Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-01 / 110. szám

1990. szeptember 1szombat SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 9 MATYIKO SEBESTYEN JÓZSEF: KRÚDY Nagy Lászlónak Szindbád meghalt. És hiszem: akik évente foga­dunk a lét-lóversenyterein — hitünk vonatablakéiból — bökős téteket vesz­tünk!... Styx és Kharón: milyen obulust tettél nyel­vünk alá kapupénznek?! Amikor születtünk, a kö­virózsa főzetét füledbe öntötték mind: az éjsza- kások!... Vagy áldott le­gyen: a viasz, az időtlen, az együttható? Miért di­csértessenek a pirosítós Jézusok és Júdások a ke­reszten — és a maszk ho­gyan szaporodik —, ha van még emberi arcunk!? Nézd, lobog a tagló és vért komáz a májfa! ,,Be­fútta az utat a hó...” A hétmérföldes paszitára, torra, hogyan virágzik a műtőasztalon a kés, és torkunkban a fehér­gyász! Platánkéreg pattog de­res szíveden, de az soha nem száradhat le, még ha torkodat szúrja is a gu- bacsdarázs! Milyen idő? lombhullás nélküli, a soha meg nem érkező, a kirakodás vasárnap! Te tudod kaszab-lehetősé­geink; a hányás és nya­lás, és mindig pörzsöli gyomrunk a másnap! Te tudod, ősz-szívünk kuká­ba hogyan kerül. Most sebeinkre tengerihagy­mát simogatnak a javas- asszonyok. Napozók, öngyilkosok barátai, kik vagytok!? Ki népei? Mikor sírnak az őzek, hol van, hova süly- lyed a visszhangtalan dáridó? A szarvasbikák üvöltése? Hogyan fújja bandába a szél a kései unokákat, mert nem akarják átugrani a Csele- patakot?! A párzások évszakajön! Itt állok vacogó virágcso­korral, és kárpálja sebeid a szél! Mindbe növeszt egy búzavirágot, és ahol pi­pacs van, ott nincs búza! Nem, koszorúslányok azok, mind rózsaszínben! Minek, hová, mire? Ki vá­laszt közületek!? Nem! Nem pihenhet a hullám, s a gyíkleső: a ha­lászok kezeiből elmúlik a berki-kenyér. Hogyan évő- dik karnevállá a surranás és hazug találkává a máj- fa-tánc! — s hogyan? Álmodunk nyughatatlan albérleteinkben; mert utazni kell, és látni, ho­gyan hal meg a hullám a halászok barna kezeiből. Repülni a nyírségi homok­dombokon fölül. Hányán kérdezik: micsoda Icarus ragasztotta föl szárnyait? Bizonyára sokan mond­ták: Daedalus is ráncoso­dik, megcsípte a dér, s fiát újra visszaköveteli ágyé­kába! Micsoda jonathán-re- ménnyel, starking-borizzel bélyegezett élők vagyunk — s örök Évák nyújtják a paradicsomi almát, és mi beleharapunk, ha megdög- lünk is! Micsoda megtaga- dottak és megszállottak! Sírunk — befele, és egyedül fogaink hagyjuk a szere­lemnek. „CSAK KOCSMÁBAN, VENDÉGLŐBEN LÁTNI IGA­ZÁN, HOGY LESZÁLLÓT TAK AZ ÉTKEZÉSI IGÉ­NYEK MAGYARORSZÁ GON.” Időjós medve és a bar­lang: ott bámészkodik, ott ásítozik, hogy befogjam — a pincérszámla! És ott a kidobó is — összejátsza­nak, és futni engedi a cso­koládéfigurákat... Igen, róluk írnak a lapok, med­dig? Hányni minden idő­ben! Hasztalan szaggatták ruháidat a könyvkiadók figuránsai, a brosúra-lova­gok... Kiásott kezedből így emberiesül: balta és a bárd! És inni látlak. TÖLTS! FERENCZ IMRE Nyerges tető (Régifénykép) Most még csak térdig ér az erdő s így az emlékművet leleplező és ünneplő tömeg jól látszik a tisztásokon amikor Adler úr masinájához hajol és int mozdulatlanságba merevedik a táj bár a füvek áfák konokul nőnek sűrűsödnek mit sem törődve hát észrevétlenül eltűnik közöttük a szakállas úr a napernyös kisasszonyok a falubeliek a szekerek a hinták elmerülnek a bozótban miután Adler úr elöbüjik láthatja mindenkit ellepett az erdő a csata véres látomásait a sírhantokat az ünneplő tömeget átszőtték a gyökerek a lombok és megszámlálhatatlanok az erdő fái Ujkéry Csaba Ezüst testű repzajok A játszótér felett galambcsa­pat szállt. Megvillantak a fehér szárnyak a napsugárban, és lég­örvények tépte pihék libegtek alá. Az ég kék volt és a fák felett, bá­rányfelhő-fodrok pamacsolták az alját. A lombok susogtak, össze­bólintottak a szélfuvallatra. Tamás lefékezte a hinta lendü­letét, és úgy ugrott ki belőle, mint a pilóta katapultáláskor a zuhanó gépből. Lábai a gödrön túl dobban­tak, amit a talpak vástak a lendülő deszka alá. Mélyedésében kevés víz volt a hajnali esőből. Most az időn derűsen mosolygott, a kora nyári délelőttön. Barbara két évvel volt fiatalabb, mint a fiúcska. Szöszke hajfona­tait füle mellett katicabogaras csa­tok rögzítették, s végei repkedtek, amint előre-hátra hajladozott, len­dületet adva a hintának. Lábát elő­renyújtotta, s az egyik térdzokni a fekete szandáika kapcsáig eresz­kedett. Tekintete követte a fiúcska ugrását,,és elismerően felcsillant szeme. Ő is próbálta párszor, de a gödör partjáig sosem sikeredett érnie. Ezt csak a fiúk tudták, s kü­lönösen Tamás. Mert ő itt a téren a legerősebb és legügyesebb. Nemcsak a legszebb homokvárat építi, hanem meséket is tud és mindeqnap hoz valamit, ha mást nem, egy rágót. Kettéharapja és felét neki adja... Barbara legjobb barátja Tamás volt. Ha leengedték, és a fiúcska nem volt ott, nem volt érdekes a hinta, és semmi sem. Csak ült és várta, miközben mindenfélékre gondolt, és ágdarabbal megpró­bálta lerajzolni a homokba. Külön óvodába jártak, de jövőre Tamás iskolás. Megfogadták, hogy oda már együtt mennek. Reggel a kapuban várhatná, az iskolában vannak szünetek, és haza is együtt jöhetnek. A fiúcska most nem azért ugrott, hogy az elismerést be­kasszírozza. Észrevette, hogy fentről, amerről a galambcsapat szállt, egy kékesfehér toll hintázik alá. Egy szárnytoll, hegyes vége körül forogva, mint a repzaj, ami­kor dugóhúzóban bukik alá. Tekintete sokat kalandozott a levegőben. Nézte a szálló mada­rakat, és a magasban reppenő fényes repzajokat. A hinta lendü­letében behunyta szemét, és ő is fenn szállt a magasban. Ilyenkor elmondta Barbarának, mit lát. A felhőket, hatalmas sasokat és sárkányembereket, akik szigo­nyokkal küzdenek, hogy kié le­gyen a hold leánya, Grisel. A fiúk között ő volt a parancs­nok. Volt mindenféle puskája, lőni is lehetett az egyikkel, műanyag töltényt. Egyébként senki se tu­dott úgy tandemezni, és őt még a nagyok is bevették, ha fociztak — a kapuba. De ha Barbara megje­lent a téren, nem sokáig maradt helyén. Hamarosan kiállt a csa­patból, pedig az nem kis dolog... Jó volt ránézni Barbarára. Az arca, mintha mindig sírós volna, még akkor is, ha nevetett... kék szemei simogatták. S ha kézen fogva szaladtak, az még jobb volt. Barbara kacagott, és úgy érezte, mint álmában, lábuk nem érinti a földet. Tegnap este már sötétedett, amikor mérgesen jött barátnője anyukája. Kiabált, hogy többet nem engedi le, mert nem tudja, hogy mikor kell hazamenni... Alig fogadta köszönését, és azt mond­ta, jobb lenne, ha ő is felmenne, mert lekési a pizsamaosztást. Nem értette. Náluk nem szok­tak pizsamát osztani, s egyáltalán miért olyan dühös. Hisz itt ültek a pádon. Arról mesélt, hogy milyen lehet az Óperenciáson túl, az ezüst hegyek mögött, ahol Grisel él, a hold leánya... Nem volt kedve felmenni, s amikor lekiáltott apja, ő megkérte maradhasson még egy kicsit. Nem mozdul a pádról, az ablakból láthatják. Hadd várhassa meg, míg kigyúl a hold, a tompán fénylő korong, és megleshesse a folt­jait... Kiürült a tér, felette az utcai lámpa armatúrája búgott, hideg fényt árasztva, s körötte meg­számlálhatatlan bogár rajzott. Lassan, egy fényes szélű felhő mögül előbukkant a hold tányérja, és gyulladoztak a sárga csillagok. Ahogy sötétült az ég bársonya, úgy lettek mind világosabbak a túlvilági fények. Várta, hogy meg­jelenik a mesebeli csónakos. Kiúsztat az egyik felhőfoszlány mögül, úgy, mint ahogy a képes­könyvében van megrajzolva. Utá­na Álomfickó száll kiterjesztett köpenyében, kezében zsákja, s benne a mákonyos por, amit a gyermekek szemébe szór... Tekintete elkalandozott a fák felett, s megállt a ház egyik sötét ablakán. Tudta, ott laknak Barba- ráék, s az a lány szobájáé. A fé­nyek melegen ragyogtak az abla­kokban, s a televíziók hangjai, ki­szűrődtek a házakból. Mintha egy nagy szoba lenneatér, mindenün­nen a híradó szignálja hallatszott. S ekkor, megmozdult a sötét ablak bukója, s megjelent felette Barbara szöszke feje, csillogott a rá vetődő holdfényben. Rátá­maszkodott az ablakpárkányra, és arcát kézfejére fektette. Nem szólt, csak nézett felfelé. S Tamás úgy vélte, hogy a lányka szeméből a kék sugár egyenesen az ő sze­mébe köt. — Barbara... — Leszökjek? — suttogta a kis­lány. Megrázta fejét. — Majd holnap... holnap elmon­dom— felelte. S ekkor meghallotta apja hang­ját. — Fiatalúr, nem gondolja, hogy illene feljönni! Felállt, és elővonta öbléből a papírból hajtogatott repzajt, ami­nek tompa orrába egy kis ólomda­rabot rejtett. így tudott a legmesz- szebbre szállni, lehagyva a többi fiúét. Ezüstösre színezte a tör­zsét, s pirosra a szárnyát. Minden­ki irigyelte tőle, ez a repzaj volt a legjobb. — Figyelj! — mondta, és meg­célozta a nyitott ablakot. Szállt a repzaj, mint egy igazi. Meg-megbillent, az armatúra fé­nyében megcsillant az ezüstös törzs, és kecsesen besiklott a nyi­tott ablakon. Barlpara tapsolt, és csókot hin­tett. 0 pedig indult felfelé, és egyáltalán nem bánta, hogy odaadta féltett kincsét, mert re­mélte, hogy éjszaka eljön a csóna­kos... Ügyesen elkapta a tollat. Fé­nyes és szinte meleg volt a madár testétől. Nézte és elgondolta, merre kalandozhatott, repülhetett. Hegyen, völgyön, Óperencián. Beletűzte kantárja csatjába, aztán visszament a hintához. Beleült, lábát maga alá húzta, s nem adott lendületet. Barbara keze a láncon, az ő hintája is állt, és a fiút nézte. Ta­más szembefordult. — Eljönnél velem? — kérdezte. — Igen — bólintott Barbara. — De ha nagyon messzire, ak­kor is? — Akkor is... — És anyukád? A kislány megvonta vállát. Hallgattak. A közeli úttestről az autók monoton zaja, kerekek sur- rogása hallatszott. Aztán egy éles szirénahang, és a bokrok felett a fehér mentőautó teteje látszott, elején a piros zászlóval. — Éjszaka — folytatta Tamás — nem sokkal azután, hogy Álom­fickó nálam járt, megjelent a csó­nakos. Tudtam, hogy újra eljön. Barbara kék szeme tágra nyílt, száját eltátotta, apró fehér fogai kilátszottak. — S azt mondta, hogy a hold leánya megfürdött a kristálytó vi­zében, s ha megnövök, bizonyára megtalálom. Az lesz az ismertető­je, hogy ezüst törzsű repzajonjön, a felhők közül. Barbara elmosolyodott. — Én is álmodtam... Ezüst tör­zsű repzajod ott volt a párnám mellett. A pilótát úgy hívták, Ézsi- ás. Amikofa gép leszállt, kicsike volt, belefért a tenyerembe... El­hiszed ezt? Tamás bólintott, és kiszállt a hintából. Kezét nyújtotta Barbará­nak. — Induljunk— mondta. A kislány szó nélkül kicsúszott a keresztlánc alatt, és kezét a fiúcskáéba tette. Megindultak. Alakjukat a kora délelőtti napsu­gár koszorúzta. Ézsiás a hajdan volt játszótér töredezett betonpadján ült, és végigsimította borostás arcát, összébb húzta ballonkabátját. A szemerkélő őszi eső kopogott a fák színes levelein, és párában úszott az utca, a vedlett házfalak. Mélyet szívott cigarettájából, aztán eltaposta, és véreres sze­mével az ablakot kutatta. Zárt volt, és párkányának is más a színe. Vajon hol lehet Barbara... Már tudta, hazudott a csónakos, s a hold leánya Grisel is, máshol él. Miért hagyta el Barbarát... Ál­mok után járt. Az ablak nem nyílik soha többé, és nem száll az ezüst testű repzaj a fák fölé... Milotai lakóház a 19. század első feléből SKANZEN SZENTENDRÉN Az első szabadtéri múzeum alapításaArturHazeleus nevé­hez fűződik; a stockholmit 1891-ben létesítették azzal a céllal, hogy megőrizzék a múlt egy részét. Magyarországon Szentend­re mellett épül a központi Sza­badtéri Néprajzi Múzeum, amely elkészülte után 46 hek­tárnyi területet foglal majd el. Az első tájegység — a Felső- Tisza-vidék—jellegzetes épü­leteinek felállítása 1968-ban kezdődött meg. S a múzeum tudományos terve szerint az ország tíz tájegységének — a Felső- és Középső-Tisza-vi- dék, az alföldi mezővárosok, a Dél-, a Közép- és a Nyugat-Du- nántúl, a Kisalföld, az Észak­kelet- és az Észak-Magyaror- szág, valamint a felföldi mező­város — népi építészeti emlé­keit reprezentálja majd. Kétezerötszáz műtárggyal berendezve, harminckét épít­ménnyel teljesen elkészült a múzeum Felső-Tisza-vidéki tájegysége. A faluszerűen ki­alakított parasztházak, gazda­sági épületek között állnak a közösségi épületek: a Mándokról áttelepített 18. szá­zadi református templom, a nemesborzovai harangláb, a Vámosorosziból származó szárazmalom. A kisalföldi tájegység har­minc építményében ötezer berendezési, használati tárgy van kiállítva. A mai Kisalföldnél jóval szélesebben értelmezett területről — Csallóközből, Nyitra és Burgenland vidékéről is — telepítettek át lakó- és gazdasá­gi épületeket, kutat, pajtát, présszínt, sertés- és tyúkólat, istállót. Csepregről Nepomuki Szent János szobrát, Szilsár­kányból kovácsműhelyt, Mo- sonszentmiklósról állati erővel hajtott tiprómalmot, Moson- szentjánosról a fogadalmi kápol­nát és Veszkényből egy Pietát mentettek át a múzeumba. Áll már néhány épület a nyugat­dunántúli, tájegységet idéző te­rületen. És felépítették a mán- doki (Szabolcs-Szatmár és Be- reg megye) görögkatolikus templomot, köré az eredeti hely­színhez hasonló temetővel. (Kádár) A bogyoszlói parasztház tisztaszobája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents