Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-26 / 131. szám
1990. szeptember 26., szerda SOMOGYI HÍRLAP—TÉKA 7 Július 22. A németeket összeírják lakóhely szerint. Sajnos, reánk nem vonatkozik a rendelkezés. D. csendőr főhadnagy a szomszédoknak elbeszéli Kállai miniszterelnök elfogását és Sopronkőhidára szállítását. A németek elfogatták, mert angolszászbarát volt: várta az angolok balkáni partraszállását. Elmondja, hogy a fegyház- ban külön lakosztálya van könyvtárral. Újabb mendemonda: holnap nyolc órakor kezdődik az elbocsátás. Hányszor csapnak még be bennünket? Vagy mi egymást? De azért csomagolunk. Többször rágyújtunk a megszokottnál... A „bedobott h írek” gyakorisága rövidíti a csalódások idejét. Mindenhez hozzáedződik az ember, s tengeti tovább sanyarú életét. Huszonöt személyes katonai sátrakat kapunk. Nyomorúságunkban, bár továbbra is földön fekszünk, nagy változást jelent. Rossz időben nem kell ezután lapulni előző rozoga tákolmányunkban, felállhatunk, mozoghatunk. Építése lassan megy, a munkában mindegyikünk a másikra vár, de estére mégis készen lesz. Ezt is megértük! Közben úgy érzem, hogy valamitől gyomor- és bélfertőzést kaptam; nagyon kellemetlen, mert ez további testi, lelki gyengülést jelent. Augusztus 8. Ma vagyok 23 éves. Ó, milyen jó lenne erről szeretteimmel együtt megemlékezni! Ha élnek, bizonyára gondolnak rám, s a nagy távolság ellenére lélekben egyek vagyunk. Éltet a remény, hogy a huszonnegyedik születésnapomat velük ünnepelem. Délben kegyes hozzám a sors, fél kanálnyi cubuszt kapok a levesből. Előtte kellemetlen összeütközés zajlik le egy némettel. Mi még sorban állunk az első merítés ételért, ő pedig gyorsan elfogyasztotta az előzőleg kapott ebédjét és beállt a magyarok elé „dupláért”. Kita- szigáljuk a sorból, üres csajkájával együtt. A németek elbocsátása lendületesen folyik. Naponta jelentős nagyságú csoportok hagyják el a tábort. Ők a szerencsésebbek! Szabadulásunk idejét mindenki csak találgatja... Augusztus 14. Önkénteseket keresnek lágermunkára. Első vagyok a jelentkezők között. A németek megürült sátrainak helyét kell elegyengetni. Ezért a földmunkáért dupla élelmet adnak. A négy liter sűrű levest két részletben kapjuk. Nem nagy érték, de a munkánk sem ér sokkal többet, mert gyengék vagyunk és sokszor támaszkodunk a lapátnyélre. A kevés munka és az élelem érezteti hatását: viccelődünk, énekelünk... Ilyen kevés is elegendő a boldogsághoz? Mostanában mindennap kapunk dohányt, kevés sajtot és néhány kocka csokoládét. Halványan javul az élelmezés és vele párhuzamosan a hangulatunk. A Nemzetközi Vöröskereszt adományaként a táborba hoznak némi apróságot, főként élelmet. Az amerikaiak a föld- egyengetésért fél kiló cukrot is adnak. Úgy látszik, megbecsülik a fizikai munkát. Augusztus 18. Magyarok érkeznek a szomszédba: gyalogos honvédek és leventék. Találkozom ismerősökkel és beszélgetünk a drótkerítésnél. T. Zoli 15 éves levente. A szülőfalumból hurcolták el a németek, s a közelben esett fogságba, társaival együtt. Most döbbenek rá igazán arra, hogy milyen veszedelem fenyegette őket. Ha a hitleristáknak idejük marad, ugyanúgy bevetik a fronton a magyar ifjakat is, mint sajátjaikat. Zolitól megnyugtató értesüléseket szerzek szeretteimről, ami elviselhetőbbé teszi a fogságot. Ami viszont nagyon kellemetlen közlés számunkra: holnap már nem dolgozunk, egyelőre elfogyott a munka. Augusztus 20. Katolikus bajtársaim miséjükön énekelnek: „Hol vagy István király?”... Hangfoszlányok ébresztenek fel álmomból. Otthon ezen a napon nem volt szabad dolgozni. Kálvinista apám — ha nem is a szántóföldön, mert a határt csendőrök ellenőrizték ilyenkor — a házunknál dolgozott minden évben augusztus húszadikán, mert rengeteg -munkája miatt örökös késésben volt. A mai nap számomra is nagy ünnep. Tudatában vagyok István király állam- alapító érdemeinek, emberi nagyságának. Folytatom a naplóírást. Próbálom rögzíteni a történéseket, gondolataimat, érzelmeimet, ahogyan látom életemet és a körülöttem zajló világot. Jó időtöltés az írás, és megkönnyebbülök, ha megfogalmazhatom, leírhatom gondolataimat, bánatomat. Feltételezem, ha lesznek utódaim, elolvassák majd írásomat. Az amerikaiak fogolyszámlálást rendelnek el. Meg akarják állapítani, hogy az éjszaka folyamán melyik magyar egységtől szökött meg egy hadifogoly. Vizsgálják a lábnyomokat, mint a vadászok a vadak nyomait. Környezetem tudni véli, hogy egy zászlós „lépett meg”. Nem bírta tovább a rabságot, a bizonytalanságot, s hitt a szökés sikerében. Földerítette azt a kis területet, amelyet a reflektorok nem világítanak meg eléggé. Minden elismerés megilleti, mert az őr a toronyból — géppuskával — könnyen szitává lőhette volna. Augusztus 25. A jövőnket illetően egyre nyugtalanabbak vagyunk, mert az idő, nagyon lassan bár, de mégis halad, s nem látunk semmiféle jelet szabadulásunk közeledésére. Kenyeremet újra felszeletelem és szárítom a napon. Élelemből megint a létminimumot kapjuk. A szomszéd tábort ellenőrizte egy őrnagy. Rossznak minősítette az élelemellátást. Feltételezhető, hogy a raktárakból nem jut el az összes kiutalt nyersanyag, illetve élelem a hadifoglyokhoz? Ez annál inkább gyanús, mert a táborvezetést átadták a németeknek. Az őrséget továbbra is az amerikaiak adják, de az adminisztrációt a háború kirobbantói, vesztesei végzik. Tegnap 470 orosz zónabeli németet hazaindítottak. Állítólag Darmstadtba viszik őket. Mintegy 400 fő hadifogoly maradt, ebből 136-an vagyunk magyarok. Az időjárás és a szükség vitt rá, hogy szabjak, varrják. Közben rájöttem, hogy ez jó szórakozás. Sortot, alsónadrágot, viharkabátot készítettem. A Vöröskereszttől kapok egy pár zoknit. Nélkülözni tudom, ezért üzletelek vele. Elcserélem 10 db cigarettáért, amiért viszont kapok 5 márkát. Ezért éjjel az őrtől veszek almát, melyet a németeknek adok el. Nem jár nagy haszonnal, de amit elfogyasztok belőle, az ingyen fedezi a C-vitamin szükségletemet. A vásárlás nem ment zavartalanul, mert az őröket egyik tisztjük ellenőrizte. Amíg a dzsip elhaladt, mi mozdulatlanul hasaltunk, akár bombázáskor. Az őr jobban megijedt, mint mi, mert azt mondta, hogy legközelebb nem szed almát, fél a büntetéstől. Este a drótkerítésnél egy magyar asszony keresi férjét. Nem találja meg, de számunkra vigasztalást hozott: Ausztriából és Németország keleti vidékeiről megkezdték a magyar hadifoglyok hazaszállítását. Szeptember 4. Összecsomagolunk, mert az egyik szomszéd legénységi táborba irányítanak bennünket. Itt is 25 személyes sátrat adnak. Gyorsan fel kell állítani, mert jön a vihar. Az eddigiekhez képest ez szállodai elhelyezésnek tűnik. Az új táborból rálátunk Heil- bronn város egyes utcáinak lámpáira. Tágul a világunk. Eddig csak a tábort megvilágító reflektorfényeket észleltük. A szomszédban van még egy magyar hadifogolytábor. Jó értesülésük lehet, mert cigányzenekaruk szinte szünet nélkül játszik. Úgy látszik, hogy ők még nálunk is hiszékenyebbek. Szeptember 7. Délben személyi adatlapokat töltünk ki. Rövid idő elteltével hívatják Orendy Norbert csendőr ezredest a táborparancsnokságra. Valószínűnek tartjuk, hogy a zsidó deportálások ügyében hallgatják ki a MP-sek. Élnézem a mogorva, behe- mót embert. Vajon mit gondolhat magában most, amikor kezdődik a számonkérés. Gondolatai nyilván vannak, de azokat nem kíséri más érzelem, csak a félelem. Megkezdte a szakáll- növesztést. Már erősen borostás az arca. De mit lehet azzal eltakarni...? A kihallgatás után nem szól senkihez sem. Merev arca még ridegebbé vált. Egyik cigaretta után a másikra gyújt. Kifejezéstelen szemei a távolba révednek... A magyar tábor lakóinak többsége részvétlenül szemléli az ezredest s kíváncsian várja sorsának alakulását... Szeptember 10. A kérdőívek kitöltésekor megcsillant reménység szikrája ma már teljesen lelohadt. Az amerikaiak megoldották, hogy meleg vízzel zuhanyozzunk. Ez most a komfort legmagasabb foka! Az élelmiszer-szállító gépkocsikon meleg élelem készítéséhez szükséges nyersanyagot látunk; a hazabocsátásból megint nem lesz semmi. Néhány leventecsoportot azonban már elszállítottak. Boldogságuk a mi örömünk is. Egy amerikai tiszt megszemléli a tábort; papírhulladék szétszórása miatt fenyítéssel fenyegetőzik. Van nekünk elég bajunk. Seperjen a saját háza táján! A szomszéd táborból átengedtek hozzánk egy műkedvelő csoportot: cigányzenekart énekesekkel. Fájón-bizsergő érzés hallgatni a szűkebb és tágabb otthonra emlékeztető ének- és zeneszámokat: Bánk dala... Vágyom egy nő után — felkorbácsolja érzelmeinket. Magyar csoportok vonulnak mellettünk, ujjlenyomatra vezényelik őket. Úgy látszik, újra készül valami. F. Gyuszinak kikiabálok, amikor a közelemben halad az úton. Kérem, ha előbb érkezne haza, vigyen üzenetet rólam a hozzátartozóimnak. Este üzletelek: a civil nadrágomat eladom 4 doboz cigarettáért, csokoládéért, aminek jelenlegi lágerpiaci ára 80 márka. Lehet, hogy megbánom. Nem tudhatom, hogy otthon lesz-e helyette? Szeptember 14. Állítólag elvesztek az elkészített személyi nyilvántartások, s új kérdőíveket kell kitöltenünk. Ez egy kis munka, egy kis időtöltés. Az a mendemonda járja, hogy tegnap az osztrák—magyar határt megnyitották; ilyen szempontból nem lenne akadálya hazatérésünknek. Egyesek tudni vélik, hogy a táborparancsnokság tehervagonokat vár hazaszállításunkhoz. A németek elbocsátása folytatódik. Sóvárogva nézek a távozók után, s esténként nagyon nehezen tudok elaludni... Bajtársaim is panaszkodnak... Olyan jól belejöttem az üzletelésbe, hogy csaknem folyamatosan kapok megbízásokat. Egyik oszlopos tagja lettem a kerítésnél tárgyalóknak, közvetítőknek, árudobálóknak. Délben a szomszédos ketrecekben levő valamennyi magyar hadifogoly tisztet a mi táborunkba hozzák. F. Gyuszival összeölelkezünk és alaposan megveregetjük egymás hátát. Gyermekkori ismerősként jobban el tudjuk viselni a hátralevő rabságot. Nagyon sok beszédtémánk akad, s élelemmel is — ha véletlenül sikerül hozzájutni — segítjük egymást. Eladom Gy. pecsétgyűrűjét ennivalóért és cigarettáért. Jobban vacsorázunk, mint máskor és jobban esik a cigaretta is. Szeptember 22. Négy hónap után zsoldot osztanak. Inváziós márkában kapjuk, melyet az amerikaiak a normandiai partraszálláskor bocsátottak ki. A hadapród őrmesterek zászlósi fizetést kapnak. Ezért a pénzért a tábor piacán két fekete kenyeret vásárolok munkába járó hadifoglyoktól. Egyet nyomban elfogyasztok és sok vizet iszom rá. Feszül a gyomrom, a jóllakottság megnyugtató érzése kerít hatalmába. Úgy érzem magam, mint a trónszéken ülő maharadzsa. Ha mindig ilyen testi és lelki állapotban lennék, könnyebben elviselném a hadifogságot. „Orvosi dupla élelem” megszerzése érdekében felkeresem a gyengélkedőt, de „kilincselésemnek” nincs eredménye. Végre sikerül értékesítenem a felöltőmet. Két kenyeret, öt tábla csokoládét, fél doboz margarint és négy zacskó dohányt kapok érte. Szeptember 26. Szokatlan hideg volt az éjszaka. Valamennyiünknek olyan az arca, mintha teljesen eltűnt volna belőle a vér. A német nyelvóra igyekszik elterelni figyelmünket a várható kíméletlen időjárásról és sátoréletről, de utána rövidesen azon kapjuk magunkat, hogy megint az elbocsátásról beszélünk. Szeptember 29. Kapunk kis kályhákat, s ma már fűtött sátorban tartjuk a német nyelvórát. A levegő langyossága elviselhetőbbé teszi az életet. Közben arról értesülünk, hogy leváltották a német táborvezetőséget, mert eladták, eldőzsölték a hadifoglyok élelmezésére küldött nyersanyag egy részét. Nem érdemlik meg, hogy simán megússzák visszaéléseiket! Október 9. Erősen megfogyatkoztak az eladásra váró ékszerek. A raktári dolgozók és egyes spekulánsok arany ikonokat keresnek. Az élelmiszer a legnagyobb érték, a munkába járó „tőkések” tudnak vásárolni. A „gazdagok” spekulálnak, kufár- kodnak, gyűjtik az értékeket, sok aranyat akarnak hazavinni. Jóformán egész nap ikon után szaladgálok — én is üzletelek —, szeretnék legalább egynek a nyomára bukkani. Estefelé jár már az idő, amikor sikerül találnom. Átdobom a kerítésen. Megvizsgálják. A kártyások izgalmával figyelem őket. „Nem arany” — mondják. Visszarepítik. Egy világ omlik össze bennem... Október 14. Tegnap délután költözködtünk ide, a számunkra újabb legénységi táborba. Nem szívesen jöttünk, főleg azért, mert nem ismerjük. Eddig azt tapasztaljuk, hogy a sátrak jobbak az előzőeknél. Az éjszaka az őrök lelőttek egy szökésben levő német hadifoglyot. Nem lehet kitalálni, hogy miért kockáztatta az életét, hiszen az elbocsátásuk folyamatos. Délután orvosi vizsgára megyek. A reumás fájdalmam nem elegendő a bejutáshoz. Este megismerem az új börzeéletet. Akad itt élő csirke, malac, fagyasztottsertéshús, liszt, krumpli, csokoládé, mogyorókrém, alsónadrág... Ebből a lágerrészlegből járnak ki legtöbben munkára... Már nem éhezünk annyira, mint a fogságba esés óta eddig, de olyan nagyfokú már testi leromlottságunk, hogy hosszú időt vesz igénybe regenerálódásunk. Valószínű, hogy teljesen csak otthon sikerül... Az esték és a reggelek egyre hidegebbek. Újabb hír kering: november elejéig laktanyákba, majd onnan hazaszállítanak bennünket. Délután futballmeccset nézünk. A magyar csapat munkába járó, jól játszó emberekből állt össze. A németeket sikerült 2—0-ra legyőzni. A mérkőzést látva jól éreztük magunkat, s örülünk a győzelemnek. Ez a szerény siker is öröm! Október 24. Új sátrak felállításához szállítottak anyagokat. Nagyon lassan halad az építés. Lehangolódunk: az intézkedés egyáltalán nem azt jelenti, hogy a közeljövőben hazaszállítanak bennünket. Az új padozat még nyirkosabb, mint az előző. Pokrócot csavarunk testünkre, így fekszünk a hideg sátorban. Október 31. Ez a nap a reformáció emlékünnepe. A magyar református hadifoglyok úrvacsorázással akarnak emlékezni. A szertartáshoz megígért bor nem érkezik meg. Az a hír kering a lágerben, hogy novemberben vagy haza, vagy lengyelországi táborba szállítják a magyarokat. Visz- szaemlékezem pápai középiskolás koromra, amikor a győri és a sárvári lengyel foglyokról hallgattunk elbeszéléseket. Ők ott jól érezték magukat. Remélem, ezt a lengyel lakosság viszonozza. De lesz-e miből? November 1. A németek között agitálnak az „amik”, hogy az ifjabbak jelentkezzenek gyarmati hadseregbe. Úgy látszik, a szervezők arra alapoznak, hogy a fiatalok egy része szereti a katonáséit, másrészt bizonyára figyelembe veszik azt is, hogy a tönkrement Németországban nagyon nehéz lesz egy ideig a megélhetés. A délutáni ökölvívó-mérkőzés a magyarok javára dőlt el. A technikán kívül az is döntő, hogy a jenkik kizárólag magyar hadifoglyokat dolgoztatnak élelmiszerraktáraikban. Az az értesülés jár sátorról sátorra, hogy otthon Tildy Zoltán lett a miniszterelnök. Tudjuk, hogy református lelkész és a kisgazdapárt egyik vezetője. Zoltán fia velünk volt együtt Sopronban, tartalékos tiszti tanfolyamon. Megnyugvással tölt el bennünket az otthoni bonta- \ kozó rendről és a pezsgő politikai életről kapott hír. Pokrócból készült hálózsákban üldögélünk egy ideig a sátorban majd olyan anyagokért, szerszámokért szaladgálunk, amelyekből, illetve amelyekkel ágyat lehetne ácsolni. Sürget bennünket az idő hidegre fordulása. Végre összehordtuk a faanyagot, szereztünk baltát, s bár kint sűrű cseppekben esik az eső, megszerkesztjük kezdetleges, háromszemélyes ágyunkat. Annak ellenére, hogy kemény a fekhely, nagyon boldogok vagyunk. November 14. Hat hónap elteltével ma kapunk először szalmát. Mi, régi sátortársak, szalmazsákot készítünk, mások a földre terítik. Napok óta hideg vízben mosakodom derékig, hogy vérkeringésemet élénkítsem. Azért sem fognak ki rajtam: sem a jenkik, sem az időjárás! Átázott bakancsomat egész nap rongy- gyal dörzsölöm, hogy szárazzá váljék. Lassan kialakul a táborban a taposott út, csaknem sármentesen lehet közlekedni. Ez itt már olyan, mint a szabad életben a köves-, még inkább az aszfaltút. Végre befűthetünk. November 18. Nagyon szeretnék a gyengélkedőre bejutni, mert éhezem, gyenge vagyok, szeretnék felerősödni. Negyedik napja járok lázmérésre. Mivel nincs lázam — hiába fájnak a térdeim —, a magyar részleg vezető orvosa nem vesz fel. Annyit azért elérek, hogy elküld a lágerkórházba felülvizsgálatra. Sz. magyar orvos alezredes vizsgál. Nagyon kedves, közvetlen ember. Javasolja felvételemet, ennek ellenére csak hosszúra nyúló vita után kerülhetek be a gyengélkedők sátrába. November 26. Megnyugtató változás következett be életemben, bekerültem oda, ahova hónapok óta vágytam. Ez a huszonöt ember a környezetemben nem éhezik. Olvasnak, esznek, időnként nappal is alszanak, beszélgetnek... Kiegyensúlyozottak. Előző életmódomhoz viszonyítva földi mennyországba kerültem. Reggelire, ebédre, vacsorára rendszerint olyan élelmiszeregységcsomagokat kapunk — impregnált papírú dobozok —, amilyeneket annak idején a harcoló amerikai katonák kaptak. Elég gyakran adnak meleg ételt is, jó sűrű levest. December 2. Hivatalosan kihirdetik, hogy ebben a hónapban elmegyünk innen. Arról, hogy hova, nem szól a fáma. Az értesülés nem dobogtatja meg szívünket, hiszen annyi fecsegést hallottunk már. Hetedik napja vagyok a gyengélkedőn. Ami kezdetben nagy örömöt okozott, az éhezés megszűnése, ma már nem elegendő. Egyhangúnak tartom ezt az életet is, hiszen az ember alkotásra, munkára született, itt testileg, szellemileg elsatnyul. Gyötör a honvágy! Nagyon sok, hangulatot befolyásoló, ellenőrizhetetlen, bizonytalanságot fokozó, tudatosan rosszindulatú hír kering. Sátortársak látogatnak, akik elmondják, hogy egyes aktív tisztek történeteket költenek a magyarországi megbízhatatlan helyzetről, amelyeket Orendy megtold „némi kiegészítéssel”. Mégis jó, hogy nőtlen vagyok és nincs gyermekem. Elég a saját nyomoromat elviselni... (Csütörtökön folytatjuk) PAP GABOR TUZERAVATÁS (Naplószerü feljegyzéseim a II. világháború idején)
