Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-20 / 126. szám

1990. szeptember 20., csütörtök ____________________ SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 M ájus 16. Tegnap jutott csak el hoz­zánk a sóvárogva, feszülten várt hír: Európában vége van a borzalmas háborúnak! Május 8-án Berlinben Keitel és még két tábornok aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. El sem tudjuk képzelni, hogy a szabad emberek milyen bol­dogok. A mi örömünk csak szeretteink viszontlátásakor lesz teljes. Reméljük, hogy ki­bírjuk ezt a néhány hetet, hó­napot, amikor eljön életünk nagy napja: a szabadulás! A szomszéd magyar legény­ségi tábor lakóinak egy kis ré­sze amerikai élelmiszerraktá­rakban dolgozik. Tehergép­kocsikkal szállítják őket. A két tábort elválasztó drótkerítéses sávon át folyik a „hírközlés”. Megindult és terebélyesedik az üzletelés is.. Egyesek csizmákat, ikono­kat — amelyeket az oroszor­szági templomokból tulajdoní­tottak el — dobálnak át a mi táborunkból — amikor engedé­kenyebb amerikai őrködik — élelemért; ezeket a raktárak­ban dolgozó magyar katonák kapják és „szerzik”. A kenyérfejadagot — a kö­vetkező napit — már kiosztás­kor megesszük. Reggelire nagy merőkanálnyi nescafét kapunk. Délben és este csu­pán egy merőkanálnyi, liszttel behabart leves az étkezési adag, amelyben talán 15—20 szem bab vagy borsó úszkál. Erőtlenek vagyunk. Lassú, kimért lépésekkel sétálunk, gyakran ülünk vagy heverünk. Sokszor még a beszélgetés­hez sincs kedvünk. Az egyik bajtársam elbeszé­léséből — aki járt a Balatonnál még a harcok idején — szívfáj- dító értesülést nyerek: Bala- tonakarattyát, Lepsényt, Bala- tonfőkajárt a Margit-vonal szomszédságában nagyon sok belövés érte, rengeteg ház romokban hever. Fájdalom! Hiszen ezek a szomszéd fal­vak! Ez a szűkebb hazám... Május 20. Ünnepnap van. Részünkről nem nevezhető piros pünkösd­nek, még rózsaszínűnek sem! A völgykatlanban, a lejtő aljá­ban, két szilvafa alatt magyar katolikus pap — főhadnagy — istentiszteletet tart. Hang- és mondatfoszlányok jutnak el kálvinista fülemhez sátorjavít­gatás közben. Biztató monda­tai simogatják a lelkem... Délutánra izzó kohóvá válik a nagy völgy, benne a sátortá­bor szikrázik a napsütéstől. Majdnem mindenki a sátrában heverész. Félig fekve, félig ülve lórumozunk. Május 24. Úgy látszik, az időjárásban esős szakasz következett be, s ez magával hozta a lehűlést. Nyirkos, helyenként vizes ru­hákban fekszünk a sátorban, s annyit alszunk, amennyit tu­dunk. Jó lenne, ha csak a sza­badulás „harangzúgására” ébrednénk fel. Amikor ébren vagyunk — mint az eszelős a mennyezetet — nézzük a sátor tetejét s gon­dolataink otthon járnak. Ha beszélgetünk, mostaná­ban sorozatosan főzicskélünk — elméletben. Mindhárman elképzeljük és elmondjuk, hogy mit készíttetünk otthon, ha hazamegyünk. Tudjuk, hogy ez butaság, mert műkö­dik a feltételes reflex s még több gyomorsavunk képződik, mégsem tudjuk másra terelni gondolatainkat, mert gyötör, kínoz bennünket az éhség. Salakanyag alig-alig képző­dik szervezetünkben. A közel­múltban tizennégy napig nem kellett a latrinára mennem. A magyar csoportnál huszonegy nap a „latrinás rekord”. Elterjed közöttünk a közeli „leigazolás" és az augusztusi szabadulás hire. Az időpont távolinak tűnik, mégis remény- kedéstvált ki belőlünk. Napokkal ezelőtt bevezették a reggeli hadifogoly-számlá­lást. Utána még visszafek­szünk, s ha tudunk, alszunk. Legalább álmunkban érezzük szabadoknak magunkat! Sz. L. színész kívánság­hangversenyt szervez. Egy kis kikapcsolódást jelent ez is, fá­sult fogolyéletünkben. Az amerikaiak többsége so­kat dohányzik, inkább úgy mondható, hogy sokszor gyúj­tanak cigarettára, mert a félig szívottat elhajítják. Ezt látva még jobban „ráéhezünk” a dohányzásra. Kis pipát fara­gunk es az összeszedett csek­keket csibukból elszívjuk. így enyhítjük gyötrő nikotinéhsé­günket. A táborparancsnokság sá- torrendezest hajtat végre. Egyenes, azonos hosszúságú sorokat kell a sátrakból képez­nünk. Nagy a zúgolódás, elke­seredés. Ilyen fizikummal meg­erőltető lesz a munka, ugyan­akkor a mostaninál nyirkosabb földterületen kell feküdnünk. Az ízületeink már most is csiko­rognak. Június 2. Próbálkozunk a lehetetlen­nel: hogyan lehetne a napi 20 dekás fejenkénti kenyéradag éhezést csillapító hatását nö­velni. Alig van olyan ember, aki az egész mennyiséget el tudná tenni a következő napra. Akad, aki a felét megszárítja a napon s másnap fogyasztja el, hátha — elmélete szerint — lakta­tóbb; több vizet lehet rá inni. Testsúlyra versenyben állunk Gandhival. Olyan vastag most a combom, mint a vádlim volt fogságba eséskor. Nagy-nagy önmegtartózta­tás árán sikerül két kis szelet kenyeret eltennem holnapra. Ez olyan teljesítmény, mint a kisgyermek ellenállása a cso­koládé csábításának. Június 7. Kapok olvasásra egy köny­vet. Daudet: A kis parochia. Megcirógatom a művet, mint anya a gyermekét. Látva a magyar betűket, szavakat — itt a nemet „tengerben” — az örömtől és a honvágytól majd­nem nedves lesz a szemem. Estefelé egy kis csoport ka­barét rendez. Titokban készül­tek fel. Most váratlanul mozgó­sítanak produkciójuk megte­kintésére. A cselszövők között van B. Z. főhadnagy, aki női ruhában egy kokottot alakít. Óriási sikert arat, mert erről az oldaláról még senki sem ismer­te. Úgy látszik, hogy a fogság­ban ha kell, ripaccsá válik az ember. Egyesek nagy lelki erő­vel, „sírva-nevetve” képesek szórakoztatni másokat. Sokat kínlódom a nikotinéh­ség miatt is; elcserélem töltő­tollamat egyik nem dohányzó bajtársammal dohányért. Sze­retem a toliamat, de elfogyott a tintám, utánpótlás pedig itt nincs. Ezzel vigasztalom ma­gam, amikor megválók tőle. Június 8. Idegszálaink feszültek, unjuk egymást, talán önmagunkat is! Ez a lágerbetegség? Zoli telje­sen elhagyja magat: nem iga­zítja meg a fekhelyét, ritkán segít a sátorjavításban, nem borotválkozik, nem mosdik, retkes már a nyaka. Lacival kö­zösen felsoroljuk a hibáit. O sem hagyja magát, csökönyö­sen, fölényesen válaszolgat. 18 éves zászlós, de milyen ér­téke van már annak a rendfo­kozatnak? Ha már nincs tiszti­legénye, vége van a világnak? Nevelték őt otthon egyáltalán? A katonai középiskolában bizo­nyára a díszmenet, a puskafo­gások pontos végrehajtása, meg a külsőség volt a lényeg. Ezenkívül bizonyára éreztettek velük, s ők érezték is: ti kivá­lasztottak vagytok. Június 9. Néha már mardos a lelkiis­meret, hogy keveset gondolok szeretteimre. Nem tehetek róla, az ember állattá válik, ha állandóan éhes. Tudatában csak két dolog létezik: a gyo­mor és az étel; egyszerűen képtelen másra gondolni. Mindenkinek az jár az agyá­ban, hogyan lehetne egy ke­véske eleiemre szert tenni. Egymásután születnek az ötle­tek. Látható ez a sátrakon lát­ható feliratokból is: Uhrma­cher, Schuhmacher... A sátor­műhelyekben a munka folya­matos. A német tisztek varrat­ják csizmáikat, csináltatják óráikat. A munka ellenértéke­ként napi kenyérporciójukat vagy tartalék cigarettájukat hozzák. Az egyik angolul tudó bajtársunk az amerikai kapu­őrökkel rendszeresen hozat kantinjukból töltött csokoládét, amelyet inváziós márkáért megvásárol és felárral értéke­sít. S. Lacival és H. Zolival éjjel rábeszéljük az amerikai őrt, hogy „szerezzen” almát. Köny- nyen kötélnek áll, hiszen a háta mögött terül el egy heilbronni polgár almáskertje. A gyümölcsöt megvásároljuk és a németeknek magasabb árért eladjuk. A nyereségből vásárolt almát megesszük. Annyi hiba csúszik a számítá­sunkba, hogy az almától több lesz a gyomrunkban a sav és még éhesebbek leszünk... Már nem néznek egymásra ferde szemmel a megátalko­dott ellenségek. Az élelmiszer­szállító gépkocsikat jobbára már németek vezetik. Az am­bulancián honi orvosok és fog­orvosok dolgoznak: igyekeze­tük arra irányul, hogy minél több „beteget” küldjenek kór­házi felülvizsgálatra, ahonnan rendszerint vissza sem jönnek, megkapják az elbocsátó irato­kat. Fogynak a németek a lá­gerből. Bárcsak közelebb len­nénk Magyarországhoz és számolnák fel a tábort! Június 13. Az eső miatt ma sem hagyjuk el sátrunkat. Varrogatok; majd alszom. Estefelé eláll az eső. Sétálok egy kicsit. A megszo­kott témához váratlan értesü­lés társul; megbolydult méh­kassá változtatja a kis magyar tábort. Valahonnan beszivár­gott a hír, hogy az amerikaiak es az angolok föl akarnak fegy­verezni bennünket az oroszok ellen. Rendkívül váratlan és megdöbbentő. Csaknem kivé­tel nélkül az a véleményünk, hogy a jenkik ne vigyék a bő­rünket a vásárra! Örülünk, hogy élünk! Nem akarunk ágyútöltelékek lenni! Június 16. A lágerkerítés tövét benőtte a gyom. Az amerikaiak német női csapattal kapáltainak. Akad közöttük egy-két szemrevaló teremtés. Tört németséggel incselkedünk velük, de csaló­dottan vesszük tudomásul: ahogyan átvette uralmát egész testünkön az éhezés, úgy múlt el ifjúi férfiasságunk... Bizonyá­ra elősegítette ezt a brómos kenyér is! Most veszem hasznát an­nak, hogy apám fején — mert nem volt a falunkban borbély— megtanultam a hajvágást. Ott­hon nyírógépünk is volt. K. Bandival együtt — bár csak vágóollóval és fésűvel — nyír­juk bajtársainkat. Ellenszolgál­tatásként dohányt fogadok el attól, aki nem dohányzik. Ami­kor ezt észreveszik a németek, K. B.-t beajánlják a táborpa­rancsnokságnál, hogy nyírja őket is. A hajvágásokert dupla adagot kap élelemosztáskor. Rajtam is akar segíteni. Bea­jánl majd munkára, s én is több ennivalót kapok. Lábaim állan­dóan fájnak. Akad olyan éjsza­ka, amikor arra ébredek, hogy sajog a bal térdem. A földön fekves kezdi éreztetni káros hatását. Néhány hadifogoly, hogy ki­töltse „szabadidejét”, konzerv­dobozt kalapál, domborít, dí­szít. Munka közben hasonlíta­nak a keleti kézművesekhez. Előfordul, hogy valamelyik német tiszt megvásárolja a dí­szes dobozt, „szolgálata emlé­kére”. Június 23. A fogászatra megyek, kihú­zatom a fogamat, mert az éjjel már sokszor fájt. Nem merem vállalni a hosszadalmas fogke­zelést. Ha a fájdalomtól tovább gyengül a szervezetem, nem leszek ellenálló esetleges be­tegségekkel szemben. Kis csoportban mintegy két kilométert gyalogolunk a kór­háztáborig. Van itt fogászat, műtő, kisebb műtétek végzé­sére — és betegápolás. A já­rásra képtelen sebesültek pad- lós sátorban, fehér ágyakon fekszenek. Több hadifogoly, főként német, tömet! a fogát. A magyar részlegből Sz. L. szí­nész is. Az egyik magyar orvos, hadi­fogolytársunk, az emberi szer­vezet kalóriaszükségletéről tart előadást. Tervezem, hogy otthon miként tudom majd ke­vés zsírral, tejjel, tojással .zöld­főzelékkel, gyümölccsel felja­vítani rozoga szervezetemet. Június 25. Reggelizés után mezőgaz­dasági előadást hallgatok. Saj­nos ez a napnak csak rövidke részét tölti ki. Utána vontatot­tan beszélgetünk. Nagy kár, hogy nincs rendszeres elfog­laltságunk. A semmittevés mindinkább elviselhetetlenné válik. Tudjuk, hogy a nemzet­közi jog szerint tisztjelöltek, tisztek csak önkéntes alapon dolgoztathatok. Szomorúsá­gunkra, nem adják meg a lehe­tőséget a munkára, pedig pe­regnének a napok, mint orsóról a cérna, így meg mindegyik óra olyan lassan cammog, hogy egy egész napnak tűnik. Mondogatják, hogy Linz kör­nyékére szállítanak bennün­ket. Állítólag a szövetségesek négytagú bizottsága határozta el ezt Budapesten. Az eddig hallott hírek általában nem vál­tak valóra. Kenyérosztáskor ma újra megeszem a holnapi adagot. Nincs akaraterőm eltenni. Ha otthon lennénk, legalább ke­nyérrel jóllakhatnánk! Lehetne rozsos, korpás, kukoricás, bár­milyen, csak tömje a gyomrot. Június 27. A hulló esőcseppek is csak a szomorúságunkat fokozzák. Csupán élelemosztáskor dug­juk ki a fejünket ebből az ócska, sátorformájú kuckóból. Milyen jó lenne ilyenkor a kőépület! A szobában legalább lehetne áll­ni, járkálni. A magaslaton elhelyezett táborparancsnoki sátorból hangtölcséren keresztül közük, hogy Sz. László főhadnagy je­lentkezzen ,a táborparancs­nokságon. Új eset ez hadifo­golyéletünkben. Kíváncsian fi­gyeljük, hogy mi történik. Sz. L. jokora bőrönddel tér vissza sátrába, senkinek sem szól, kérdésekre sem válaszol. Új zsávolyruháját sátortársára hagyja és civil ruhában angolo­san távozik. Váratlanul három csendőr­tiszt érkezik a táborba: egy fő­hadnagy, egy százados és egy ezredes. A két alacsonyabb rendfokozátú elég hamar elve­gyül a katonák között; ketten epítenek közös sátrat. Az ezre­des elég sok csomaggal érke­zik s egyszemélyes sátrat ké­szít a legfelső sor felett. Mintha szemmel akarná kísérni az egész magyar kolónia életét... Július 2. Miért kell együtt szenvedni azokkal, akik idetaszítottak bennünket? Mi nem vagyunk bűnösök, mégis osztoznunk kell a németekkel az emberte­len bánásmód elviselésében. A sors iróniája, hogy ők mégis előbb szabadulnak majd, mint mi. Kicsit csendesült az eső. A táborkapunál embertömeget látok, a kerítésen belül sok magyar, kívül jó néhány ameri­kai. Olyan a nyüzsgés, mint Budapesten, a Teleki téren. Az „amik” karórákat vásárolnak. A dupla fedelű, arany zsebórára csak legyintenek. Nekik kizáró­lag sötét — fekete vagy sötét­szürke — számlapos karóra kell. Az enyém sötétszürke, így van esélyem „üzletet csinálni”. Lázban vagyok. Izgat a cigaret­ta meg a kenyér, amelyet ad­nak érte. A harmadik vásárló horogra akad. Két kenyérért és 100 ci­garettáért elkel az óra. Két sá­tortársam velem együtt örül, madarat lehetne fogatni velük. Az örömbe egy kis üröm is ve­gyül, mert az amerikainál csak egy kenyér van; bizalmatlanko- dom, hogy a másikat vajon meghozza-e? Visszasietünk a sátrunkba. A kenyeret szétosz­tom. Egy-egy egesz cigarettára gyújtunk. A füstkarikák mint elégedettségünk jelei, a hatal­mas, irigyelt világba szállnak. A hosszú cigarettákat köröm­ollóval egyenként 3—3 darabra vágom. Ha szipkából szívom, többször gyújthatok rá és egy hónapig elég lesz. Ez némi megnyugvást jelent számom­ra... A táborkapunál sétálgatok, várom az amerikait, hogy meg­hozza adósságát. Estefelé megjön az én jenkim. Hamar fölismerjük egymást. Elképzel­hető, hogy az élelmiszerraktár­ból vagy közvetlen a fogolyélel­mezésből szerzik meg a vásár­láshoz a kenyeret. Fél kenyeret adok a tolmácsunknak, a másik félét behabzsolom. Tolmácsunk beszéli el, hogy egyes amerikai katonák láda­számra küldik hozzátartozóik­nak Amerikába a potom pén­zért vagy könnyen szerzett ennivalóért vásárolt svájci órá­kat. Természetesen eladásra! Az őröktől hallotta bajtársunk még azt is, hogy az amerikai őrnagy jókora erdőrészletet vásárolt meg jutányos áron. A fákat most termelik ki, majd szállíttatja Amerikába. A biz­nisz, az biznisz. Este a kapunál nézzük az üzletelőket, ez most a szórako­zásunk. Többet ér, mintatábori színház! A karórák ki-, az élel­miszerek pedig berepülnek a kerítés felett. Július 4. Az angolszász szabadság­ünnep évfordulója. Délben 48 díszlövés. Szép, szép az ünnep és nem alaptalan az örömük, de adhatnának többet enni, mert nem szeretnénk a háború után fiatalon elsorvadni! A táborparancsnokság ba­rakképülete mellett fülkéket képeznek ki műhelyek számára (órás, borbély stb.) hadifogoly „kisiparosoknak”. Sandri, az amatőr órás is kapott egyet. Meglátogatom. Nagyon ered­ményesen javítja az órákat. Megjavította a táborparancs­nok bonyolult szerkezetű óráját is, pedig a heilbronni civil órá­sok nem merték elvállalni. Ka­pott is Sandri sok konzervet és csokoládét az őrnagytól. Hosz- szú ideig nem halhat éhen. Július 6. S. Laci nyakláncot adott el. Elsősorban az éremért vette meg az amerikai katona. Most visszakínál a múltkori kenyé­rért meg cigarettáért. Nagyon jólesik a bajtársiassága, mert megint romlott az élelmezés színvonala. Mindecjyikünk jó­formán csak csont es bőr. K. Béla barátom is kap majd fülkét, ahol hajat vág. Lehetsé­ges, hogy odakerülöd Béla mel­lé, s dupla ebéd- és vacsora­adagért én is nyírhatom a hadi­foglyokat. Jó lenne Sandri üz­letszomszédja lenni! Hírlik, hogy német asszo­nyok kérvényt juttattak az ame­rikai főparancsnoksághoz fér­jeik szabadon bocsátása érde­kében. Azt kérik, hogy augusz­tus 20-ig engedjék őket szaba­don. Ebből az következik — mondják a hadifoglyok—, hogy augusztus 15-ig felszántják a fogolytábor területét. Ebből nem lesz semmi! Most hallom először, hogy lengyel foglyok is vannak a tá­borban. Hír szerint nem akar­nak hazamenni. Elgondolkod­tató: ezek netalán kollaborán- sok? Ha ezt a szomszéd tábor­ban Vlaszov tábornok ukrán katonái mondanák — akik né­met egyenruhában vannak —, természetesnek venném. Német tangóharmonikás keveredik közénk. Jó hallgatni a zenét. Amikor azonban idő­szerűtlen, „lejárt” indulókat játszik, kellemetlen emlékek idéződnek föl bennem, mert ők énekelték úton-útfélen,- akik miatt most itt vagyunk s vajon meddig? Július 11. Reggel sokan jelentkeztünk orvosi vizsgára, hátha fél adag­gal megemelik a napi élelmün­ket. Az orvos még nem tart erre alkalmasnak engem. Ami az első pillanatban csalódást okoz, később megnyugvást kelt, reménységet ébreszt ben­nem. Amerikai tiszt jelenik meg a táborban, szemlét tart. Arról vesszük észre a jelenlétét, hogy a hangtölcsérből a tol­mácstól a következőket halljuk: „Megkövetelem, hogy legkö­zelebbi megjelenésemkor han­gos „vigyázz” kiáltás hangoz­zék. Ellenkező esetben min­denkit büntetőtáborba záratok, ahol naponta egyszeri élelme­zést kaphatnak!” Bosszúsan vesszük tudomá­sul a „kedves" szavakat, bár nagyon ismerősen hangzanak még. Ennél rosszabb körülmé­nyek közé már aligha kerülhe­tünk. A fák alatt a hűvösben — szokás szerint — a hadbíró ezredes, K. méneskari alezre­des és Orendy csendőr ezre­des beszélgetnek. Amikor el­haladok mellettük, csak az ut- tóbbinak hangos, megjegyzé­sét fogom fel: „Én nem me­gyek haza, amikor felszámol­ják az tábort! Utazom a csalá­domhoz Passauba!” Estefelé először osztanak dohányt, óriási izgalom hullám­zik végig a magyar részlegen. Mi dohányosok szinte reme­günk a dohányért, akár a morfi­nisták a méregért. Nagy élve­zettel sodorjuk a cigarettát, s ünnepélyesen rágyújtunk. Mindhárman szenvedélyes dohányosok vagyunk. Közben a tolmácstól arról értesülünk, hogy a táborparancsnok sem­mi hivatalos hírt nem tud a magyar hadifoglyok sorsának alakulásáról. Július 17. A német tisztek hozzátarto­zói, zömmel azok, akik üzene­tet kaptak, tömegesen gyüle­keznek a táborkapunal és hosszan állnak a kerítések mellett. Röpködnek a hozott csomagok a kerítés felett. Bárcsak Magyarországon len­nénk: nekünk is dobálnának be élelmiszert! Azt beszélik a táborban, hogy az ötven éven felülieket szabadon engedik. Ez némi mozgást jelentene megmere­vedettéletünkben. Ebéd- és vacsoraosztáskor belesandítunk egymás csajká­jába, hogy nem kaptak-e töb­bet, vagy sűrűbbet? Azt is figyeljük adagolás előtt, hogy melyik német sza­kács az osztó. Van olyan, aki arca, de főként „merítése” alapján rokonszenves, de akad ellenszenves, szemtelen is, aki úgy merít a kondérból, hogy 2—3 cm hiányzik a merítőka­nálból, nem számíthat rokon- szenvre, sőt... Bezzeg a néme­teknél jól megmeríti a kanalat — mondjuk. Este a sátorban Zoli meséli, hogyan kell az aranygaluskát készíteni. Szóba kerülnek még a befőzések, gyümölcseltevé- sek, illetve aszalások is. Ami­kor hazakerülünk, szakavatott szakácsok és háziasszonyok leszünk. (Csütörtökön folytatjuk) PAP GÁBOR TÜZÉR­AVATÁS (Naplószerü feljegyzéseim a II. világháború idején)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents