az öreg is jól tudja: ennek többszöröse ma­rad neki naponta. Csak egy hétig volt nyitott kérdés az is, hogy milyen gyakran kell „tejel­ni”, mert Franyó szinte órára pontosan jelent meg egy hét múlva, meg utána minden ked­den. Viseltes öltönyében, orrá­ra tolt szemüvegével kiabáltat- ta magáról hivatalnoki mivoltát, s ennek nyomatékot is adott azzal, hogy nagy fontoskodva felírta a kocsik rendszámát. A lakásba vonulva is megő­rizte hűvösségét, hivatalos hangon kérte a vendégköny­vet. Látszólag elmélyülten la­pozgatott a nyilvántartásban, nagyokat hümmögött, sokat sejtetően csóválta a fejét. Ta­lán órákig tartott volna a néma színjáték, ha ő közben nem csúsztatja a lapok közé a hú­szast. Tegnapelőtt sietett, nem volt kedve sem a megszokott szertartáshoz, így belépéskor mindjárt Franyó zsebébe csúsztatta a sápot. A könyvet így is elkérte az öreg, de bele se olvasott, csak aláírta. Rajta is látszott, hogy nem jó a han­gulata, elmaradtak a békebeli, illik meghallgatni történetei az egykori jegyzőről. Elmaradt a mosolygásra ingerlő kézcsók is, szinte úgy somfordáit ki a kapun Franyó. Akkor fel sem tűnt neki a szo­katlan, el is felejtette a közjáté­kot, hiszen volt dolga elég köz­ben is. Most viszont gondolko­dóba ejtette, hogy csak csütör­tök van, két nap telt el a legu­tóbbi „ellenőrzés” óta—mégis kit kereshet itt...? A német asszony kiabálása zökkentette ki gondolataiból: az emeletről harsogta le, hogy rendezni szeretné a számlat, ugyanolyan hangerővel kér­dezte még, hogy áll-e az alku, fizethetnek-e márkával, ahogy megbeszélték? Körülnézett gyorsan, s meg­nyugodott kissé, amikor nem látott senkit, nem hallhatták ille­téktelen fülek a kiabálást. Jul­csa téblábolása nem zavarta, hiszen egy kukkot sem tud németül, aztán nem is valószí­nű, hogy kinyitná a száját: az itteni szöszmötöléséért sehol se kapna napi ezrest, meg kosztot, italt, amennyi belefér. Mióta kosztoltatja a vendége­ket, a maradékot is Julcsa viszi haza, elég az egész családnak az. Ezek a kákabélű németek jószerivel csak piszkálják az ételt, ugyanakkor elvárják, hogy minden tálalásnál más il­latok terjengjenek a fazekak­ból. — Akkor ahogy megbeszél­tük: ha megkérdezi a policáj, úgy azt mondjuk, hogy csak három napot voltunk itt, a többit országjárással töltöttük, turis­ták voltunk — ismételte az ér­kezésükkor lefixált megállapo­dást a német asszony, s de­geszre tömött pénztárcáját le­tette az ebédlő asztalára. — Ti­zenkilenc napot voltunk, ami három személyre napi 54 már­kával... — Az étkezések árát nem szabom meg, amennyit jónak látnak érte — vetette közbe, s most is hálásan gondolt a nagyanyjára, akitől megtanul­hatta a német nyelvet, s örököl­hette ezt a háromszintes házat. □ trükkre pedig Franyó ta­nította meg, hogy a ka­jákért ne kérjen fix ösz- szeget, azt bízza az unga­rische gulasch bűvöletében bő­kezű németekre. A tapasztalás igazolta az öreget, a németek gondolko­dás nélkül fizették a szállodai prospektusokból ismert össze­get. Ami bizony borsosnál» tű­nik a magyar bukszákhoz ké­pest, viszont a márka—forint viszonynak köszönhetően a germánoknak a szeme se reb­ben... Sejtik ugyan a hatósá­gok, hogy az ilyen illegális ét­keztetés miatt maradnak el a vendégek az állami üzletekből, de megfogni sosem tudják a háziakat. Ha netán más elle­nőrt küldenének, s az ebéd­vagy vacsoraidőben toppanna be, akkor se jönne zavarba: kedvesek a vendégek, s hogy lássák, milyen a magyar ven­dégszeretet, meghívták őket házi ízeket kóstolni. —A reggelikért én tíz márkát gondoltam hármunk után, az ebédekért harmincat, a vacso­rákért húszat — mondta ka­pásból a német asszony, Hel­ga, s mert látta az arcán a megrökönyödést, gyorsan hozzátette: — Persze, ha töb­bet gondolt, mondja meg. Tud­ja, nagyon jól éreztük itt ma­gunkat Heinzzel, de maguknál olyan szélsőségek vannak, hogy nehéz eligazodni az árak­kal. — Nem, nem! Nagyon meg­felel — nyögte ki végül, s meg­próbált valami másról beszélni, nehogy feltűnjön Helgának az öröme. Mert azonnal kiszámol­ta, hogy csak az étkezésekért több mint ezer márkát kasszí­rozhat. Az egész társaságé nem került bele tizenötezer fo­rintba, s ha a többiek is fizet­nek, meglesz a közel négy­ezer. Biztos, hogy amazoktól se kap kevesebbet, észrevette, hogy megbeszélik egymás kö­zött a dolgokat. Márpedig ez bankban... Á, dehogy adja a bankba... Meg se tudná magyarázni, honnan van ennyi valutája, az­tán meg ha tudná is, ki az a bolond, aki árfolyamon adja... Az itteni felvásárlókkal már jobb üzletet lehet csinálni, ők megadják a márkáért az 55, schillingért a 8, dollárért pedig a 120 forintot is. De inkább vár. Pestről havonta jön az a ven­déglátós fiú, az nem vitatkozik: gálánsán fizet és távozik. Mint mindenki, tudja ő is, hogy a len­gyelek váltanak a legjobban, ám amennyire ellenőrzik őket... Az kéne csak, hogy a nyaká­ra hozzák a fináncokat... Amikor az emeletre ment, hogy az elköltözött család után átnézze a szobát, Franyó rend: hagyó megjelenése jutott az eszébe, s ettől visszatért a fej­fájása. Nem tudott örülni az éj­jeli szekrényen otthagyott rá­diós magnónak, pedig csak ötven márkát kért érte Helga, s nem a drogériái cikkeknek se, holott az souvenirként maradt. Legszívesebben azonnal Fra­nyo után nézett volna, de az első szobavizit jogáról nem mondott le soha. Mindig adott valami kencét Julcsának, de megbízni nem tudott benne, mióta eltűnt az a videokazetta. A vendég mondta, hogy a szo­bában hagyta a gyerekeknek, mesefilm van rajta — aztán nem volt mégsem a szobában. — Már megjöttek volna?! — riadt a gondolataiból, amikor megszólalt a kapucsengő. — A hollandokra gondolt, s ugyan­csak meglepődött, hogy Fra- nyót látja a bejáratnál, meg egy idegen férfit. Az is olyan hiva­talnokforma volt, kiabált arcá­ról a hatóságot képviselő em­ber öntudata. — Ellenőrizni jöttünk kérem — mutatkozott be a középkorú férfi, s nem várt invitálást, nyo­mult előre a lakásban. Az öreg vonásai egy pillanatra sem enyhültek, mintha savanykás KAISER LÁSZLÓ Fránya Franyó ábrázatát a minden valószínű­ség szerint az ellenőr ellenő- réeről másolta volna le, ám udvariasan maga elé engedte az irattáskást. Jelentőségtelje­sen kacsintott hátra, mintha az mondta volna, hogy semmi vész, majd ő lerendezi a dolgot, s csak utána lépett be az ebéd­lőbe, foglalt helyet otthonosan a máskori helyén. Most viszont nem ő, hanem társa kérte ha­sonló komolysággal a vendég­könyvet. — Azt hiszem, igaza van a bejelentőnek, ön megpróbálta becsapni a hatóságot, asszo­nyom — jelentette ki egy idő után a főellenőr, miután hosz- szadalmasan tanulmányozta a könyv bejegyzéseit, s összeha­sonlította a saját papírjain levő­vel. — Az nem igaz kérem — próbált tiltakozni, de a férfi köz­bevágott. — A csekk szerint tegnap adta fel az üdülőhelyi díjat, az összeg stimmeJ is a könyv ada­taival, viszont nekünk tudomá­sunk van róla, hogy a Wittmann család nem négy napot töltött itt, hanem egy hetet. A bejelen­tő naponta felírta az udvarban levő kocsik rendszámát, látta, hogy esténként visszatérnek ide, ön pedig három nappal korábban „elküldte” őket papí­ron... Megéri önnek asszo­nyom kockáztatni? Nem tudja letagadni, Franyó bácsi is lei­gazolta a bejelentés helyessé­gét. — Ja, igen! — kapott észbe — bár nem értette még az öreg szerepét — Úgy mondták azok az osztrákok, hogy elmennek, aztán meggondolták magukat. Kijelentettem őket a vendég­könyvből, aztán elfelejtettem újra bevezetni... — Nagyon sajnálom, asszo­nyom, ez akkor is szabálysér­tésnek számít, ezért meg kell büntetnem. Remélem, a többi adat helyes. Tényleg, mennyi­ért adja ki a szobát? Lázasan kavarogtak benne a gondolatok: mit mondjon, ami hiteles, hiszen azt sem tudja, mennyire tájékozott az ellenőr? Az öreg Franyó oldotta meg a helyzetet a közbevágásával: — Abban nincs hiba, tényleg csak 280 forintot kért a kurtaxá- val együtt. Megkérdeztem az osztrákokat... Most értette meg az öreg kacsintásának a lényegét... Dehogy kérdezte meg az a vendégeit! Nem is látta őket, aztán meg azoknak az lett vol­na az első, hogy beszámolja­nak róla, mint zaklatásról... Kis­pénzű turisták jönnek csak fize­tővendég-szolgálatba, akiknek ez olcsó a szállodai árakhoz képest, s egy-két hétig meg- játszhatják itt az urat. Ezért pedig szívesen vállalnak némi cinkosságot az ő számaikhoz képest csak szerényen mani­puláló hazaiakkal. — Emlékezzen csak rá, elég gyakran megfordultam én ma­guknál, sokszor figyelmeztet­tem a miheztartásra — kezdett valamiféle hegyibeszédbe az öreg Franyó, hogy kiélvezze a helyzetet, no meg igazolja a saját munkája létjogosultságát a fentebbi hatóság előtt. — Nem mondom, sosem találtam itt szabálytalanságot, hál Isten törvénytisztelő polgárok lakják a körzetemet, de be kell látnia asszonyom, hogy nem mehe­tünk el szó nélkül az ilyen ese­tek mellett. Az hiszem, méltá­nyos lesz, ha ezen a csekken befizet ötszáz forint bírságot... Kérdőn nézett a főellenőrre, aki kicsit megrökönyödve hall­gatta az öreg prédikációját. S mert mindent elmondott, amit ő akart elmondani, rábólintott az összegre. Amolyan fehér asztal melletti beszélgetéssel folytatódott az ellenőrzés, a főhatóság embe­re a harmadik konyak után már azt is bevallotta, hogy mennyi­re rühelli az ilyen kiszállásokat. Mire hazavergődik, este van, aztán meg nem is az ő érzé­keny lelkének való mások zak­latása. Azt meg egyenesen utálja, amikor feljelentő levelek után kell nyomoznia, mert mi­csoda ocsmány dolog állam- polgári kötelességre hivatkoz­va bemártani másokat. — Mert hiszen mindenkinek kell élni valahogyan... —, mondta a végén, már kifelé menet, s az asszony nem tudta eldönteni, hogy mit értsen ki a szavakból. Már csak azért sem, mert szinte bocsánatot kért távozáskor a férfi. em sokat meditálhatott a történteken, mert pár perc múlva visszajött Franyó. — Nos, meggyőztem a jóindulatomról? — kérdezte diadalittasan, s hosszas ma­gyarázatba kezdett: — Meg­mondom őszintén, nem volt itt semmiféle feljelentés, de már kezdtem gyanús lenni, hogy ebben a körzetben sosincs szabálytalanság. Én írtam azt a levelet, le is igazoltam utána, de meggyőztem őket, hogy ez egy nagyon rendes család, csak botlásról lehet szó... Ezzel az „Adyval” jó ideig le van tud­va a dolog... — Azért szólhatott volna... a szívbajt hozta rám — zsörtölő­dött amúgy felszínesen, miköz­ben magában értékelte az öreg stratégiáját. — A, nem lett volna szabad, esetleg, elárulta volna magát. Tudja, ez pszichológia... Ha­nem ezek után azt hiszem nyu­godtan emelheti atarifát... Akár az enyémet is...! Nem lepte meg Franyó aján­lata, várta már, hogy előrukkol vele, csupán azt találgatta, a harminc vagy negyven a lesz ezután a heti külön­adó? Az irodalom öltözéke Beszélgetés Molnár Péter grafikusművésszel Az idei könyvhét egyik sztárja kétségkívül Hrabat volt. Címadója, főszereplő­je az egyik legnépszerűbb kortárs hazai szerző: Esterházy Péter legújabb regényének, s természete­sen jelen volt saját „színeiben": Harlekin mil­liói című — a népszerű Sör­gyári capriccióval és a Dísz­gyásszal trilógiát alkotó — az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent regényével is. A megsár­gult, megbámult, régi fényképek hangulatát idé­ző borító és a különlegesen szép illusztrációk Molnár Péter munkái. A grafikus művészi világához is közel­álló lapok sokat segítenek abban, hogy a Hrabal-kö- tet „dolgait, hangjait, ese­ményeit pontosabban halljuk, lássuk. Az idő megállításának hrabáli má­giáját sajátos konkrétsággal segítenek érzékelhetőbbé tenni a kontrasztos. filozofi­kus tartalmú formák, az elmúlás kifakult színei. A rajzok és a gondolatok lírai- sága, sejtelmessége, befelé fordulása rendhagyó módon rímel egymásra. Ezek az él­mények ismerősek lehetnek azok számára is, akik az alkotó festményeivel, grafi­káival kiállításain már talál­koztak. Molnár Péter pályá­ján a Hrabal-kötet koránt­sem csak egy alkalmi kirán­dulás. Mint elmondta, rendszeresen készít borító­kat, illusztrációkat az Euró­pa, a Magvető, a Móra és a Szépirodalmi Könyvkiadó megbízásából. — Nem tudom, érdemes-e egyáltalán manapság be­szélni az irodalom vizuális megjelenéséről, amikor a könyvek tartalma iránt is egyre csekélyebb az érdek­lődés. Amikor szinte teljesen eltűnt vagy jelentéktelenre zsugorodott a napi-, hetila­pokban és folyóiratok ha­sábjain a képzőművészeti kritika, kérdezhetnénk, kit érdekel egy könyvborító? — Például az olvasót. Hisz ez az első, amit megpillant a kötetből. — A terjesztők is megerő­sítik ezt, akik a hatás érde­kében mostanában még fo­kozottabb jelentőséget tulaj­donítanak a külsőségeknek. Újabban erőteljesen bele­szólhatnak a kiadók műkö­désébe is. Megtehetik pél­dául, hogy a borító átvételét megvétózzák azzal, hogy nem elég színes, feltűnő, ami miatt nem látják biztosí­tottnak a könyv üzleti sike­rét. — Előfordult már saját gyakorlatában is ilyen eset? — Borítótervre egy-két alkalommal — máig sem tisztázott okból — már kap­tam visszautasítást, illuszt­rációkra viszont még soha­sem. Ez a szabadság az egyik legvonzóbb számomra ebben a munkában. — Nem nehéz észrevenni, mostanában nagyot válto­zott a borítódivat is. —A terjesztők egyre gyak­rabban hivatkoznak a Nyu­gat kommersz mintáira, szí­vesen látják az ezeknél szo: kásos nagyon erőteljes szí­neket, a tárgy naturaliszti- kus megfogalmazását. Ami azonban bátran alkalmaz­ható egy kriminél, egyálta­lán nem biztos, hogy helyén való egy klasszikus dráma A Hrabal-kötet címlapja vagy egy lírai kötet esetében. Megbízásaim között előfor­dult már krimi is. A rendkí­vüli találkozás kellemes volt, mert jó, illetve letehetetlen volt a könyv. Az ilyen munka kitűnő stílusgyakorlatnak is felfogható. — Hogyan került kapcso­latba a Hrabal-kötettel? — A legtöbbet az Európa Könyvkiadó megbízásából illusztráltam, így nem volt semmi rendkívüli abban, hogy rám gondoltak. Na­gyon könnyű volt megsze­retni a könyvet, ámbár an­nak idején — még olvasat- lanul — egy kicsit meghő­költem a megbízástól. El­sősorban azért, mert amit Hrabalból a közismert eré­nyeket, különleges értéke­ket hordozó korábbi mun­kái alapján ismertem, az más világot sejttetett. Olyat, amelyhez — akkor úgy éreztem — nincs ele­gendő közöm. A szerkesztő azonban megnyugtatott, hogy ez a regény más, sok­kal nosztalgikusabb, elvá­r ódóbb, átszellemültebb. valóban, már az első ol­dalak után tudtam, nem lesz eredménytelen a kí­sérlet. Aztán megpróbál­tam olyan századfordulós dokumentumokat, tárgya­kat, segédanyagokat (pél­dául Menzel: Sörgyári cap- ricciójának filmlotóit) fel­kutatni, amelyek segítsé­gemre lehettek ebben a kü­lönlegesen izgalmas és szép rekonstrukciós játékban. Károlyi Júlia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents