Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-20 / 126. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP—NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA 1990. szeptember 20., csütörtök A kor nem érdem „Ez az intézkedés sérelmes...9 Levélről levélre Mintha összebeszéltek volna: a Nyugdíjasok oldalára címzett levelek között egy hét alatt három is akadt, amelyiknek az írója nevének elhallgatását kérte, illetve az egyik levelet csak így írta alá a szerzője: „Egy régi olvasójuk” „A lap 1990. augusztus 23-i számában nagy felháborodással olvastam a legalacsonyabb nyugdíjakról szóló írást. Az özvegyi és saját jogú nyugdíjak együttes minimum összege 6400 forint — olvasható a cikkben. Hát ez felháborító! Ebben a csoportban nagyon sokan vannak olyanok, akik 10—15 évi munkaviszony után mentek nyugdíjba, alacsony fizetéssel, szakképzettség nélkül is betölthető munkakörökből. Nem egy van köztük olyan, akinek márciusban 3800 forintról 6000 forintra emelték a nyugdíját és most ismét kapott 400-at, így lett 6400 forint. Ez az intézkedés sérelmes és jogtalan azokra nézve, akik 30 évet ledolgoztak felelősséggel járó, szakképzettséghez kötött munkakörben és jelenleg — mint nekem is — 5490 forint a nyugdíjuk. t A férjem 42 évet dolgozott, mint középvezető, most 7800 forint nyugdíjat kap. Mi nem kaptunk egy fillér emelést sem, pedig az árak nekünk is emelkednek. Azt írják: várjunk januárig — de ha máris ilyen torzak az arányok és ilyen eltolódások vannak a nyugdíjak között, ezeket nem mostanábanlehet korrigálni...” „S2omorú özvegység” „Évtizedek óta előfizetője vagyok a megyei lapnak, s amióta megjelenik benne a Nyugdíjasok oldala, sok hasznos információt olvasok belőle. Most azért kényszerültem írásra, amit augusztus 23-án Megkérdezték — válaszolunk rovatban az özvegyi és saját jogú nyugdíj összegéről olvastam. A téesz szervezésekor az elsők között kellett a belépési nyilatkozatot aláírnunk, a férjem tagként, én alkalmazottként dolgoztam. Férjem 1969-ben gyógyíthatatlan betegségben meghalt. En azonnal az állattenyésztésbe mentem dolgozni, hogy két kiskorú gyermekemet fölnevelhessem (árvaellátás akkor még nem volt, azt utólag sem kaptam)... Ott volt a munkahelyem az állat- tenyésztésben 1986-ig, nyugdíjazásomig, ahol nem volt ünnep, vasárnap sem, csak munkanap. Sokat szenvedtem... Ebben az évben én nem kaptam özvegyi kiegészítést, kérelmemet azzal utasították el, hogy meghaladta a 15 évet (nyilván a férje elhunyténak időpontjára gondolnak. A szerk.). Ebbe a döntésbe én nem tudok belenyugodni /Miért nem tekintenek engem is olyan özvegynek, mint azt, aki most, idős korában temette el a férjét? Miért ez a megkülönböztetés? Nem az én bűnöm, hogy a férjem fiatalon halt meg... Én soha nem panaszkodtam, soha nem kértem könyörado- mányt, de úgy érzem, ami velem történt, az igazságtalanság?” A „jövő farmereihez” „Amit a következőkben leírok, azt a jövő farmereinek figyelmében ajánlom, hogy elgondolkodjanak az esetemen, s azután döntsenek: visszaveszik-e a földjüket vagy sem. Budapesten élő unokatestvérem az idén augusztus 24-én ajándékozási szerződéssel átadott nekem egy 5/24-ed résznyi területet. Megjelent a lakásomon Kaposvárról az illetékhivatal megbízottja és közölte: az érték 30—35 ezer forint között van. A nevezett terület a tulajdonlap szerint zártkerti ingatlanhoz tartozik, a nagysága 2347 négyzetméter—ebből 265 négyzetméter a szántó és 169 négyzetméter a rét. Elgondolkodhatnak a jövendő gazdálkodók: mire visszakapják földjeiket, addigra már milliós tételt kell kifizetniük...” Aláírás: Egy nyugdíjas. A „szomorú özvegy”, illetve az „egy nyugdíjas” neve és címe a szerkesztőségben megtalálható. Szeretnénk, ha a Somogyi Hírlap következő számának Nyugdíjasok oldalán közölhetnénk az illetékesek válaszát, melyből levélíróink és más, hasonló gondokkal küszködő olvasóink támpontot kapnának problémájuk megoldásához. És azt is reméljük, hogy oldódik oktalan tartózkodásuk, s nevüket, címüket nemcsak a rovatszerkesztővel, de a lapon át a nagyobb nyilvánossággal is közük... Nagymama főztje Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Csaknem 33 éve űzi mesterségét Mohácsi Miklós mintakészítő kisiparos. Keze munkáját dicsérik többek között Budapesten, a Vörösmarty téren levő díszpadok, az ELTE korinthoszi oszlopa és az Akadémia előtti zászlótartó. Most egy méternél nagyobb koronás címert- készít. Nyilvánvaló dolgok (EGY NYUGDÍJAS FELJEGYZÉSEI) Oly gyakran írunk magukra hagyott öregekről, felelőtlen, sőt gonosz fiatalokról, akik nem törődnek becsületben megőszült szüleikkel. Persze, vannak ilyenek is. De bizony az éremnek, mint minden esetben, itt is két oldala van... A televízióban riport hangzott el egy viszonylag még fiatal nagymamáról. Beszéltették az unokát, aki azt mondta, hogy ő hogyan szereti a nagymamáját, de kiderült, hogy az soha egy ...három szoba hallos, 90 négyzetméteres, komfortos lakásomat két másfél szobás vagy 2 szobás és 1 garzon lakásra, max. II. emeletig. Lehet lakótelepi is...” A napilapok apróhirdetései között gyakran olvashatjuk a szét- és összeköltöző családok cserepartnert kereső sorait. Vajon ki, miért választja az együttélést, vagy dönt a külön lakásba költözés mellett? Legtöbbször a válás késztet az „egy lakásból kettőt” megoldásra. Lehetséges azonban az is, hogy a felnőtt fiú vagy lány házasságot köt, s a szülők szívesebben veszik, ha a fiatalok önálló életet kezdenek. Hajlandók összébb húzni magukat, kisebb lakásba költözni, vállalják a cserével felmerülő tortúrát, a költségeket, ha ezzel még egy lakás nyerhető. mesét el nem mondott neki, soha nem szokott játszani vele; ha jeles ünnepeken ebédre hívja meg a családot, akkor inkább vendéglőbe mennek, úgy, hogy a gyerek nem is ismeri a nagymama főztjét. Utána a nagymamát kérdezték, aki válaszaiban mindezt igazolta, s arra a kérdésre, hogy mi az unokája kedvenc étele, nem tudott felelni, csak valami olyasmi jutott eszébe, hogy a „dédi" szokott csinálni valamit, Az összeköltözés indítéka gyakran a megöregedett szülők támogatása, könnyebb ellátása. Előnye, hogy a közös háztartás kisebb költségekkel jár, megszűnik a távolság, sok idő szabadul fel. Nem beszélve arról, hogy megszűnik a „csak nincs valami baj vele?” aggodalom szorongató érzése. Az özvegységre jutott idős embernek az évek múlása, a betegségek gyengítik az erejét: hetvenen felül előbb vagy utóbb elérkezik az az idő, amikor el kell fogadnia lánya vagy fia hívását, akit nemcsak a szülőszeretet, hanem a kötelesség is sarkall, hogy gondoskodjék róla. Az együttélést, a beilleszkedést nem könnyű idős korban kezdeni. Mindkét részről megalkuvásokkal jár, s aki családon belül nem tud alamit a gyerek szeret. A végső kérdésre, hogy mit vár az unokájától, ha ő megöregszik, zavart mosoly volt a válasz, és a fejét rázta: nem tudja, ezen még soha nem gondolkodott, és hát mit is várhatna, igazán fogalma sincs róla... Én is úgy gondolom: ahhoz, hogy az idős ember a gyerekeitől, unokáitól „várhasson”, ahhoz neki kell időben adni is. Nem javakra gondolok, csupán egy dologra: szeretetre. S. M. Csodálom M. tehetségét: azonnal minden helyen és helyzetben megmutatja az égtájakat; megmondja, hogy honnan hová fúj a szél. Én erre képtelen vagyok! Fogalmam sincs például arról, ha ismeretlen helyen megállók, hogy merre van észak, dél, nyugat vagy kelet. Mitől van ez? Tehetséghiány- tól? * * * Málnát szedek. Az alsó ágakat ülve böngészgetem. Ágika, a telekszomszédom fiatalasz- szony menye, hangtalanul jön a Daciájukkal, abból köszön rám. Kicsit restellkedem: a kisszék miatt is, meg aztán én szeretek előre köszönni... Látva restellkedésemet, vigasztal: — Maga már nem fiatal, ülve is szedheti. Hát igen — gondolom —, ez van. Ezért jó végső soron az öregség: egyfajta védettséget jelent. ★ ★ * Nincs a világon még egy nép, melynek annyi gondja-baja lett volna a megszólításokkal, köszöntésekkel, mint nekünk, magyaroknak. Úr, elvtárs, elv- társ-úr, bajtárs, kartárs, szaktárs stb... Nekem Móricz Zsigmond paraszthőseinek köszöntése tűnik a legmagyarosabbnak, egyszersmind a legracionálisabb- nak. Eszerint: — Isten, jó nap! Ami természetesen rövidítés: a magyarnak nem kenyere a szószátyárkodás. A mondat teljes terjedelmében: — Adjon Isten jó napot! * * * Katonáink sem kivételek. Olvasom a hírt: Urak lettek a katonák. Nosza: őrmester úr (fekete subája...), százados úr (seje- haj...) Jó megszólítás, kiváltképp, ha a reprezentatív felmérésekben adott válaszok zöme is ezt javasolta. A megszólítást helyeslem, de bízom abban, hogy nem követi a méltóságos uram, az excel- lenciás, a tekintetes, a nagyságos uram, az „alázatosan jelen- tem”-ről nem is szólva... Kerner Tibor léseiben, s ne fosszák meg a csendtől, a nyugalomtól. Legyen a lakásban egy szoba — ha még a legkisebb is —, amelyik csak az övé, ahova bármikor visszavonulhat. Mert lehet, hogy a nagymama nappal szívesen foglalkozik az unokájával, türelemmel válaszol a sok kérdésre, de délután szüksége van 1—2 órás pihenésre, és este se a gyermekszobában hajtsa álomra a fejét... Az ideális együttélés a családi házakban oldható meg leginkább, ahol külön lakása van az idős szülőnek. A bérlakásban vagy az öröklakásban, legyen az bármekkora is, már szorosabb az élet egy fedél alatt. Több a súrlódási felület, az ütközési pont, s ezzel tisztában kell lennie minden összeköltöJanka nénit jól ismerik a nagyközségben. Nemrég levelet küldött csaknem tíz országos és helyi lap szerkesztőségébe azzal, hogy ő egy szerencsétlen, elhagyott, 86 éves asszony, és sürgős segítségre lenne szüksége. Telefonon is felhívott. Kedves, megnyerő volt a hangja, megígértem neki, hogy hamarosan felkeresem. Aztán a következők derültek ki a „szegény, elhagyott öregasszonyról”: Először is: van egy fia, aki a közeli városban lakik. Ő minden hét végén megkeresi a mamát. Tiszta ágyat húz neki, elviszi a szennyest a feleségének kimosni. Telerakja a hűtőszekrényt és közben hallgatja a mama szemrehányásait arról, hogy miért jön ilyen ritkán, hogy miért nem hozza a feleségét, szívesen megismerné már a „legújabbat”, legalább addig ismerje meg, amíg feleség lesz, mert biztosan az is „olyan”, aki nem méltó az ő családjukhoz... A fiú ilyenkor nem felel. Mert ha felelne, akkor baj lenne. Azt mondaná el, hogy a kedves mama már két házasságát tönkretette, ezért ő a harmadik asszonyt, akivel immár hat éve élnek békességben, s aki éppen a harmadik kisgyerekkel van otthon szülési szabadságon, nem engedi a mama közelébe. Az asszony ugyan többször szeretett volna már eljönni vele a mamához, de ebben az egyben a fiú szilárd maradt. A két kisunokát néha elhozza, de azokat sem szívesen, mert ha a gyerekek körülloholják a kertet, a mama utánuk kiabál, hogy maradjanak már nyugton, széttapossák az ágyásait. Neki pedig teszi a szemrehányásokat, hogy micsoda felesége lehet, aki ilyen szabadon neveli a gyerekeket... Hát ezért nem szól a fiú. Janka néni esetéről eszembe jutott egy másik történet. Ez az asszony — nevezzük Mariska néninek — két fiút szült még a harmincas években. Mind a kettőt beadta a lelencbe. Igaz, nem éltek könnyen, az urának hol volt munkája, hol nem, ő maga pedig kendergyárban dolgozott tilolólányként. Ez bizony keserves, nehéz fizikai munka volt. A fiúk addig voltak a lelencben vagy nevelőszülőknél „állami árvaként”, amíg el nem érték az inaskort. Akkor — ez már a fel- szabadulás után volt — a mamának és a papának eszébe jutott, hogy van ám nekik két jó, erős fiuk! Persze, hogy jelentkeztek értük! Hazavitték őket— és elszedték minden keresetüket. Aztán a fiúknak elegük lett a szeretet nélküli otthonból, amint csak tehették, elköltöztek hazulról. Az egyikből gyárigazgató lett, a másikból katonatiszt. A papa meghalt, a mama meg csak olyankor jelentkezett, ha valamire szüksége volt: kevés a nyugdíja, egészítsék ki. Kiegészítették. Új konyhabútort szeretne, vegyék meg neki. Megvették. Komfortosítaná a lakását, pénz kellene hozzá. Odaadták. Azt egyszer sem kérdezte meg, mi van az unokáival. Hirtelen halt meg. Egy szomszéd telefonált a kisebbik fiának, s csendben eltemették.-S55 Összeköltözők! Elcserélném, 55 kalmazkodni a másikhoz, az megkeserítheti saját és környezete életét. Az idős emberek nagy része sértődékeny, feleslegesnek, tehernek érzi magát, s ezt minduntalan kifejezésre is juttatja. A család bármennyire próbálja is megnyugtatni, hogy szeretik, örülnek hogy köztük van, szüntelen panaszkodás, az elégedetlen kesergés egy idő után elviselhetetlenné válik... Az együttélésnek számos ellentmondása van. Hogyan lehet ezeket csökkenteni, elkerülni? A több generációs együttélésnek vannak íratlan szabályai. Először mi adjunk ahhoz, hogy kaphassunk is szeretetet, figyelmességet, megértést. Ne legyünk önzők, törődjünk a mások gondjaival, és hallgassuk végig türelemmel, érdeklő-« déssel a panaszokat, problémákat. Ha kérik, adhatunk tanácsot, de nem szabad erőszakkal beavatkozni mások dolgaiba — még ha gyermekünkről, unokánkról van szó, akkor sem! A kíváncsi, fontoskodó, irányítani akaró idős ember nem vívja ki a család szeretetét, tiszteletét, a leckéztető modort a családtagok nehezen tűrik. Viszont a másik végletbe sem szabad esni, a békesség kedvéért mindent elvállalni; háztartást, főzést, takarítást, gyermeknevelést. Az idős szervezet gyorsan összeroppan a terhek alatt. Legyen irányadó a mértékletesség, de az öregség nem jelenti az önálló élet feladását még családon belül sem! Nem szabad elfogadnia, hogy ő a második gyermekkorát éli. Ne osszák be a napját, ne gátolják kedvte-
