Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-01 / 110. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — HORIZONT 1990. szeptember 1., szombat A sajtót általában nem szokták az üzleti tárgyalásokra meghívni. A Turul Kft. — amely nemrég Kaposváron, a Somber Beloiannisz utcai székházában nyitott irodát — egyebek mellett utaztatásra is vállalkozott, és meghívta lapunk munkatársát az Adria-parti üdülőhelyre, a Velence közelében levő Bibio- néba. A Turul üzleti tervét arra alapozta, hogy Somogybán nagy az érdeklődés Olaszország — főként a tengerpart — iránt. Az emberek többsége azonban nem tudja megfizetni az ilyen utak költségeit. Akik mégis vállalkoznak rá, azok rendszerint nehéz körülmények között érik el céljukat: éjszaka utaznak azért, hogy megspórolják a szállásköltséget, és álmosan, fáradtan szállnak ki az autóbuszokból. 1. Szakítva a hagyományokkal — Ausztrián át—Graz, Klagenfurt, Villach érintésével, túlnyomórészt sztrádákon értük el Bibionét. így gyorsabban és biztonságosabban lehet az olasz tengerpartra jutni, mint a kanyargós jugoszláv utakon. Bibionéban, az Agenzia Europa vezetője, Franco Bosso irodájában az ismerkedés döcögve — és talán túlságosan is hivatalosan kezdődött. Mi tagadás, kissé kínos volt, amikor térképet tett magyar tárgyaló- partnere elé, és megkérte: mutassa meg, hol van Igái. Azután oldódott a kezdeti feszültség. A beszélgetésnek lendületet adott, hogy bebizonyosodott, a somogyi fürdő közel van a Balatonhoz, a kaposvári repülőtérhez és kapcsolatban áll a nyugatnémet Neckermann céggel, amely Igáiban hosz- szabb idő óta üdültet nyugatnémet csoportokat. Neckermannék Bibionéban is jelen vannak, hiszen a németek közvetítésükkel jutnak el a tengerparti fürdőhelyre. Az alkudozás azért folyt, hogy miként lehetne az utasokat olcsón eljuttatni az olasz tengerpartra. A hosszúra nyúlt alkudozás végül is meghozta az eredményt. Igaz, nem az Agenzia Európával, hanem a tárgyalásokba később bekapcsolódott Euroturral. Kemény csata folyt a fillérekért: akadtak pillanatok, amikor úgy éreztem, eredménytelenül térnek haza. Aki boldogulni akar, annak több hasonló üzleti csatára kell számítani. Lelemény, ötlet, furfang mozdíthatja elő a sikert. De megérte a fáradságot! Az olaszok készséget mutattak szakmai utak szervezésére is. Szóba került például — ha igény lesz rá — a somogyi mezőgazdászok utaztatása az igen fejlett olasz mezőgazdasági üzemekbe, intézményekbe. 2. Mielőtt a pecsét rákerült volna a megállapodásra, az Euro- tur igazgatója, Graciano Serafin Mercédeszéből megmutatta Bibionét: a szállodákat, az apartmanokat s az olasz tengerparti konyhát. Az ételekből is érzékelhetik a látogatók: gazdag a tenger élővilága. A tintahal, a kagyló, a homár egyaránt ott van az étlapokon. Franco Bosso, az Agenzia Europa igazgatója a magyar kapcsolatokról és lehetőségekről mondta: — A magyarok nagyon közel állnak hozzánk. Örülünk annak, hogy nyitnak a világra. E téren most megelőznek minden más kelet-európai országot, és ez növeli esélyüket. Mi igyekszünk segíteni... A két idegenforgalmi szakembert a hivatalos ügyek elintézése után este láttam viszont az Európa-partin, ahová szeretettel meghívtak. A két igazgató nem frakkban és csokornyakkendőben jelent meg, hanem konyhakötényben, ingujjra vetkőzve: mindketten szorgalmasan rakosgatták a vendégek tányérjaiba a húst, a kolbászt. Az Éurópa-parti a mi majálisunkhoz hasonló, zenével, tánccal, parasztos ételekkel Egyébként azt, hogy odataláltunk a futballpálya nagyságú területen zajló vurstliba, egy szélesen gesztikuláló olasz benzinkutasnak köszönhettük: a saját kocsiján vezetett bennünket a helyszínre. A nemes gesztus okára akkor jöttünk rá, amikor közölte: Siófok vendéqe volt. 3. A szinte még világosban kezdődött Európa-parti legfeljebb csak szerény nyitánya annak, ami este az olasz fürdőhelyen az idegen szeme elé tárul. Itt is — mint a legtöbb olasz városban — napnyugta után elevenedik meg az élet. Ilyenkor kinyitnak a boltok, és úgy tetszik, minden az utcára kerül. A napközben csendes Bibionéban megindul a sétálók és a vásárlók áradata, mintha mind az ötszázezer turista bizonyítani akarná jelenlétét. Miközben a Del Sole (a Nap) korzón „finom autók” egymást érve suhannak a tenger felé meg onnan vissza — isten tudja, milyen céllal —, közöttük négykerekű bicikliket tekernek játékos kedvű gyerekek, felnőttek. Ez a színes, vásári forgatag éjjel 11 óráig tart. Aztán az éjszakai szórakozóhelyek „veszik át a szót”, no, meg a puha ágyak. Mert kicsit aludni is kell. Reggel ugyanis, mihelyt a nap fölkel, a tenger felé indul ismét a lenge öltözékű turistasereg, ahol a sokadalom ellenére a majdnem tíz kilométer hosszú strandon azért mindenkinek jut néhány négyzetméter homok és napernyő. Szegedi Nándor Ágyas volt, de nem áruló Ki adta fel az Ifjú Gárdát? Ezt írta Fagyejev, Az Ifjú Gárda című regény szerzője műve végén (Madarász Emil fordítása): „... Az ő révén váltak ismeretessé Sztahovics vallomásai és az is, hogy milyen szerepe volt Virikovának és Ljadszkajá- nak az Ifjú Gárda pusztulásában. ” A regény más részében úgy állítja be a lányokat, mint akik a német és a helyi talpnyaló vallatok előtt halaskofa módra, kígyót-békát kiabálva egymásra elsorolták, ki milyen társadalmi szervezetnek volt a tagja vagy épp egyik vezetője. A könyv szerint ezután, mintha mi sem történt volna, kikerülvén a rendőrségről, békésen elköszöntek egymástól. Minthogy a Fagyejev-mű tényleges nevekkel szerepelteti a német megszállókkal szem- befordult krasznodoni fiatalokat, tulajdonképpen dokumentumregényként is fölfogható. Eképp valós tényeket illenék tartalmaznia. Ljadszkaja a lágerben OlgaAlekszandrovna Ljadszkaja a történeteket ma másként mondja el, s a tények az ő igazát bizonyítják. Ugyanis a Lityera- turnaja Gazjeta idei 26. számában megjelent írás szerint Szer- gej Kiszeljov, a lap ukrajnai kü- löntudósítója fölkereste az asz- szonyt, hogy megkérdezze tőle: csakugyan ő árulta el az Ifjú Gárdát? Ljadszkaja a lágerben hallotta, hogy isten malmai lassan őrölnek, de biztosan. Akkor arra gondolt: ez az ő esete! A kényszermunkatáborba 1943-ban került, éspedig a legsúlyosabb váddal: hazaárulással és a németek kiszolgálásával. Az ilyentől még rabtársai is elhúzódtak, s ki volt téve a táborszemélyzet kénye-kedvének. Később persze, amikor tízezrével zárták szögesdrót vagy börtönfalak mögé a „hazaárulókat”, vagyis azokat, akiket a németek Nyugatra hajtottak rabszolgamunkára, vagy hadifogságba kerültek (ugyanis a Zsukov marsall által is aláírt egyik napiparancsban így szerepeltek!), nos, ekkor mindjárt más lett a rabtársak fölfogása. Ljadszkaját az uráli kerületi haditörvényszék fiatalságára való tekintettel — 17 éves volt — 10 évi szabadságvesztésre és még 5 év közügyektől eltiltásra ítélte. Az akkori viszonyok között „mindössze” ennyire, de hát egy élete virágjában levő lánynak ez kétségbeejtően hosszú volt. Fiatalsága mentette meg a főbelövéstől. Vissza Szovjetfalvába Három év nyomozás Az uráli táborból 1946 végén Moszkvába szállították, mint Lavrusin nyomozó mondta, azért, mert új körülmények merültek föl, s megjegyezte: ezek a körülmények az ismert író akkor megjelent regényében szerepelnek. A nyomozás 3 évet vett igénybe, amelyet a szerencsétlen nő a hírhedt Lubjanka börtönben, majd a Lefortovo nevű fegyintézetben töltött. Mindennap kihallgatták, s a nyomozók újra és újra megállapították: Ljadszkaja árulása vezetett a híres, fasisztaellenes földalatti harci csoport vesztéhez: nemcsak besúgóként, hanem úgy is, hogy a szembesítéskor mind fölismerte Oleg Kosevojékat, Zaharov rendőrparancsnok-he- lyettesnek pedig rendre elárulta a még szabadlábon élők rejtekhelyei. Ezután Ljadszkaja újra megmenekült a főbelövéstől: az idő tájt törölték el — rövid időre csupán — a halálbüntetést. A további börtönt azonban nem kerülhette el: összesen 15 évre ítélte el a belügyminisztérium különleges tanácsa. Nyílt tüdőbaj támadta meg, ezért emberiességből nem a hideg Urálba, Olga Ljadszkaja — akinek a táborban kislánya született, jelenleg Ukrajna jeles költője — kiszabadulása után visszatért szülőfalujába, az akkori Ore- hovkába (magyarul Diósnak lehetne fordítani), a mai Szovjetfalvába. Ez az egykori Voro- silovgrád — ma már újra Lu- ganszk — megyében található. (Hála neked, isten, sóhajt föl az újságíró — Kiszeljov.) Abba a megyébe, abba a járásba tért vissza, amelyben nemzedékeket borzasztottak el az Ifjú Gárda Emlékmúzeum tárlatvezetői a Ljadszkaja-félék aljas árulásával. Mégis: az egykori rab ennek ellenére — pedig az édesanyja megírta neki a táborba ezt a szörnyűséget — visszatért szülőföldjére. — Földijeim többet tudtak Fagyejevnél — közölte a Ki- szeljovval lefolytatott tavaly őszi beszélgetéskor a ma már idős asszony, s hozzátette: az elbocsátó bírósági végzésben teljes ártatlanságát bizonyítja a pecsét és az aláírás. Vajon hazaárulót bármikor is vétlennek szoktak nyilvánítani? Aztán egyszer csak megint fölkavardult a tisztuló víz: A Ljadszkaja asszony állítása szerint — s miért hazudna, hiszen eleget bűnhődött!—az Ijfú Gárda tagjainak többsége, vezetői pedig teljes egészében hanem a meleg Kazahsztánba került. Igazán ajándékként is fölfoghatta ezt Ljadszkaja, aki rögtön, Krasznodon felszabadítása után saját kezű vallomásában írta le árulása történetét. 1956-ban váratlanul szabadlábra helyezték. Junoszty egyik. 13 évvel korábbi száma került 1983-ban a megyei pártbizottságra. Afolyó- irat szerint Fagyejev tudott Ljadszkaja árulásáról. Most, a peresztrojka meghirdetésekor az asszony írni kezdett teljes és nyilvános megkövetéséért mindenüvé, ahová csak jónak látta: a szövetségi főügyésznek, a párt központi bizottságához, a legfelső tanácselnökségének. A válaszok mindahányszor csak keserves sírásra fakasztották Ljadszkaja asszonyt, aki megbánta, hogy tollat vett a kezébe. Még 1987-ben a kijevi katonai körzet ügyésze, egy bizonyos Vasziljev azt írta, hogy 1949-ben méltán ítélték el Ljadszkaját, hiszen áruló volt a javából: nemcsak a szembesítéskor ismerte föl az ifjúgárdistákat, s nemcsak a még szabadlábon levők nyomára vezette a nácikat, de a letartóztatásban levők között is beugrató- ként viselkedett. Az asszony újabb állításai ellentmondanak a periratoknak, tehát semmi alapja a teljes rehabilitációnak. De hát mi is történt valójában? már a rendőrségi fogdában sínylődtek, amikor a parancsnokhelyettes Ljadszkaját is magával cipelte. A lány — készülődvén a Németországba való elszállításra — egyik iskolatársához írott búcsúlevelében elátkozta a háborút, a németeket, Hitlert, mindenkit. Ez a levél a hatóságok kezébe került, s 1943. január 9-én Zaharov rendőrfőnök-helyettesé lett a lány. Akit szó szerint megbecstelení- tett, az ágyasává kenyszerített, s amíg a szomszéd szobában az ifjúgárdistákat kínózták, Ljadfckajának el kellett viselnie ezt a lelki s a Zaharov szórakoztatásával járó testi kínokat. A Lityeraturnaja Gazjetához intézett levelében az asszony azt írta, hogy egyetlen ijfúgár- distát sem látott: őket az egyik, Ljadszkaját a másik szobában gyötörték. A „hangulathoz” szükséges pálinkát Zaharov a lány anyjától kényszerítette ki. Aztán, kedvét töltve, az egyik hajnalon elengedte a lányt, akit 1943. április 2-án a 217-es határőrezred különleges osztálya tartóztatott le s hallgatott ki. Amikor a nyomozó tollba mondta neki, hogy mit követett el, „Hatalmával visszaélve ez a Zaharov megbecstelenített egy 17 éves kislányt, akinek nem volt kapcsolata a földalatti mozgalommal: fenyegetéssel és erőszakkal rávette, hogy hamis tanú, majd ágyasa és besúgója legyen. ” No, és ki a szerzője ennek az írásnak? Ugyanaz a V.l. Vasziljev, aki annakidőtt, 1987-ben a kijevi katonai körzet ügyészeként hivatalosan fölsorolta Ljadszkaja teljes „bűnlajstromát”. Ma ez a Vasziljev a Szovjetunió katonai főügyészének első helyettese, vezérőrnagyi rangban! Az idén, május 22-én ünnepség zajlott le a krasznodoni Ifjú Gárda Emlékmúzeumban: áthogyan árulta el társait. Olga, a megrémült 17 éves lány mindent leírt és aláírt. — No, de miért nem mondott el mindent úgy, ahogyan volt? — kérdezte az újságíró. — Értse meg — válaszolt halkan az asszony—tizenhét évesen a rendőrségen ellenem elkövetett erőszak hatása alatt voltam, s csak egyet akartam: elfeledni mindent! Én, a 17 éves kislány, mégsem számolhattam be a fess nyomozónak, hogy mit csinált velem Zaharov... Zaharov, akinek aljassága odáig juttatta Ljadszkaját, hogy csak 1990. március 16-án kapta meg a teljesen tisztázó fölmentést a moszkvai katonai körzet hadbíróságától Viszont egy hónap múlva a Hadtörténeti Folyóirat áprilisi számában megjelent egy írás. amely a krasznodoni akkori rendőrfőnök-helyettesről, Zaharovról is szól. adták a Szovjetunió Hőse aranycsillagát, és a vele járó Lenin-rendet a harci csoport egykori parancsnoka, Iván Tur- kenyics ma még élő hozzátartozóinak. Akkoriban a német hadifogságból kikerült—vagyis, a Zsukov-parancs szerint hazaáruló — Turkenyics nem lehetett hős hivatalosan. Még ha az volt is.Viszont a múzeum látogatóinak ma is Ljadszkaja árulásáról szövegel a tárlatvezető, pedig inkább az asszony becsületét helyreállító bírósági végzésnek volna a helye a múzeumi tárlóban. Hja, a peresztrojkás isten malmai sem őrölnek valami vihariramban. Ferencz Győző Elátkozta a háborút Vasziljev,,változásai” Tintahal és tengeri kagyló Olasz riviéra
