Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-19 / 125. szám

1990. szeptember 19., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 TESTVÉRVÁROSI KAPCSOLATOK Szentegyházaiak a Balaton mellett Nem önmagunknak zenélünk... Beszélgetés Benkó Sándorral A mackós mozgású, sűrű szakállú fiatalemberről azt hit­tem, ő a pedagógus, akire Szentegyházán rábízták a gye­rekeket, hogy harmincórás uta­zással elhozza őket táborozni. Az első mondatok után kiderült: „csak” kísérő, aki segített ren­det tartani. Otthon a vasgyár­ban dolgozik, s érezhető büsz­keséggel emlegette, hogy ők gyártják Romániában a legjobb minőségű nyersvasat. Az üzem a hajdani elnevezés szerint Szentkeresztbányán volt, oda jártak Szentegyházasfaluból is dolgozni. Álljunk meg a nevek sorolásával egy pillanatra — kértem, mert tudtam: románul Vlahicának nevezték a telepü­lést. Igen, igen, bólogatott Mi­hály László: magyarul Oláhfa­lu... A soknevű település Szé- kelyudvarhely és Csíkszereda között van, csaknem pontosan hétszázhúsz méter magasan. Hágó, ahol Moldvából érkező román kereskedők megpihen­tek, s a farkasok és tolvajok elle­ni védelműl kőházakat építet­tek. Akár róluk is nevezhették volna Vlahicának, de nem így történt. Azért kapta ezt a nevet, mert először egy Oláh család­nevű székely telepedett ott le. Ő volt a névadó. A jelenlegi nyolc­ezer lakosa magyar; — néhány román nemzetiségűt említenek csupán, akik vegyes házasság­gal telepedtek meg. A csoportot, a gyerekeket és a kísérőket a leilei általános is­kola h ívta meg és látta vendégül annak a szerződésnek a kere­Aligha lehetne e témában jár­tasabb szerzőt találni, mint a valóban nagyon sikeres Úri Geller. Aki egyébként „termé­szetesen” magyar származású: az apja Budapest főrabbija volt. A ma negyvennégy éves Úri volt már minden: irodai kifutófiútól a sarlatánig bezárólag. (Ez utóbbi ellenfelei „jóvoltából”). Van, aki hisz a jó svádájú mágus varázs­erejében, mások fensőbbsége- sen legyintenek, hogy szem­fényvesztés az egész. Bevallom, sokáig magam is ez utóbbiak közé tartoztam: a hetvenes évek közepén olvas­tam egy magazinban Úriról. Ebben a kanálhajlítgató „cso­dákról” olyannyira lerántották a leplet, hogy az olvasók utána egyszerűen továbblapoztak, ha az izraeli „varázslódról láttak tudósítást. Pedig illett volna meghallgatni a másik felet is! Erre most nálunk is mód nyílt Úri Geller A siker titka című köny­vének révén, amelyet a Háttér kiadó jelentetett meg. Mindjárt az elején tisztázzuk: ebben a könyvben semmi fal­rengető nincs, ennek ellenére tében, amelyet Boglárlelle és Szentegyháza vezetői kötöttek, a testvérvárosi kapcsolat doku­mentálására. Bármiről kezdtünk el beszél­getni, hamarosan a decemberi változások idéződtek fel. Mihály László nem feledte el emleget­ni, hogy a helyi néptanácsban decemberig román vezetők vol­tak, s mellettük néhány pedagó­gus és rendőr. A forradalmi napokban a lakosság felvonult a városháza elé, onnan kidob­ták a conducator portréját, meg amire nem volt szükségük. A szekusok az első pillanatban elmenekültek, a többi román rendőr, akit asztalra állítottak és megtapsoltak, mert igazságos volt, soha nem tett rosszat ve­lük. Gyerekek jöttek az ebédről. Mit kaptatok? — érdeklődtünk. A válasz: zöldséglevest, mákos vagy prizes laskát és szilvát. Egy pillanatra meglepetés tük­röződhetett az arcunkon, mert a tanárnő mindjárt mondta, má­kos tészta. Aztán hozzátette magyarázólag, ők otthon a ki­főttet laskának hívják, a sültet pedig tésztának. Meg kellett tanulniuk, hogy amikor a tó mel­lett tésztát emlegetnek, akkor nem süteményt kapnak. Mihály Máriát, a szentegyhá­zi iskola tanítónőjét arra kértem, mutassa be munkahelyét. Az iskolában csak magyar tagozat létezett eddig is, de a felsősök­nek több tárgyat csak románul tanítottak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a tanár nem tudott magyarul. Szükség volt a ro­nem fog unatkozni, aki megve­szi (és el is olvassa). Olyan dol­gokat tanulhat, amelyeket egész életében hasznosíthat— ha akar. Mert az akarat Un Gel­ler könyvének a kulcsszava. A szerző szerint az erős aka­rás hozzásegíthet bennünket, hogy sokat keressünk és meg­gazdagodjunk, lefogyjunk, von­zóbbak legyünk, nyerjünk a kár­tyán, lefőzzük a főnökünket, sőt még ahhoz is, hogy jó szeretők­ké váljunk. Minthogy már a könyv hátsó borítóján megígé­rik nekünk mindezt, ki tudna el­lenállni ekkora csábításnak? A könyv kétszáz oldalán az­tán Úri nagyjában-egészében ugyanazt ismétli: akarni, akarni, akarni... Közben persze elma­gyaráz dolgokat, amelyeknek segítségével ki-ki elérheti áhí­tott célját. Megtanulunk — már aki eddig nem tudott—testünk­kel „beszélni” — elsajátítjuk a lazítás módjait, belekóstolunk a poz/'f/Ve/vrejtelmeibe. Hasznos tanácsokat kapunk a legkülön­félébb témakörökben, az öltöz­ködéstől mint a szexuális von­zalom egyik előidézőjétől az mán tanulásra, mert a líceum­ban (a középiskolában) már minden tárgyat azon a nyelven tanítottak. Mihály Máriának románul kellett tanítania a har­madik és a negyedik osztályo­sok számára a történelmet és a földrajzot. Előbb persze mindig elmagyarázta magyarul, hogy minden diák értse, tudja követ­ni. A decemberi napok után a román tanárok elmentek. ,,Egyiket sem űztük el— mond­ja a tanítónő —, szerettük egy­mást. A tiszta magyar vidéken nekik volt nehéz”. A gyerekeknek pedig az, hogy az iskolai feleltetés romá­nul folyt, s be kellett magolniuk mindent. Férleértés ne essék, a tanítónő kiemelte, a románt most is tanítják, mert szüksé­gük van rá a gyerekeknek. Hi­szen mindenki nem menekülhet el, s ők nem is kívánják elhagyni szülőföldjüket! Aki érvényesülni akart — szólt közbe a férj —, csak ro­mán iskolába ment. S nagyon helyes, hogy a fiatalabb gene­ráció megtanulja — úgy, ahogy — az állam nyelvét. A románok­kal együtt kell élnünk és dolgoz­nunk. A gyárunkban most ro­mán igazgató irányít. A forrada­lom előtt magyar volt, de nem a kedvünkre dolgozott, ezért le­váltottuk. S most elégedettek vagyunk. Persze azt meg kell jegyeznem, hogy az igazga­tónknak szentegyházai felesé­ge van. Szép, szép a Balaton — mon­dogatták, de ők a hegyek között vannak igazán otthon. Vágyód­emberi lélek tükröződéséig. Mindezt idegen szavak nélkül, közérthetően. Úri Geller tulajdonképpen semmi mást nem tesz, mint megpróbálja megtanítani az embereket élni. Pontosabban: helyesen élni — ami persze nem is mindig olyan egyszerű. Megkísérli felhívni figyelmünket a helyes életvitel fontosságára, a sportolásra. Az pedig, hogy emellett még — mintegy mellé­kesen, szinte észrevétlenül — saját sikerének rejtelmeibe is bevezet, szinte már csak rá­adás. Mindenféle bombaszti­kus hókuszpókusz nélkül. Olyan érzést kelt az olvasóban (tanulóban?) hogy ,,hiszen ezt én is tudtam, csak nem gondol­tam arra, hogy..." Nos, valahol itt kezdődnek a csodák: a siker felé vezető út járhatóvá válik. S közben ráadásul még ját­szunk is. Számos teszt segíti az akarterő fölmérését és az em­ber jobb önismeretét, ami me­gint csak helyeselhető. A gya­korlatok többségéhez partner is szükségeltetik, tehát a közös megismerés igénye is ki lészen tak haza és invitálták a vendég­látókat, hogy találkozzanak Szentegyházan. Hiszen a vidék turistaparadicsom lehetne, sok a gyógyforrás. Igaz, nincs ki­építve semmi, de aki természet­közeiben szeret napokattölteni, ott jól érezheti magát. Tanulhat akár földművelést is — mondta Mihály László. Elő­ször azt hittem, félreértettem valamit. De nem, mert minden szentegyházai lakosnak van földje es műveli is. Sokan jó­szántukból, néhányan kény­szerből. Az ellátási nehézségek miatt. Mert az ottani öregek között gyakori az ilyen párbe­széd: „Hová mégy?” „Lesre!” Itt is magyaráznia kellett a taní­tónőnek, hogy a szó nem a medvevadászattal kapcsola­tos, (bár az is van a környéken), hanem az áruházzal. Tudniillik az öregek lesik, hogy mi érkezik a boltba, mit lehet vásárolni. A hiánycikkek listája hosszú len­ne, ezért inkább arról érdeklőd­tem, mit termelnek? Zöldséget, káposztát, paszulyt (véletlenül sem mondtak babot, mert az nem a növényt jelenti), rozsot, árpát. Paradicsom, paprika csak fólia alatt nőne meg, hi­szen a hó november elejen le­esik és olykor áprilisig megma­rad. Volt már úgy, hogy június­ban tíz centiméteres hó esett. A szentegyházaiak nem fél­nek a nehézségektől, a munká­tól; — szavaikból ez derült ki. A búcsúzásnál pedig abban biza­kodhattak, hogy ez nem volt az utolsó látogatásuk a Balaton partján. Laczkó András elégítve. (A szexuális játékok­nál szó szerint is...) Lehet per­sze azt is mondani, hogy a tesz­teknek semmi gyakorlati hasz­nuk sincs, de ez azért túlzás. Ha másra nem is, arra mindenkép­pen jók, hogy elgondolkozzunk a dolgokon: milyenek is va­gyunk tulajdonképpen? Meg azon is, hogy milyen a partne­rünk. Ha ezek után valaki megkér­dezné, hogy hiszek-e mindab­ban, amit á szerző fejteget, igennel kellene válaszolnom — kétségeim ellenére is. Ránk, magyarokra sohasem volt jel­lemző az akaraterő tobzódása. (Ez nem tévesztendő össze a önbizalomnak olykor már a komikum határáig srófolt mérté­kével, amely rendszerint a leg­rosszabbkor tör elő belőlünk..:) Ha milliomos nem is lehet min­denki, sem csodatévő, még a főnököt se muszáj föltétlenül, lefőzni (hiába, szerezni kell a jó pontokat...), legalább vonzób­bak és jobb szeretők leszünk. Az sem kevés... Kilencvennyolc forintot leg­alábbis megér. Benkó Sándor hangszerével Az európai könnyűzene törté­netében is igen ritka, hazánk­ban pedig egyenesen példátlan az olyan hosszú ideig tartó si­kersorozat, amilyen több, mint harminc éve a magyar Benkó Dixieland Bandé. Múlékony, többnyire a divat és a korszel­lem diktálta melódiákból élő könnyűzenei társulások a zene- történet nagy dimenzióihoz vi­szonyítva — természetüknél fogva — mindig tiszavirág-éle- tűek voltak. Igaz: Benkó Sándor vezetésével működő együttes egyebek közt talán azért is tudta megalakulása, 1957 óta folya­matosan megtartani közönsé­gét, mert művészetét egy örök életű műfaj, ajazz, illetve annak egyik speciális ága, a New Or- leansból származó dixieland muzsika szolgálatába állította, s fejlesztette világszínvonalú­vá. A dixieland lendületes ritmi­kájával, életszeretetet sugalló, egészséges dallam- és harmó­niavilágával maga is maradan­dónak bizonyult a műfajok kö­zött, nem utolsó sorban a jazz legfőbb sajátossága, az impro­vizációs technika révén. Nem mindennapi zenei érzé­kenységről tanúskodik annak a nyolc, magasan képzett muzsi­kusnak a játéka, akik immár negyedszázada változatlan fe­lállásban szólaltatják meg ezt a jellegzetesen amerikai zenét, s akik ma már a műfaj interpretá- lói között a világ legjobbjai közé tartoznak. Mindenekelőtt a stí­lus elsajátításához volt szüksé­gük különös zenei nyitottságra. Európai előadóművészek ese­tében pedig a tengerentúli muz­sikára való fogékonyság igen ritka jelenség. Ezért érthető, hogy Benkó Sándor az együttesnek ítélt számos kitüntetés és fesztivál- díj mellett talán arra az elisme­résre a legbüszkébb, amelyet a Benkó Dixieland Band 1987- ben az Egyesült Államok Elnö­kétől, Ronald Reagantól kapott. —Az elnök azt hangsúlyozta, hogy mi, európai létünkre a New Orleans-i hagyományokat az ottani értékrend szerint megújít­va ápoljuk; hogy nekünk sikerült ezeket a hagyományokat mai köntösbe öltöztetve életben tar­tanunk. Azt hiszem, ennél szebb elismerést nem is remél­hetünk — mondja a népszerű művész. — Pedig az sem érdektelen, hogy például alig másfél évti­zednyi működés után, 1971- ben megkapták a Montreaux Jazz-fesztivál első díját, azután a Sacramento Jazz Jubilee ugyancsak első díját, és még jónéhány nagydíjat... Mindezek mellett talán mégis az a legiz­galmasabb kérdés, hogy mi­ként lehetséges ugyanazzal a műfajjal ilyan hosszú ideig itt­hon — különösen itthon! — és külföldön egyaránt megtartani a közönség érdeklődését? — Ennek van néhány szak­mai kulcsa, de alighanem na­gyobb szerepe van egy igen fontos művészi alapállásnak, amit minden valamirevaló elő­adóművésznek tudnia kell. An­nak ugyanis, hogy a művész elsősorban a közönségnek ját­szik, és nem önmagának. Ami nem jelenti, hogy futni kell az olykor egészen olcsó igények után, hanem hogy szeretni kell a közönséget és megbecsülni az elvárásait. Például amit hite­lességben vár tőlünk. A zene­szerető, s ezért a zenéhez vala­milyen szinten értő közönséget nem lehet becsapni. Ezt pedig állandó tanulással, művésze­tünk fejlesztésével biztosíthat­juk csak. Nagy elismerés volt számunkra, amikor New Or- leansban játszottunk, s ott úgy fogadták zenélésünket, mintha magunk is onnan származ­nánk. Azt mondják, jobban ismer­jük azt a muzsikát, mint az ott születettek. De a stílusismere­ten kívül a hitelességhez tarto­zik az is, hogy zenélésünk a rögtönzésekben ízig-vérig mai legyen. Azt kell mondanom: ma úgy kell a zenében improvizálni, ahogyan a mai ember él; mai gondolatot, mai technikát kell muzsikánkban megszólaltatni. És ezt évi 40—50 külföldi, és 120—130 itthoni koncertünkön estéről estére újra megvalósíta­ni. Mi mindig a színpadon dönt­jük el még azt is, hogy mit fo­gunk játszani, mivel kezdjük a műsort. Akár a Budapest Kongresz- szusi Központban, akár vala­melyik vidéki városban lépünk fel, az első színpadon töltött percekben megpróbáljuk fel­mérni a közönség hangulatát, igényeit, lélektani állapotát. Azt hiszem, ezt érzi is a közönség, és olykor valóságosan is meg­beszéljük, mit szeretnének hal­lani. Talán ennek köszönhetjük, hogy szeretnek minket, a ze­nénket, amellyel mindig tudunk meglepetést okozni. Szomory György Tóth Béla „Aki szegény, az a legszegényebb (?)” — Drága M. úr, csak tíz dekát kértem... — hallom az előttem álló nénike alázatos hangját. — Negyven deka! Vigye csak el, ebből már nem vágok le! — dörren vissza a pult túlsó oldalánál M. úr. A sor hosszú, az emberek türelmetlenek. A néni, kopott táskájában kotorász, majd egy­re nyöszörgőbb hangon kérleli az eladót: — M. úr! Szegény nyugdíjas vagyok, nem tudókén megenni negyven dekát abból a szalon­nából. Meg a vérnyomásom is magas... — próbálgat egyez­ségre jutni, és ahogy hátratekint, már ott látom szemében a legör­dülni készülő könnycseppet. Szólni kéne, de a hang elakad a torkomon. Fáj hallani a könyör­gést, fáj érezni a megalázást. A papír csörren, majd nagy ívben landol a becsomagolt áru a néni előtt. —Akkor nem kérem... suttogja, most már csak úgy, maga elé az asszony és lehajtott főveíelindul a kijárat felé. — Tessékl — csattan ismét a morc férfihang. — Köszönöm... — mormogom, majd vásárlás nélkül a néni után sietek. A történet egy a sok közül. Nem múlik el nap, hgy üzletben, bu­szon, rendelőben ne lennék tanú­ja hasonló eseménynek. Szánom a mai öregeket, szánom és nem tudom megérteni, hogy abban az országban, ahol naponta olvasok valódi értékekről, humanitásról, keresztény erkölcsről, toleranciá­ról, miért szégyellnivaló bűn a szegénység. Miért lehet visszaél­ni azzal a pozícióval, amelyből diktálhatunk? S miért mindig a nyomorultakon csattan az ostor? Azokon, akik többszörösen megszenvedték azt, hogy az „M. Urak" a „túlsó oldalról” diktálhas­sanak. Drága Úr és Uraim, mindannyi­an, akik erkölcsi tartás hiányá­ban, avagy butaságból (írhat­nám: neveletlenségből) fakadóan sértik meg önérzetükben azokat az embereket, akik nem tehetnek nyomorúságukról — ajánlom szí­ves figyelmükbe Imanuel Kant gondolatát. így szól: „A dolgok­nak áruk, az embereknek méltó­ságuk van”. Kérem, ha tehetik, ne tévesszék össze a két-két egy­máshoz tartozó fogalmat! Mert nem a javak híjából adódó sze; génység a bűn, hanem sokkal in­kább az, mely a léleknek hiányá­ból fakad. Várnai Ágnes A SIKER TITKA ÚRI GELLER KÖNYVE Könyvespolc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents