Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-29 / 134. szám

1990. szeptember 29., szombat SOMOGYI HÍRLAP 3 „Nem kérdezték, hogy tudok-e úszni. Azt mondták: úszni kell!” Mitől búcsúzik a Balaton diplomatája? Csendes, szeptember végi délután a balatonfüredi Huray- villában... A jeles, hajdani für­dőorvos (aki Jókai sógora volt, s a fáma szerint a nagy író az ő ösztönzésére építette fel a szomszédban villáját) otthona sohasem vált igazán irodaház­zá. A Balatoni Intéző Bizottság székháza illeszkedett küldeté­séhez. A főtitkári „hivatal” be­rendezése is inkább stílusér­zékre, jó ízlésre, semmint hival­kodásra vall. A széles asztalon egyetlen sárga borítójú dosszié van csu­pán — átadás-átvételi jegyző­könyv —, s ahogy Rosta Sán­dor mutatja: valóban átadásra kész. Nem csoda, hogy kezdetben a szó makacsul visszakanyaro­dik váratlan nyugdíjkérelmére: — Nem volt az ennyire hirte­len... A döntéseket mindig meg kell fontolni, aztán léphetünk tovább. Hát egy ilyen döntés eredménye, hogy most meg­válók a Balatoni Intéző Bizott­ságtól, úgy, hogy korkedvez­Fotó: Kovács Tibor ményes nyugdíjazásomat kér­tem. El is fogadták. Sokan fel­tették a kérdést: nem volt ben­nem annyi erő, hogy továbbvi­gyem? Kicsit elfáradtam. Ez egy hosszú távú munka, s úgy érdemes csinálni, ha valaki éle­tének egy részét feláldozza az ügy érdekében. — Most nagy váltás és nagy átrendeződés van, amely a Ba­latoni Intéző Bizottságot is érin­ti. Megítélésem szerint egy fia­tal embernek kell ezt vállalnia... Ugyanúgy, ahogy én annak ide­jén kezdtem. Neki is kezdenie kell, s lélekben legalább tizenöt, húsz évet rászentelni, előlegez­ni erre. Mindehhez Rosta Sándor még családja egyetértő, ösz­tönző álláspontját teszi hozzá. A sajtóban is sokat faggatott főtitkárnak a harmonikus család az igazi „hátországa”. Örül, hogy kimondhatja végre... S e csendes délutánon kiderül, hogy a mindig elegáns, jó mo­dorú, türelmes kitartással érve­lő ember talán ezért (is) keltheti a Balaton diplomatája benyomását... — Úgy éltem, úgy dolgoztam, mint a töb­bi hivatalnok. Reggel szívesebben jöttem be korábban, és nem szerettem, ha kifutunk a munkaidőből... Kivé­ve természetesen a nyári időszakot! Ám mindig szakítottam időt arra, hogy úsz- szam egyet... A kondí­ció, a felfrissülés vé­gett. Hihetetlen, de néhány méter után fitt­nek érzi magát az ember... Ezt „tudja” a Balaton... Tehát ismét a Bala­tonnál vagyunk. Hogy került Rosta Sándor a Balatonhoz? Egy Pápa környéki, bakonyi erdészházból érkezett, megáldva a természet szereteté- vel, 1954-ben Bala- tonfüredre. Beköltö­zött a Blaha Lujza ut­cai házba, s azóta is ott él. Két munkahelye volt eddig. Az első az utca végén levő ide­genforgalmi hivatal­ban, 1974-ig. Akkor költözött át a „szomszédba”, mert költözött a BIB is. Bu­dapestről — a Balatonhoz! Az idegenforgalmi érdeklődés és a gazdasági érdek oldotta — ha viharok közepette is — a fékező ideológiai „megfontolásokat”, így végre (legalábbis egyes kiindulópontjaiban és teendői­ben) „a Balaton a balatoniaké” lett. Noha egy sor döntés a tóról korántsem a tó mellett szüle­tett... — Nem kérdezték, hogy tu­dok-e úszni... Azt mondták, hogy úszni kell! — emlékezik Rosta Sándor. Lehetett-e úszni? Az elmúlt másfél évtizedből küzdelmek, kudarcok és sikerek krónikája áll össze. Szakonyival szólva: „türel­mes ujjakkal” próbáljuk végigta­pogatni e múltat. Mindenekelőtt azt, hogy az intézőbizottságnak szövetségeseket kellett terem­tenie. Eleinte minden kérdéssel foglalkoztak. A tó pedig kérdé­sek, feladatok, tennivalók ten­gerét, sőt óceánját vetette part­ra. Aztán az élet — pontosabban az élet veszélye — kijelölte az alapvető irányt: a vízminőség védelmét; mindenekelőtt és mindenáron. Amíg 1984-ben végre „kor­mánykérdéssé” vált, rengeteg protestációt igényelt, sok — gyakran meddő — vitát hozott a makacs értetlenséggel szem­ben, s feszültségeket a fejlesz­tésben. Ledorongolást is oly­kor! — Kisebb karambolok voltak ezek... Túl lehetett élni őket. Türelem kellett hozzá és csa­patmunka — mondja, s elhárít­ja, hogy konfliktusaiból mostan­ság erényt kovácsoljon. Inkább a szélesedő, „csapat" összeté­telét említi — a vízügyi ágaza­tot, a tudományos műhelyeket, a lelkes balatoni lokálpatriótá­kat, a mezőgazdasági üzeme­ket, amelyek a tó érdekében technológiát váltottak... Sőt a sajtót is, mert—úgymond — az éles bírálatokat is a tóért érzett aggodalom gerjesztette. —A fő dolog az, hogy a tóról a tó partján élő emberek dönthes­senek! És tehessenek érte... Az alakuló önkormányzatok, a szerveződő társaságok, egye­sületek lehetnek a letétemé­nyesei ennek. Sohasem értet­tem egyet azzal, hogy a Balatonnak egy gazdája le­gyen. Mert sok féltő, értelmes, jó gazda kell! A bizottságnak ebben van és lehet összehan­goló szerepe... A Balatoni Gazdasági Kama­ra (amelynek fővédnöke) egyút­tal a turizmus minőségi garanci­áit, szelekcióját, potenciálját teremtheti meg. A Balaton Ala­pítvány — amely nyugdíjas éveinek fő tevékenységi színte­re lesz — a környezetvédelmi, társadalmi—gazdasági erőfor­rásokat összpontosíthatja, nem átvállalva természetesen az ál­lami feladatokat. S hagy örökségképpen utód­jára egy nagyszerű kezdemé­nyezést is, ugyanis fölvették a kapcsolatot az olasz Garda Tó Szövetséggel, s együtt hozzá­láttak az Európai Tavak Szövet­ségének megteremtéséhez. Ez korántsem valamiféle illusztris védegyletet jelent, hanem szer­vezetten, összehangoltan ké­pes „nyitni” a tengerentúlról érkező turizmus felé... E törekvések természetesen nem hoznak gyógyírt a Balaton valamennyi valóságos, fájó gondjára. Mégis jelzik, hogy mely áramlatok azok, amelyek­kel érdemes továbbúszni. Ame­lyek a csak nyáron lecsapolha­tó, pillanatnyi haszonnal, a be- zsebeléssel szemben igazi ér­deket, maradandó értéket je­lentenek... A kellemes őszi nap rövid parti sétára csábít bennünket. A füredi sétány szelíd korzó most már, halk zene szól, kelle­mes a kései délután. Rosta Sándor a déli partot figyeli, s eszembe jut, hogy az előbb mi­lyen hévvel említette, hogy a széles fövenyű somogyi oldal igazi gyerekparadicsom lehet­ne. Mert ahol a gyermek jól nya­ralt, oda felnőttként is visszatér! Visszatér... A főtitkár — aki tegnap ment „hivatalos” minőségében utol­jára a Huray-villába — úgy bú­csúzik, hogy itt marad, és úgy marad balatoni diplomata, hogy búcsúzik. Mosolygós is, szomorkás is a füredi ősz... T roszt Tibor Hoventa '90 Vendéglátó-technika a Hungexpón Az őszi BNV-vel egy időben rendezték meg a kőbányai vá­sárvárosban a Hoventa nevet fölvett nemzetközi kereskedel­mi és vendéglátó-technikai szakkiállítást. A nagyobbrészt külföldi kiállítók elhozták mind­azt, ami ma a vendéglátás esz­köztárából ' nélkülözhetet­len. A modern konyhafelszere­lések mellett megtalálhatók a nosztalgikus, gasztrotechnikai eszközök, amelyek a kulturált étkezést, étkeztetést biztosítják Európában. A korszerű és ízléses terítés számtalan ötlete kápráztatja el a látogatót, nem beszélve a ki­egészítő kellékek sorától. A cukrászipari gépek, berende­zések tárából a fagylaltkészítő gépektől a marcipánnyomó fi­guráig a legkorszerűbbeket kí­nálják a szakembereknek, fel­használóknak. A közétkeztetők méltán megcsodálják a külföldivel is teljesen versenyképes hazai gyártmányú ételmelegítő pulto­kat. A hutőtárolók is minden igényt kielégítőek. Azonos termékből sokfélét, nagyságrendileg eltérőt látha­tunk az idei Hoventán. A ven­déglátószakma kis- és nagyvál­lalkozói egyaránt válogathat­nak. Hogy milyen sikerrel tették ezt? Remélhetőleg hamarosan viszontlátjuk, ha igénybe vesz- szük hazai vendéglátóhelyeink valamelyikét. M. T. Tamáskodom MINDIG AZ IGAZAT, CSAKIS AZ IGAZAT Szeptember 17-i számunkban tettük közzé a Kereskedelmi Minisztérium termékforgalomról szóló jelentését, amely a dön­tést ismerteti. „A várható hiány enyhítésére 20 ezer tonna cukor tőkés importból való beszerzéséről döntött a kormány.” Igaz, hogy a dátumot, mármint a döntés dátumát nem is­merteti a közlemény, de tény, hogy 20 ezer tonna tőkés import­ból származó cukor már vagy két hónapja az országban van. Csak olyan magas beszerzési áron, hogy e cukor kilója legalább 80 forintos áron jelenne meg a kereskedelemben, ha valamelyik cukorforgalmazó vállalat átvenné. A Kaposvári Cukorgyár nem emelte a termelői árat, ellátási körzetében a nyár végi hónapokban mégis 3—4 forinttal drá­gább volt a cukor. Tegnap este indult a kampány. Vajon hány forintért lesz kapható, amit az idei termésű cukorrépából készítenek? Más. Az Agráripari Rendtartási Koordináló Bizottság dönté­se alapján a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma közleményben jelentette be, hogy soron kívül bírálják el a takar­mánykukorica behozatalára beadott külkereskedelmi enge­délykérelmeket. Két napja közöltük az Agrimpex vezérigazgató­jának bejelentését: a kukoricát megvásárolták az USA-ban, és megkezdődött a vízi szállítás. Az országban a felmérések szerint hiányzik 3 millió tonna kukorica. A175 ezer tonnányi import még „tűzoltóvíz” gyanánt is kevés, nem pedig a valós igények kielégítésére. Kedd este 15 ezer tonna, brazil import kukoricát kínáltak Kaposváron megvételre. Magyar határállomásról, 9800forintért tonnánként. Jó üzlet. Ha... Csak arról nem esett szó, hogy a behozatalt 8 százalék be­hozatali illeték terheli, ezenkívül pedig vámköltség. Az előre lefi­zetendő ár kamatköltsége is megközelíti a 40 forintot mázsán­ként. Ami pedig az import vagonköltségét illeti? Az is megköze­líti, esetleg meghaladja az 50 forintot mázsánként. így azután a kedvezményes árú kukorica terménytárolóba kerülve már jóval a tonnánként 11 ezer forintos ár felett van. Csak utána kellene számolni. A féligazságok korát éljük. Jó lenne már végre a teljes igaz­ságot leírni, akkor lehetne hiteles az információ! Addig viszont ne csodálkozzunk, ha naponta mélyebben kell a pénztárcánkba nyúlni. Ilyen helyzetben viszonttovábbrais kénytelen vagyok ta- máskodni. Mészáros Tamás Csak nőknek! Egy kis tálcán nagy lehetőség ...ez áll rajta: SEED-Alapít- vány 1119 Budapest Andor u. 60. De mit is tegyek a boríték­ba? Az események, a gondola­tok az én esetemben legfőképp két fő szálon futnak. Az egyiket álmodozásnak nevezném, a másikat lehető­ségnek. Az álmodozás az volt, hogy legközvetlenebb bará­taimmal közösen nyitunk egy malomcsárdát, vendégfogadót. Természetesen olyan környe­zetben, ahol a csobogó patak hajtja a kereket, a környéken erdő van, madárfütty, kolompo- ló tehénkék, no, és természete­sen mindenekelőtt „szíveslá- tás-vendéglátás”. Megesett, hogy késő estébe hajló beszél­getésen még azt is tisztáztuk, kinek mi lesz majd a feladata, milyen, csak a mi csárdánkra jellemző étkek kerülnek az ét­lapra, s azt ki főzi meg. És milye­nek lesznek a szobák, hogy tud­nánk megteremteni azt, hogy oda valóban azért térjen be va­laki , mert ezt — és csakis ezt— a szolgáltatást, hangulatot kí­vánja. Mint a csillagszóró, megannyi sziporkázó ötlet villant fel eze­ken az álmodozó órákon. És tartott ez mindaddig, amíg vala­ki vissza nem tért a földre: „mennyi pénzünk is van pilla­natnyilag?” Nos, az álmodozásokat így a lehetőség pengeéles ollója az­tán egy nyisszantással ketté­vágta. Maradt egy fanyar mo­soly, meg a szelíd derű: ha ne­künk nem is, talán valakinek sikerül... Aztán. Igen, legfeljebb aztán elmegyünk, és megnéz­zük... Most itt állok a megcímzett borítékkal. Csak közben elsza­ladtak az évek. A vízimalmok vagy összedőltek, vagy elkel­tek. Megjelent viszont más. Van, aki segítő kezet nyújtson a kezdeményezőknek, az álmo­dozóknak. Olvastam, hogy nem egé­szen egy hónap múlva, október 24-én és 25-én az amerikai Nationel Women' s Economic Alliance Foundation és a Ma­gyar SEED-Alapítvány Buda­pesten kétnapos konferenciát szervez a nő és a vállalkozás té­májában. Ezen a konferencián az amerikai vendégek segítsé­get szeretnének adni magyar társnőiknek a vállalkozással, a vállalkozás kezdésével kap­csolatos problémák megoldá­sához. Azok jelentkezését is várják, akik már belevágták a fejszéjüket ilyen tevékenység­be, de azoket is, akik még ta­nácstalanok. 1 Egy kis tálcán nyújtott lehető­ség. Akis „tálca” a tanácsadás, az eszmecsere. Ami alatt azon­ban létezik egy nagyobb tálca is. Hiszen működik egy különle­ges pénzügyi csoportosulás, a Nők Világbankja ,,/Women' s World Banking —- WWB/, amely tevékenységét rövidesen Ke- let-Európára is szeretné kiter­jeszteni. Elsősorban nem hite­leket nyújt, hanem garanciákat vállalt. S ez nem kis dolog! Bár az utóbbi évtizedben kölcsönö­ket is adnak és ügyfeleik piaci tevékenységét is támogatják. Meggyőződésem, hogy ma átalakuló, privatizálódó vilá­gunkban igen sokan törik a fejü­ket, hogy maguk (és ezzel együtt a népünk) hasznára mi­ként, merre fordítsák sorsukat. Mire vállalkozzanak, mit kockáztassanak, és mindezért mit remélhetnek? Az amerikai szervezet és a SEED-Alapít­vány most nőknek kíván segít­séget nyújtani. Örülök ennek! Bár a borítékot megcímeztem, az én levelem már nem megy el. De úgy ér­zem, sokan vannak, akik elkül­dik levelüket és ott lesznek ok­tóberben ezen a konferencián. Sokan vannak, akik tudnak „csemegézni” arról a kis tálcá­ról. Vörös Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents