Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-22 / 128. szám
1990. szeptember 22., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 SOMOGY KULTURÁLIS FOLYÓIRAT Szerkesztői érdemre aligha pályázhat megyénk kulturális folyóiratának, idei negyedik — nyári — száma. Mintha már az ősz szele söpörte volna össze a nyomdába küldött kéziratokat az irodalom, a művészet rovatba. Vagy kézirat fogytán sikerült a folyóirat illusztris rovatába az Új Reflektormagazinban elhangzott beszélgetés, aminek helye tán a Szülőföldünk rovatban lenne? Híven ápolja a magyar—lengyel barátságot a folyóirat, ezért csak dicséret illeti a szerkesztőbizottságot, ám a budapesti Ka- tyn-kiállítás megnyitóbeszéde és a hozzáfűzött kommentár nem az írást megillető helyre került. Példák sorát említhetném a rendezői elv hiányosságainak bizonyítására, ám épp dicsérhetem a Szülőföldünk rovatot, amit gazdag és változatos tartalommal töltött meg a Somogy folyóirat Zrínyire, a költőre és a hadvezérre, Szigetvárra emlékezve. Csillagászati összefüggésekre hívja föl a figyelmünket Kalocsay Krisztina abban a dolgozatában, amelyben a Szigeti veszedelem kapcsán elemzi az égi objektumokat Szigetvár és Csáktornya felett 1556 nyarán és 1647—1648 telén és tavaszán. Mátyás Corvina könyvtárához tartozó csillagvizsgáló remtenünk kell s teremthetünk egy jobb ivadékot, csak akarjunk? népet kell teremteni, lélekben, hol az csak testileg létezik, a honnak hazafit kell adni, hol csak lakosai vagyunk, embert a társaságnak, hol csak növényi életben tengő lények húzzák vonadalmas fájdalommal szomorú sorsukat napról napra, igyeksző polgárt, hol szerfeletti terhektől lenyomott szolgai lelkek bolyonganak, már szinte megszokva, megszeretve láncaikat..." Koller Györgyi a zalaegerszegi Magyar Paizs Zrínyi-kultusz ápolásáról elmélkedik írásában. Zalában a Zrínyi-kultusz megjelenését a XVIII. században figyelhettük meg először. Az első esemény a Csáktornyát 1720-tól birtokló Althann családhoz kapcsolódik. Althann hercegnő emlékoszlopot állított Zrínyinek a tragikus kursaneci vadászbaleset helyén. A hagyományt különösen a birtok következő tulajdonosa, Festetics György ápolta, így a XIX. században a Zrínyi-kultusz zalai központja Keszthely és Festetics György udvara lett. A XX. század 10-es, 20-as éveiben a főszerep már Csáktornyáé és Muraközé. A Magyar Paizs című hetilanennyezetére a csillagos ég <épe volt festve, abban a kons- ellációban, amelyben az égi- estek Mátyás király születése >ercében álltak. Ilyen „csilla- jos” emléket állított a költő Zrí- íyi is annak a legnevezetesebb íyár végi szigetvári napnak a iszteletére... Olvashatunk Zrínyi helyes- rásáról is Kézdi Éva tollából, (z olvasmányosabb írások edvelőinek Ujkéry Csaba dol- lozatát ajánlhatom figyelmé- ie, a szerző Szigetvár 1689-es isszafoglalásának esemé- yeit idézi föl. A legértékesebb ásnak Hausner Gáborét tárám, aki Jósika Miklós, Zrínyi a öltő című életrajzi regényét jszi újfent nagyító alá. Sokan, okféleképpen értelmezték és íagyarázták Jósika életrajzi igényét a legtöbben eddig — iyulai Pál is közéjük tartozott - a meseszövő fantáziatlan- ágát bírálták, ám Hausner ábor fölmutatja a regény igazi lékét; a reformkor eszméjé- ak áramába kapcsolja Zrínyit, költőt, nem lehet többé ka- ndregénynek bélyegezni. In- íbb olyan irányregényt kell anne látni, amely az egész formnemzedékre érvényes ált volt hivatva szolgálni a aga irodalmi eszközeivel. A rönyörű megfogalmazás is az á Jósika tollát dicséri. ,,Tepőt tanulmányozta a szerző, s bemutatja azt a szellemi műhelyt, amely sokat tett Zrínyi kultuszának ápolásáért. A hetilap utolsó híradásai Zala és Somogy megyét kapcsolták össze. (Azidőben még Somogy hoz tartozott Szigetvár— A szerk.) A Zrínyi-dolgozatok hatodik, s egyben—a szerző ezt fájlalja is — utolsó kötete jelent meg, ezt ismerteti Borián Elréd a Somogy idei negyedik számában. — Zrínyi-dolgozatok legnagyobb érdeme véleményem szerint—írja—az, hogy egyetemista fiatalok merészkedtek a múltunk nagy alakjának közelébe, nem sznobizmusból, hanem azért, hogy a múlt egy részletének mélyebb, összetettebb megismerése a jelen összekuszált szálait is segítse kibogozni. Sajnálatos, hogy a Zrínyi-szeminárium által kiadott hatodik kötet egyben a sorozat utolsó kötete is anyagiak hiányában, de annál dicsőbb, hogy ennyi fiatalember kötelezte el magát az igazság teljesebb megismerésére. A folyóirat legújabb számát Varga Hajdú István rajzai illusztrálják. (Képünkön.) (Horányi) D kislámpa szebben világított, mint a csillár, felkapcsolta. Aznap este egyedül volt otthon, nem félt, odakint szuszogott a bernáthegyi. Kicsim — gondolta elmosolyodva. Imádta az ormótlan kutyáját. A heverő támlájára támasztotta a fejét, harangozott a lábával, elmerült a langyos jóérzésben, meleg van, ő maga egy házban — a saját házában —, fény és zene, megnyugtató zene. A szoba. Megnézte apróra. Középen üres a fal, mert egy rajz virít rajta, a kishúga rajza, valami vidám, piros elefánt. íróasztala van, szekrénye, tükre, székei és sok orgonája. Könyvei is. Sok könyv. Egy a sajátja valóban, élete első kisregénye. Zavartan elkapta a pillantását a kék borítós kötetről, igyekezett csak a zenére figyelni, a szőnyeget tanulmányozni. Nem ment. —Tessék olvasni! — szólt rá egy furcsa, éles hang. Ilyesfélét szokott hallani magában, valahányszor írt, hát feltápász- kodott álmosan, ösztönösen egy Szabó Magda-regény felé nyúlt. — Nem — parancsolta a hang —, azt csak hagyd békén! — De én őt szeretem a legjobban — mondta dühösen, elvégre mit ellenkezik vele egy seholsincshang. — A saját könyvedet — hallatszott valami susogás. — A kéket. Ennek fogalma sincs, hányszor kellett átolvasni kiadás előtt, és amikor... — Nem érdekel — vágott közbe a hang.—Te akkor csak nézted, és nagyon büszke voltál magadra. Átolvasni! Van időd. Morgott valamit a hang édesanyjáról, de azt is meghallotta, amint ajánlotta, talán ne elmélkedjenek most a szülőkről, inkább figyeljen arra, amit olvas. Fújt egy nagyot és felnyitotta a kötetet. A neve látása még mindig szívdobogást okozott, hát mi a baja a hangnak ezzel? A címe egészen jó! Nem mondta ki hangosan, hiszen ez a hang mindenre figyel, de azért megint kapott választ: lehet, hogy író — mondta unottan a hang —, de milyen?, van közepes, gyengécske, jó — sorolta, mintha óvodás lenne és nem értené —, és egyáltalán: mit vitatkozik? Nem érti, mi a baja éppen vele. Néha megtörölte a szemét és szipogott. Kapott egy piros tollat, a hang közölte, hogy megtartotta magának a zöldet. „Odafigyelni!” — suttogta, amikor már igazán fáradt volt. Ha tudná, hol van, odasózna egyet, micsoda éjszakai látogató. Nem hívta senki. — Cseresznyét! — parancsolta a hang. Megrezzent, azt felelte, nem tart itthon alkoholt. — Rendes cseresznyét — oktatta megvetően a hang —, júniusit. Gyümölcsöt! Ma délután vetted mélyhűtve. Piros. Még eszik is! Kinyúlt ő is pár szemért, csípős ütést kapott a kezére. Megint könnyes lett a szeme. Éjjel valaki ráparancsol, hogy olvassa el a saját könyvét, cseresznyét zabái, azonkívül tenyerest osztogat. Összeszorította a száját, olvasott és huzigálta a mégse egészen jó mondatokat. A bernáthegyi felszusszant odakint, kit engedhetett ez be, tűnődött firkálás közben, máskor nem tűr meg idegent a házban. Éjfél után egy órával volt készen végre. A kályha kihűlt, éppen csak langyos volt. Fájt a keze és elfáradt a szeme, de azért átlapozta a könyvet és elvörösödött. Visszapirultak rá a vonalkák az oldalakon. Nem mert felnézni, csak a könyvét bámulta tanácstalanul, és azt érezte, nem is álmos egyáltalán, cseresznyét se akar enni, és már nem is haragszik az illetőre, aki az idejével játszott. Előjönne voltaképpen végre? Jöjjön, úgyis mindegy. Tud- ja, mit akart, legyen boldog. — Itt vagyok — jelentette a hang. — Lent. Lenézett a szőnyegre és elképedt. Na nem, ez már túlzás. Egy játéktörpe? Képtelenség. Mintha hasonlítana valamihez. Látta már. Sokszor látta. Évekkel ezelőtt, nagyon sok évvel ezelőtt. Hasonlít ahhoz, amivel gyerekkorában aludni szokott. — Mert én vagyok — tájékoztatta a törpe. — Kidobtál, kidobtatok. Nem felejtettelek el, mert nekem meséltél legelőször hülyeségeket. Mindig meghallgattam. Nagyon édes kisgyerek voltál. Minden álmodat tudom. Amikor féltél, mert rosszat álmodtál, akkor ott voltam én, mint máskor, ettől megnyugodtál, és olyankor én meséltem. Ezt kérted. Hát nem emlékszel? Annyit nevettünk a sötétben. Anyukádék aludtak, és mi kergetőztünk a gyerekszobában, és te örültél, hogy már nem félsz a sötéttől. Egyszer kimentünk az utcára is, büszke voltál, hogy rajtunk kívül senki sincs ébren, milyen üres az utca, csak a lámpák állnak, meg a gesztenyefáid, de azok is alig látszanak. És a temetőbe? — kérdezted egyszer izgatottan —, oda mikor megyünk? Ott élnek most, ugye? Nem mentünk a temetőbe. Én tudtam, hogy te is és minden ember lehet ott egyszer épp eleget, és egy kislány csak ne gondoljon a temetőre, annak ott vagyok én, a többiek, a játékok. A nappal! A törpe eltűnődött, mosolygott, ő csak nézte szó nélkül. Mindent látott vele együtt, folytatni tudta volna a mondatait, pedig mióta nem gondolt rá. Egyszer sem. Szegény törpe. Most biztosan azt a kislányt látja, aki ő volt valamikor. Hogy került ide, azt meg se kérdezi, de hogy miért, azt tudja magától is. Visszapillantott a könyvre. Tárgyilagosan nézte, már nem fájt. Nem írta bele a törpét, és nem lett igazi könyv. Nem igazi. Most valamit mégis érzett, felvette a törpét, magához szorította és sírt. A törpe némán figyelte, hogyan változik vissza a szeme előtt kislánnyá, gyerekpizsama rajta, az ágya előtt piros kis lakkpapucs, amiben csattogni lehet járás köbben, a heverő összezsugorodott, gyerekágy lett, és a konyhából behallatszott az anyja nevetése. — Ha megint megnősz és nagy leszel, ne dobjatok ki!'— kötötte a lelkére a törpe. A gyerek bólintott, nevetett, ásított, felemelt egy kék könyvet. — Ezen az én nevem van! Engem is így hívnak. Mennyi piros vonal, minek ennyi? — Tedd le szépen és aludj. Ma én mesélek. Lehet, hogy a tiéd lesz a könyv. A csuda tudja, kié lesz. Szeretnéd? gyerek megrázta a copfjait és eldobta a könyvet. A törpe leporolta, visszaült az ágyra. Semmit se látott már a sötétben, csak a kislány szemét. — Hol volt, hol... A gyerek felnevetett, mintha megcsiklandozta volna. — Tudom, hol nem volt, de valahol úgyis volt. Itt. — Igen. Szóval itt élt egy... Mit nézel? — Zöld lett a kék könyv — mondta áhítattal a kislány, és harangozott a lábával. Amikor a hold is megnézte, a szín felvillant egy pillanatra, aztán kialudt. PREKACZKO AGNES LÁTOGATÓ s Éva lányai a történelemben Interjú Kaari Utriofinn írónővel — Magyarországon mindenki azt kérdezte, vajon feminista vagyok-e — mondja Kaari Utrio, a legnépszerűbb finn írók egyike, akinek most jelent meg magyarul, a Corvina Kiadónál egy történelmi-szociológiai igényű, ám felettébb szórakoztató könyve az európai nő történetéről. Hogy ő a legnépszerűbb szerző ma hazájában, azt egy finn rádiós vetélkedőből tudom, ahol kiderült, hogy könyvei több mint félmillió példányban keltekel. Kaari Utrio néhány napra, az Éva lányai című könyvének premierjére Magyarországra látogatott. Találkozásunkkor én is megkérdeztem tőle, valóban feminista-e. — Igen, feminista vagyok. De Skandináviában a feminizmus nem harcias jellegű. Nem jelent többet, mint humánus gondolkodást, arról, hogy mindenki — férfi, nő, gyerek — egyenjogú. Áz Éva lányai sikerkönyv. Az ötmillió lakosú Finnországban százhúszezer példányban adták ki. Megjelentették rövidített változatban, középiskolai tankönyvként. Lefordították svédre és németre, s rövidesen elkészül az angol fordítása is. Az olvasók egyértelműen Kaari Utrio mellett voksoltak, hiszen ahol megjelent a könyve, mind egy szálig megvásárolták. — Mégis, két oldalról is támadták. Miért? — Két szélsőséges oldalról. A szélsőséges marxisták azért, mert nem marxista szemléletű a könyv, a szélsőséges hívők pedig a Bibliával való szembenállása miatt. Meglehetősen furcsa módon, a magyar kiadásban is elmarasztalja a kiadói előszó, vitatva a mű történelemfilozófiai és kultúraelméleti alaposságát. Pedig Kaari Utrio mindent tud, ami az elmúlt kétezer év alatt a nőkkel történt. A szakmája szerint is történész. Mint író, középkori történelemmel és történetfilozófiával foglalkozik. Nagy hatású művét, az Éva lányait tízéves kutatás és anyaggyűjtés után írta. S az ezt megelőző történelmi regényei is mind előtanulmányul szolgáltak. 1968 óta szinte minden évben írt egy középkorban játszódó történelmi regényt. Regényeinek hősei erős akaratú nők, akiknek fiktív személyét — a történelmi regény szabályai szerint — valós történelmi figurák veszik körül. — Ilyen előzmények után két évig tartott az Éva lányai megírása, és három évig az illusztrációk összegyűjtése. Mert lehetőleg olyan rajzokat, képeket akartam összeszedni, amelyek még publikálatlanok, vagy ha ismertek, akkor új ikonográfiái összefüggésben kerüljenek a könyvbe. A szerkesztésben, .képszerkesztésben nagy segítségemre volt a férjem, aki egy kiadó, s egyúttal egy, a világon egyedülálló számítógépes képarchívum vezetője. És nagyon jó szakács. _? — Nálunk ő készíti el az ebédet, vacsorát. — Miközben ön... — Reggel elindítom a gyereket, a 13 éves Lassie-t az iskolába. Utána tornázom és futok. Egy-két órai olvasás, anyag- gyűjtés után leülök írni. A munkát csak a férjem által feltálalt ebéd szakítja meg. Délután újból dolgozom egészen este hatig. Ekkor együtt vacsorázik a család, s az estét együtt töltjük. Lassie-t kikérdezem a leckéiből. Hetente egy-két alkalommal Helsinkibe szólít a kötelesség, az írószövetség vezetőségi tagja vagyok. (Mi nem a fővárosban, hanem onnan 90 kilométerre lakunk.) Miközben az Éva lányait a rendező is főművének tartja, újabb történelmi regényeket is papírra vetett. Megírta a női szépség történetét, s külön kötetet szentelt a finn nők és a finn gyerekek történetének. Antológiát állított össze Európa legszebb szerelmes verseiből, írt tévéjátékot, s egy fiataloknak szánt sorozatot. — És most? Kaari Utrió, könyvével. Jobbra a fordító — Újra a finn középkorral foglalkozom. — A magyar történelemmel nem került kapcsolatba? — Korábban nem, de most, hogy a 11 .^századi Európában „járok”, éppen rátaláltam egy magyar hercegnőre, aki Szent Olaf svéd királynak volt az unokája, és testvére a francia, illetve a norvég királynéknak. írok a magyar neveltetésű skóciai Szent Margitról is. — Mostani, magyarországi tartózkodása adott valami új élményt? — Rengeteget. Buda, Esztergom, Székesfehérvár középkorát véltem látni megelevenedve. —Tizenhét éve élek Kaari val —szól közbe a férj —, és már a mozdulataiból, a járásából látom, hogy valami nagyon megragadta őt itt, Magyarországon... Kádár Márta
