Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-13 / 120. szám

1990. szeptember 13., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Február 7. Parancshirdetéskor megtud­juk, hogy a tartalékos tiszteket és a hadapródőrmestereket Németországban tartózkodó ,,visszavont csapattestekhez” helyezik át, a Tüzér Központi Iskola pedig a ludovikás tisztek­kel Égerbe indul. Három bajtár­sammal a 8. tábori tüzérosztály­hoz, Nürnbergbe irányítanak. Előbb 17 km-t gyalogolunk, tartalékos tisztekkel együtt, majd vonattal Karow-Berlinig utazunk. A vagonokba vaskály­hákat állítottak be, a nagy hide­get azonban csak a rettenetes zsúfoltság, az emberi testek melege segít elviselni. Megér­kezésünkkor helyi vasúton és földalattin utazunk a megjelölt felvételezőhelyre, ahol élelmi­szereket kapunk. Berlin a bombázásoktól a házak temetőjévé vált. Kevés az ép ház. A megmaradt embe­rek — az idős férfiak, nők és gyermekek — élik a maguk ke­vés beszédű, csökkentett rit­musú életét. A földalatti kocsi­jaiban több jól öltözött, bájos nőt látunk. Meglepő csinosságuk nagy kontraszt a felszíni romok látványa után. Vidéken nem lát­tunk ilyen csinos fehérszemé­lyeket. Irány Nürnberg Február 10. Szombat este Berlinben né­gyen vonatra ülünk, hogy Wit- tenbergen és Halién át Nürn­bergbe utazzunk. Másodosztá­lyú vonatjegyet kapunk, de töb­bet állunk, mint ülünk, mert na­gyon fázunk. Rettenetes a hi­deg, lassan elviselhetetlennek tűnik fagyoskodásunk. Ráadá­sul alig lehet közlekedni és állni a hatalmas embertömegben. Zsugorodik Németország. Haliéba már sötétben érke­zünk. Csomagjainkat viíágoso- dáskor adjuk le megőrzésre a pályaudvaron. Találkozunk egy magyar híradós honvéddel. A tőle kapott címen megkeressük a budapesti híradós iskolát az egyik német laktanyában. Vég­re sikerül megint tisztálkodnunk ebben a borostás világban, és marad időnk alvásra is. Az alvás gyógyír mindenre! Értesülünk arról, hogy buda­pesti orvostanhallgatók is van­nak a városban. Felkeresem Sz. Gy. enyingi fiút az orvos- egyetemen. Este elmegyünk egy étterembe és élelmiszer­jegyeim felhasználásával meg­vacsorázunk, utána sört iszunk. Barátom hálálkodik, mondja, hogy ők éheznek. Megbánta, hogy kijött Németországba, bár itt folytatódik az oktatás. Be­szélgetünk Enyingről, közös él­ményeinkről, emlékeinkről. Néhány órára boldog vagyok; Gy. nekem most az otthont és a hazát jelenti. Február 13. Berlinből gyorsvonattal uta­zunk Nürnbergbe. Megérkezés után nyomban felkeressük a ki­jelölt német laktanyát. Ott van a magyar tüzérosztály. Sok kié­gett ház látható. Magányosan árválkodó, füstös tűzfalak, ké­mények. A Zündapp-gyár is szétporladt. Elnémultak a szerszámgépek és a motorke­rékpárok. Emeletes vasbeton óvóhely éktelenkedik egyedül, mint egy halott tanya óriási kút- gémje. Mi vár itt ránk? Olyan az egész város, mint a bombázó repülőgépek gyakorlótere... Jelentkezünk az első üteg parancsnokánál, B. tartalékos főhadnagynál, aki civilben test­nevelő tanár. Barátságosan fogad bennünket, nem akarja a „három lépés” távolságot tarta­ni, mint a hivatásos tisztek. Olyannak látszik, mintha félig civil, félig katona lenne. Be­kapcsolódunk a lövegkezelési gyakorlatba. Estefelé elszabadul a pokol: szirénák üvöltenek, bombák vij­jogva süvöltenek, a robbanások olyan mennydörgő hangot ad­nak, mintha ég-föld összesza­kadna. Lapulunk a pince mé­lyén, mint puha testű, vaksi bogarak... Február 15. Ami a honvédségi foglalkozá­sokat illeti, eléggé egyhangúak A laktanya közelében, az erdő­szélen főként gyalogsági kikép­zés folyik, néha lövegkezelés- sel tűzdelve. T. Jóska barátommal egy számunkra kiutalt, még épen maradt emeletes ház egyik szo­bájában helyezkedünk el. Innen járunk a kiképzésekre és a német tiszti étkezdébe étkezé­sekre. A koszt jobb, mint Gross- Bornban volt, de a mi magyar gyomrunknak az ebéd és a va­csora zsírtalan. silány; sok a fő­zelék és a körítéseken a gene rálszaft. Nagyon hamar meg­éhezünk az étkezések után. Mi­lyen jó, hogy hoztam magam­mal egy kis zsírt, most kiegé­szíthetem a répafőzelékeket egy-egy szelet zsíros kenyér­rel. A légiriadók egymást érik. Ezeket csaknem mindig bom­bázások követik. A laktanyai óvóhely helyett inkább az erdő­be szaladunk Az erdőszéleket is megszórják az amerikai bom­bázók. Ilyenkor még a földbe is belebújnánk, ha tudnánk. Ami­kor a lakásunkon talál bennün­ket a légiriadó, amely rendsze­rint késő este és éjjel van, nem megyünk le Jóskával a pincébe, az óvóhelyre, úgyis csupán a bombák repeszei ellen véd. Szi­rénázáskor jobban magunkra húzzuk a takarót és alszunk tovább. Nürnbergtöl az Alpokig Február 17. Nürnbergből, ahol a soroza­tos bombatámadások miatt alig van már ép épület, Ansbach városába helyezik át egységün­ket. A laktanyákat itt is erdő mellé építették. A légiriadók és a bombázások ide is elkísérnek bennünket. Ha megszólalnak a szirénák, sokszor már majd­nem a fejünk felett vannak a gépek. Ilyenkor az erdőben ke­resünk menedéket; elöl futnak az orosz foglyok, mögöttük a német katonák, s mi zárjuk a sort. Ha hosszabb idő áll rendelke­zésre, mert még csak a berepü­lés irányát jelzi a hangszóró, a hegy gyomrába épített erőmű­vet használjuk óvóhelyként. Itta nyugalom szétömlik egész tes­tünkön, mert teljes biztonság­ban érezzük magunkat. Néha ide érkeznek az öreg emberek és csecsemőikkel a fiatal anyák is. Március 22. Ansbachból több napon át vonattal járunk be szakaszaink­kal Nürnbergbe romokat takarí­tani. Útközben többször Liberá- torok vonulnak át felettünk megadott célpontjaik bombázá­sára. Előfordul, hogy a kísérő vadászgépek valamelyike megközelíti a vonatunkat és géppuskájával megsorozza. A bombázógépek közeledésekor a mozdonyvezető gyorsan megáll a szerelvénnyel; kiugrá­lunk a vonatból, s mint a mezei nyulak a vadász közeledésére, lapítunk a szántásban. Embereim a városban a terje­delmes platókocsira hordják az óvóhelyekről az emberi hullá­kat. Összeégett, összezsugo­rodott emberi testek, leszakadt testrészek bűze terjeng. A lát­vány hátborzongató. Amikor megszólalnak a sziré­nák, ha a gépek távolsága lehe­tővé teszi és a vasbeton óvó­hely közelében dolgozunk, oda menekülünk. Ellenkező eset­ben bajtársaim kirohannak a város szélére, mely öt kilométer távolságra van. Szinte eszelő­sen teszik ezt, képtelenek „bezártan” a házak, romok kö­zött megmaradni. Értesülünk arról, hogy a nyu­gati front közelébe, attól mint­egy ötven km-re vezényelnek bennünket... Este a kaszárnyában una­loműzőként kártyázunk Elég sok márkánk gyűlt össze a zsoldból, hiszen vásárolni alig lehet valamit. Közben hátbor­zongató szirénahang süvöltése tör a szobánkba: jönnek a bom­bázógépek. Olyan sokáig tart a légiriadó, hogy az erdőben két órát alszunk a hideg füvön. A tá­madási hullámok egymást érik. Április 1. Neustettinbe vezényelnek, hogy a várost védjük, ha a nyu­gati támadások elérnek eddig. Lövegállásokat építtetnek ve­lünk. Kész öngyilkosság ameri­kai páncélosok ellen harcolni. A Gasthaus emeletén ren­dezkedünk be. A földszinti he­lyiségben kártyázunk, beszél­getünk; már sört sem lehet kap­ni. A posta levelezőlapot kézbe­sít számomra. Égerben adta fel egyik bajtársam, aki Gross­Bornban velem volt. Balatonal­mádiból kapott levelet, benne találta a nekem címzett lapot. Erzsébet nővére írta. Megnyug­tató számomra, hogy élnek, kórházban dolgoznak. Ugyan­akkor a hír feltépte bennem azt a fásultságburkot, melyet az el­rettentő események kialakítot­tak. Az osztálygyűlésen az alez­redes — osztályparancsnok — korholja a tisztikart, mert a be­vetési parancs felolvasásakor — szerinte — sok sápadt arcot látott. Azt mondja, ne higgye senki sem, hogy harc nélkül hazamehet Magyarországra. Pár nap múlva itt is sor kerülhet rá. Csodálkozunk ezen az em­beren. Valóban őszintén be­szél? Ő kész meghalni Hitle­rért? A tábori misén csak ma­gyar katonák vesznek részt. Nagyon jó így magunk között lenni. Délután sétálunk, néhány nehéz sóhajt engedünk az ég felé. Lehangoltak vagyunk, mert esztelenségnek tartjuk a Sherman páncélosok elleni har­cot. Az a hír terjed el, hogy a né­metek nem bíznak meg ben­nünk, s a visszavonuló SS-ek foglalják el, használják fel az általunk kiépített állásokat. Hála Istennek, hogy így alakult! „Az élet folytatódik!” Ugyanakkor újabb halálkatlan vár ránk: visz- sza akarnak vinni bennünket Nürnbergbe. Április 10. Az előző hír tévesnek bizo­nyult: az Ansbach melletti erdő­ben alszunk. Néha-néha fel­ébredünk a mélyrepülők gép­fegyvereinek kattogásától. In­nen este kilenc órakor Fürthbe indulunk. Nürnberg szélén ha­ladunk. Fárasztó, hosszú a gya­loglás, 30 km-t teszünk meg. Napokon át több alkalommal 150—200 repülőgép húz el a fejünk felett. Ezek láttán min­denkinek az a véleménye, hogy a vesztünkbe rohanunk. Idegi­leg kimerültünk, várjuk a „vég­leges fordulatot”. Az a gyakorlat alakul ki — a mélyrepülők miatt —, hogy éjszakánként menete­lünk, nappal pedig erdőszélen, fák és bokrok között alszunk. Reichsdorf, Allesberg után Schauphausen mellé, egy kicsi faluba érkezünk. Sok katoná­nak van már lopott kerékpárja. Ennél még több a kiskocsi, amelyen felszerelésünket von­tatjuk. Az angolszászok jönnek utánunk. Itt-ott már páncélos­riadó is volt. Hunyadi páncélo­sokkal találkozunk. Kintmara- dásra akarnak bennünket rá­beszélni, de mi mindenképpen haza akarunk menni! Április 23. Neustadtnál átmegyünk a Duna-hídon. Budapest jut ,e- szünkbe. Rendkívül lassan le­het előrehaladni, mert nagyon sok a menekült. Marchingban tartózkodunk, amikor páncélos­riadót rendelnek el. Azt halljuk, hogy a német páncélosokat Ingolstadtból, a szomszéd vá­rosból kiűzték. Nagyon erős robbanások hallatszanak; re­pülőbombák és tüzérségi löve­dékek becsapódásai sűrűsöd­nek. Egyes falvakban üzleti ki­árusítások vannak. Néha sike­rült egy kevés élelmiszert vásá­rolnunk. A menekülők áradata nő; ők nyugat, mi kelet felé tar­tunk... Hadifogság Május 1. Elérkezünk az Alpok előhe­gyeihez. Festői vidék. Bizonyá­ra jobban gyönyörködnénk ben­ne turistaként, de egyáltalán el- képzelhető-e valaha ilyen éle­tünkben? A házigazdánk harminc év körüli hadiözvegy. A férje tiszt­ként esett el a fronton. Családja súlyos árat fizetett a háború­ban. Csinos fiatalasszony! Ki­lencéves lányával egyedül ma­radt. Másnap hét órakor ébredünk. Nagyon jót aludtunk a dunyhás ágyban a sok földön fekvés után. Nyolc órakor küldönc ér­kezik az osztálytörzstől: tizen­egy órára egy közeli faluba vo­nuljunk be amerikai hadifog­ságba. Nagyon meglepődünk, majd mosolygunk, mert valószí­nű, hogy ilyen még nem fordult elő a hadtörténelemben. Az ütegek a megjelölt falu felé haladnak. Útközben egyszer megállunk, gyorsan ásunk egy nagy gödröt, s abba beledobál­juk az üteg kézi fegyvereit. Be- földelés után az ütegparancs­nok rövid, megindító beszédet mond, majd elénekeljük a Him­nuszt. Valamennyiünk szeme fényes lesz. A pisztolyomat még megtartom, de az amerikai felderítő páncélautó megpillan­tásakor egy bokorba hajítom. A páncélautók és a közöttük csatárláncot képező amerikai gyalogosok lassan közelednek. Tele vagyunk kétségekkel. Az úthoz legközelebb haladó ame­rikai katona S. Laci barátomtól elkéri a karóráját. Odakiált ne­kem is: „Uhr, Úhr!” Intek, hogy nincs: előzőleg felcsatoltam a bal felkaromra. Néhány katonakísérőt ka­punk. Meneteléskor erdőszélen haladunk. A fák között amerikai katonák tollászkodnak. Egye­seknek nevetségesen nagy colt lóg az oldalán. Német teherautókat külde­nek értünk és egy nagy tisztás­ra gyűjtenek össze. Az első éj­szakát a szabadban töltjük. Ha­vas, jeges földön alszunk. Mos­tantól kezdve a fekhelyet sem választhatjuk meg magunk­nak... Elkezdődik a rabság, amelynek ideje és szenvedése kiszámíthatatlan... Most, hogy az ütegek és az osztálytörzs katonái együtt van­nak, elbeszélgetünk egymás­sal. Kiderül, hogy az osztály és az osztálytörzs parancsnoka az elmúlt hónapokban titokban hallgatta az angol rádió híradá­sait, és rárajzolta egy térképre a nyugati és a keleti front változá­sait, így tökéletesen tisztában voltak a mindenkori hadi hely­zettel. Ennek alapján úgy irá­nyították a visszavonulást, hogy minél tovább szabadok maradjunk, de ne szaladjunk bele az orosz zónába. Május 3. Az embérkarám kerítését 20 méterenként felállított amerikai géppuskák, illetve őrök képe­zik. Átitat bennünket az életben maradás, az élet folytatásának ösztönös öröme, ugyanakkor nem tűnik el szemünk elől a kilá­tástalan jövő óriási kérdőjele, amely akkor is megjelenik, ami­kor alszunk, de akkor is, amikor ébren vagyunk... A havas, sáros, itt-ott lucskos talajt igyekszünk sátorlappal szigetelni. A földből kiáramló hideg így is átjárja hátunkat, vesénket, egész testünket. Innen mintegy 25 km-t mene­telünk a bombázásoktól rom­halmazzá vált, a rémséges kö­zelmúltat idéző müncheni pá­lyaudvarra, s annak épen ma­radt aluljáróiban gyűjtenek össze bennünket. Nürnberg és Ansbach hasonló képe eleve­nedik fel emlékezetemben. Jó, hogy maradt élelmiszerünk, mert eddig — három napon át —egy morzsányit sem adtak az amerikaiak. Este Münchentől mintegy harmincöt km-re szállítanak bennünket, Dachau mellé, ugyancsak szabadtéri „gép- puskakerítéses" táborba. Jól láthatók a volt koncentrációs tábor barakkjai. Úgy állnak némán, mintha sohasem lettek volna lakói. A gyűjtőtábor bejáratánál amerikai MP-s katonák képez­nek sorfalat: zömmel fehér emberek, de akadnak közöttük fekete bőrűek is. Visszataszító, ahogyan kutatnak a hátizsákok­ban. Akinek nagy a csomagja leállítják, tartalmát átválogatják, ami megtetszik, elveszik. Órát mindenkinél keresnek. Előző­leg az utolsó pillanatban megint felcsatolom a felkaromra s in­tek, hogy nincs. Ütlegelik, üle- pen rugdossák a magyar kato­nákat. Különösen az idős főtisz­tek — alezredesek, ezredesek — kapnak sok ütést. A rúgást megúszom, mert az előttem haladó gyűjtögető, dagadt há­tizsákos őrmester holmiját ala­posan megvizsgálják, s az amerikaiak figyelmetlenségét kijátszva kilépek az „emberfo- lyosóból”. Napokig nem élelmeznek bennünket. S. Lacival és H. Zo­lival kalákát alakítunk: összead­juk maradék élelmünket, s utá­na mindent pontosan harmado­lunk. Rendelkezünk néhány hús- és vajkonzervvel, kevés kenyérrel és kétszersülttel. Engem választanak meg ada­golónak. Hamarosan elfogy kevéske kenyerünk, a kétszer­sültünk is, és körömnyi vajat szopogatunk a főétkezési idők­ben. Nagyon keveset eszünk, mert félünk az előttünk levő bi­zonytalanságtól, hiszen napok óta nem adtak még semmi enni­valót. Szerencsére dohányom még van. A német hadifoglyok között akad olyan, aki az éhségtől vagy talán a fronti megrázkód­tatásoktól éjjel bolyong, mint egy eszelős vagy egy holdkó­ros. Amikor az amerikai őr felé tart, az támadásnak véli ezt és géppuskasorozatot ad le. Arra ébredünk, hogy a fejünk felett süvítenek a lövedékek. Reggel konzervdobozokkal lövésztek- nőt kaparunk kínunkban, „beássuk magunkat”, ha már egyszer életben maradtunk! A német katonákat elviszik, elte­metik. Május 4. Az amerikaiak ebédet és va­csorát ígérnek, de egyiket sem adnak. Vizet ugyan adagolnak, élelemtartalékunk nélkül azon­ban éhen halnánk. Végre a negyedik napon ka­punk némi élelmet. (Egy kismé­retű pörköltkonzervet, 3 szem kockacukrot, 5 db kekszet és 9 db cigarettát.) Úgy véljük, hogy vége a koplalásnak, ami pilla­natnyi elégedettséget és biza­kodást vált ki belőlünk. Az eső szakad, mintha öntenék a vizet az égből. Négyszáz felgyógyult ma­gyar katonát hoznak közénk a müncheni kórházból. így a magyarok létszáma mintegy 4000-re, a gyűjtőtáboré pedig talán 60 000-re növekedett. Május 8. Az eső után hirtelen nagyon melegre fordul az idő. Testi gyengeségünk miatt alig tudjuk ä hőséget elviselni. Testileg hervadozunk, de a kedélyünk javul, nem győzünk betelni az örömmel, hogy életben marad­tunk. Voltak időszakok, amikor minden órában elpusztulhat­tunk volna. Gyors menetkészültséget rendelnek el és ötvenesével Ulm irányába szállítanak. Éjjel érkezünk az újabb „gyűjtőbe”. Nagy udvarba kerülünk, lakta­nyaépületek veszik körül. Óriá­si az embertömeg, rengeteg a német katona. Botladozunk az alvó emberekben, majd jófor­mán ülve szunyókálunk. Haj­nalban, amikor pirkad, egy német katona zavar fel álmom­ból. Rámdudálnak, mert ameri­kai katonai tehergépkocsi akar haladni a betonúton, ahol fek­szünk. Rémülten tekintek a né­ger gépkocsivezetőre és gyor­san lekúszom az útról. Május 9. A hőségtől majdnem ráolva­dunk az aszfaltra. Az ingünket is levetjük. A hátamat csaknem sebesre égeti a nap. A melegtől, az izzadástól teljesen kiszikka­dunk és olyan szomjasak va­gyunk, mintha a sivatagban té­vedtünk volna el. Borotválko­zásra és mosdásra gondolni sem lehet. Bolhászkodunk, mint a majmok és tetveket talá­lunk egymáson. Végre megint kapunk egy kis ivóvizet. A vízosztásnál vége­láthatatlan az embersor, órákba telik, míg kissé olthatjuk szom- junkat. Heilbronn Május 11. Százas csoportokban két órát állunk sorba, míg végre elindulnak velünk a teherautók. Az útvonal, amelyen haladunk, szemet gyönyörködtető. Saj­nos a szépséggel a szemünk jóllakhat, a gyomrunk viszont szinte hallhatóan korog az éh­ségtől. Elkeseredésünket fo­kozza a gépkocsivezető szívte­lensége, aki az amerikai kato­nai élelmiszerdobozból a cso­koládét, rágógumit és cigarettát kiveszi, a többit pedig (konzerv, keksz stb.) az árokba hajítja. A német lakosság, ha módjában áll, vízzel telt üveget, ennivalót dobál közénk a kocsira. Az amerikaiak a hadifoglyok terelgetése, gyűjtése idején építhették a vadonatúj, szöges­dróttal, őrtornyokkal körülvett, óriási kalitkához hasonlító tá­bort. Amikor mi ideérkezünk, már együtt van kb. ötezer német tiszt. Mi magyarok—hadapród- őrmestertől ezredesig — mint­egy százötvenen vagyunk. A szomszédban, 20 méter távolságra építették a legény­ségi tábort. A,,senki földje” sáv­ban is állítottak fel őrtornyokat, géppuskákkal felszerelve. Téglalap alakú területet jelöl­tek ki számunkra; ezen kell felé­píteni „fecskefészkünket". Hár­man — kenyerespajtások — készítünk egy sátrat. Sajnos a mienk nagyon szegényes. Egy sátorlapot tudunk csak beépíte­ni, a többi része pokróc. Száraz időben jó lesz, mert véd a szél­től és a napsütéstől, de mi törté­nik, ha esik az eső? (Csütörtökön folytatjuk) PAP GÁBOR TÜZÉR­AVATÁS (Naplószerű feljegyzéseim a II. világháború idején)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents