Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-13 / 120. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. szeptember 13., csütörtök LÁTTUK, HALLOTTUK, OLVASTUK... Ha férj és feleség összefog Nem magyarázkodásra — gyógyszerre van szükség! ■m • Ülésezem Ismét ülésezem, de továbbra is csak megfigyelői státusban, szavazati jog nélkül. Most, hogy e sorokat rovom, egykori kedves oktatóm Kazár tanár úr jut eszembe. — Gyerekeim — így ő —, tudják-e, hogy benne vagyok az újságban? — Nem, tanár úr. De hát ez csodálatos! Hogyan s miért? — Azt írja az újság: napjainkban (1949) 20 ezer magyar költözködik új lakóhelyére. Maguk is tudják, én is most költözködöm... Hát így vagyok benne jómagam is az újságban. Félhivatalos értesüléseim szerint a Parlamenti Napló egyenes adásait a tévén az ország lakosságának mintegy három százaléka követi nyomon, köztük jómagam. Ezzel a nézettségi fokkal bármely más tévéműsor már régen megbukott volna, de azért ez a „műsor" egy kicsit más... 1990. május 2-án a tévé jóvoltából magam is részt vettem az új Országgyűlés alakuló ülésén (megfigyelő státusban!). Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg egykét dolog. Például: mindjárt az elején Otto von Habsburg páholyát keresték és találták meg a kamerák. Mindketten kissé elpirultunk a kameraláztól (őfelsége a páholyában, én pedig itthon, a karosszékemben). Az új magyar parlamentben a képviselők jelentős többsége értelmiségi, diplomás: jogász, orvos, tanár, mérnök, közgazdász. Figyelem és élvezettel hallgatom a huszonéves képviselő okos érvelését: nagyszerű dolog, hogy ilyen fiatalokat neveltünk! Annak idején, mint népi kollégista, fiatal fejjel én is így gondolkodtam... K. T. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A Képes 7 augusztus 18-i számában sokat mondó felcím alatt—,,Mindenki tartozik mindenkinek” — kétoldalas írás jelent meg, mely már a címében azt kérdezi: ,,Nyugdíjemelés — de miből?” Tényleg: miből is emelnék a nyugdíjakat, amikor (erre) nincs (sincs) elegendő pénz? A ma nyugdíjat élvezők (?) közül minden bizonnyal nagyon kevesen tudják, milyen közgazdasági-pénzügyi manőverek zajlottak — úgymond népgazdasági érdektől vezérelve — nyíltan, illetve a nyilvánosság kizárásával a társadalombiztosítás igencsak nehezen áttekinthető kérdéseiről, miközben az ereje teljében levő dolgozó azon fáradozott, hogy az évek múltával egyre nagyobb summát kitevő nyugdíjalapra tegyen szert. Fizette ő is, de még inkább a munkáltatója azt a járadékösszeget, amelyet kellett, s bízott abban, hogy ha elérkezik a nyugdíjba vonulás ideje — vagy ha rokkantság miatt idő előtt kell letennie a munkát—, ott az addig befizetett (levont) pénz, hozhatja a postás a nyugdíjat. Mégpedig az infláció növekedésének arányában, egyre nagyobb összeget... És mit mond most a Társadalombiztosítási Igazgatóság helyettes vezetője? ,,A társadalombiztosítás nem rendelkezik stabil tartalékokkal. Komoly gondjaink vannak." (Az idézetek a fentebb említett hetilapból valók.) A Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára pedig így vélekedik: ,,A társadalombiztosítás első félévi mérlege veszteséget mutat. Valószínű azonban, hogy a második félévben egyensúlyba kerülhet a kiadás és a bevétel. Az ok egyértelműen a tartalékok hiánya, amit az előző parlamentnek a költségvetés deficitjét csökkentő döntései idéztek elő...”Az ok és az okozat tehát így függ össze — így festenek a nyugdíjemelés korántsem derűs kilátásai. Vagy mégis dereng némi remény? Az idézett írás befejező mondata így hangzik: „A Társadalombiztosítási Főigazgatóság élére új vezető került— Botos József, a Pénzügyminisztérium politikai államtitkárának férje talán eredményesebben harcol majd a társadalombiztosítás és a kormány csatáiban — mindannyiunk létérdekeiért. ” Igen ám, csakhogy egyik küzdő felet sem ruházták fel a pénzcsinálás jogával. Nehéz úgy csatát vívni, hogy a bajvívóknak üres a fegyvertáruk— még ha államtitkári vagy főigazgatói tisztséggel ruházták is fel őket. így aztán aligha kerekedik családi perpatvar Botoséknál nyugdíjemelés ürügyén... Attól tartok, hogy kifogásolt dolgok magyarázgatásában a világon élenjáróknak számítunk. Erre gondoltam, miközben szeptember 3-án Rakon- cza Istvánnak, a Hungarophar- ma Gyógyszerkereskedelmi Vállalat kereskedelmi igazgató- helyettesének helyreigazítását olvastam a Somogyi Hírlapban. Korábban a Diaphyllin hiányát kifogásolta egy írás a lapban — később a válaszban az igazgatóhelyettes arról tájékoztatott, hogy nem holmi áremelési praktika okán tartották vissza a készletek kiszállítását, hanem a gyártás késett, mégpedig alapanyag-beszerzési nehézségek miatt. Mindez a tényen — a sokak számára kellemetlen tényen — mit s t változtat: a patikákból egy időre eltűnt az említett készítmény. Ahogy augusztusban, sőt szeptember elején a Kálium R és a kisebb dózisú (12,5,25 és. 50 mg-os) Tensiomin tablettát is hiába kerestük a somogyi megyeszékhely gyógyszertáraiban, sőt az Algopyrinnek is nyoma veszett. Szándékosan nem fordultam gyógyszertári központhoz, ellátó céghez, egyrészt azért, mert föltételezem: ők is tudják azt, amit én a tapasztalataim alapján tudok, másrészt bármit mondanak is a hiány okaként, azt egyetlen szívbeteg se veheti be tabletta helyett — tehát az Több mint negyven esztendeig nem lehetett elmenni a Kisasszony napi búcsúra, de még beszélni sem illett róla... A Szigetvár melletti Turbék kegyhelyen évente többször van búcsú, legjelentősebb azonban az augusztus 15-i, a Nagyasszony napi és a szeptember 8-i, a Kisasszony napi. Ilyenkor távolabbi helyekről is érkeztek a búcsújáró hívek Turbókba. Nagyanyámmal már délelőtt elmentünk a búcsúra. Neki fogadalma volt — pedig reformátusok voltunk —, hogy minden esztendőben ilyenkor a kegytemplomban megkerüli az oltárt. Mivel vele voltam, nem hagyhattam el, nehogy elkeveredjek a nagy tömegben. A templomban is nagy volt a sokaság, az oltárnál folyt a mise. Sajnos, nem értettem belőle semmit, hiszen annak idején esetleges magyarázattal senki sincs kisegítve. Lehet — sőt valószínű, hiszen miért ne hinnénk az igazgatóhelyettesnek —, hogy Ra- koncza István vállalatánál „az egészségügyi szempontokat soha nem rendelték alá gazdasági érdekeknek”, ám azt is tudomásul kell venni, hogy a beteg ember a kijelentés hitelességével a patikában szembesül: ezt az orvosságot megkapja, amazt nem. Ha szerencsétlenségére egy receptre két gyógyszert írt föl az orvos, és ezek közül csak az egyik kapható, a másik nem, bonyolulttá válik a helyzet. Ha ugyanis azt az egyet kiváltja a beteg, ottfogják a receptet, így búcsút inthet a hiányzó, ki nem váltható orvosságnak is. Szóval: a beteg bízik, patikáról patikára jár, ám nem juthat hozzá a két receptjén föl írt néhány gyógyszerhez... A nyugdíjasoknak viszont van idejük bőven — jobbára a nekik szükséges gyógyszerek szerepeltek augusztusban és szeptember első napjaiban a hiánylistán. Esetleg próbálkozzanak vidéken, a kisebb forgalmú gyógyszertárakban, hallottuk a jó tanácsot. S mi mást tehet a Corinfar-hiányon megedződött és koránál, egészségi állapotánál fogva kiszolgáltatott nyugdíjas? Szót fogad. Ezért legalább nem kell fizetnie... latin nyelven zajlott a szertartás. Idegen volt az erős tömjénillat is, amely betöltötte a templomot. Ezután elmentünk a közeli szőlőnkbe. Nagyanyám már otthon elkészítette az ebédet, megfőzte a paradicsomos, húsos káposztát, megsütötte a csirkét és a mákos-diós kalácsot. Ilyenkorra már ott volt édesanyám, édesapám és a szűkebb rokonság. A felnőttek jóféle borral öblítették le az étkeket. A fiatalság a délutánt a közeli szilvási és becefai kocsmánál töltötte, ahol már szólt a zene, s táncoltak napestig. A férfiak megittak egy-egy pohár sört, az asszonyok pedig körbeállták a tánco- lókat, s ki-ki leányát, fiát figyelte, hogy kivel is táncol. Mert ez a búcsú utáni táncos összejövetel egyúttal amolyan „leányvá- sár” is volt, mint kissé távolabb a pécsváradi. Kiss József // (Fotó: Gyertyás László) Őszi terefere A TURBÉKI BÚCS Nagyapák és unokák Egy nyugdíjas feljegyzései // Ősz eleji gondolatok Kinek-kinek életkorától és vérmérsékletétől függően megvan a maga kedvenc évszaka. Jómagam minden évszaknak megtalálom a maga szépségét, mégis legjobban a szelíd őszt kedvelem. A nyárvég és őszelő eddigi megfigyeléseim szerint a legkevésbé szeszélyes időszak, ebből eredően megbízható, kiszámítható. De valójában kiszámítható- e? XXX Aggódva figyeltem Póstele- ken a kordonsorokat: meddig bírják még féltve őrzött és gondozott szőlőim ezt a kíméletlen „kiképzést”? Egészségesek voltak eddig, átvészelték a tavaszi, kora nyári atkainváziót, ezúttal a peronoszpórára különösen érzékeny kék zweigelt is teljes lombozattal állta a 30 fok körüli délutáni hőséget. Csak a felső vágóban az egy sor mer- lot adta fel a küzdelmet: ezen — sajnos — zölden aszalód- tak a szemek, a levelét hullatta. A cserszegi fűszeres szikár hajtásai, szellős lombozata óvta-rejtette az itt-ott már rozsdásra érett szőlőszemeket. A rizlingszilváni — legnagyobb meglepetésemre — oda sem nézett a kánikulának: mokányan szép fürtjei úgy mosolyogtak rám, mint ezernyi huncut leánykaszem... Hálás vagyok nekik ezért a huncut mosolyukért! Kerner Tibor Két nagyapa üldögél a gyermekjátszótér előtti árnyékos pádon. Talán hetvenévesek lehetnek. Az egyiknek van még valami gyér, megsárgult haj a fején, s apró, fehér bajuszát is megsimogatja néha, a másiknak azonban olyan tar és fénylő a koponyája, mint valami rózsaszínű dinnye. Tőlük nem messze két kisgyermek játszik a homokban. Az egyik egy barna, élénk szemű kisfiú, a másik lenszőke, copfos kislány. Olyan három-négy évesek. Buzgón hordják a homokot, várat akarnak építeni... A bajuszos nagyapa mosolyogva nézi a két gyermeket. A kisfiúra észrevehetően több szeretet sugárzik a szeméből, mint a lányra. A fiú tehát az ő unokája. A két nagyapa beszélget. Most nem a nyugdíjról meg az öregkori köszvényről, hanem az unokákról. — Hej, Béla — mondja a bajuszos—, milyen mások ezek a mai gyerekek, mint amilyenek mi voltunk! Akkor nekünk egy rongylabdán vagy egy pilinckan kívül semmink sem volt, ezek meg tele vannak a mai kor játékaival. Ők bizony már modern gyerekek! A lakásban ott van nekik a rádió, a tévé, a magnó, a lemezjátszó, és úgy kezelik azokat,,mintha szakértők lennének. Én nem merek a magnóhoz nyúlni, mert nem tudom, melyik gombot miért kell megnyomni. Ezt a kis Bandikét kérem meg néha, ha valamit visz- sza akarok hallgatni... — No, ha azt hiszed — mondja a másik —, hogy az ilyen pici lányok, mint az én Marikám, elmaradnak tudásban a fiúk mögött, akkor nagyon tévedsz! A múltkor, amikor elhoztuk hozzánk, nem volt villany a lakásban. Próbáljuk az összes körtét, semmi! Egyszer csak a kislány megszólal: „Apu ilyenkor megnézi a biztosítékot!” Megnéztük, hát tényleg lecsapódott! — Az semmi — mondja a fiútulajdonos nagypapa —, ezt hallgasd meg! Ennek a gyereknek olyan biológiai ismeretei vannak, mint egy tanárnak! Egy alkalommal azt mondja a szüleinek: „Miért nincs nekem kis- húgom?” És ezt nem a nagymamájának mondja, aki mindent megvásárol neki, hanem a szüleinek! Ő már tudja, hogy a szülein múlik, lesz-e testvére vagy nem. Ezek a gyerekek a gólyamesét már kinevetik! — Persze — vágja rá a rózsaszín koponyájú —, de nehogy azt hidd, hogy a lányok elmaradnak a fiúk mögött! Csak más az érdeklődésük! Az én Marikám már úgy dolgozik a nagymamájával a kertben, mint egy főkertész! Szedi az epret, a ribiszkét, ha fölemelik, az alsó ágakról a barackot is leszedi. Főzni meg úgy tud, mint egy szakácsnő! A múltkor főzés közben azt mondja a nagymamájának: „Hát, sót ki tesz a levesbe?” A nagyapák rajongással néznek a gyerekekre, akik önfeledten építik a várat, s akik — szerintük — már kinőttek a gólyamesékből... A kisfiú egyszer csak azt mondja a kislánynak: — Nekem tegnap volt a szünnapom. Három gyertya égett a tortán. Anyu mondta, hogy engem három éve hozott a gólya. Csakhogy anyu téved! A gólya kicsi, az nem bír el egy gyereket! — Hát akkor téged ki hozott? — Hát egy nagy madár! A trucc! Az elbír egy gyereket! Rakják a homokot, safiú folytatja: — Te mikor születtél? — Én télen. Anyu mondta, hogy engem akkor tett le a gólya hozzánk. — Az nem lehet! — üdődik meg a kisfiú. — Télen nincs is gólya! — Dehogyis nincs! — Buta vagy! Télen nics gólya! Apu mondta, hogy télen a gólyák elmennek és csak tavasszal jönnek vissza! — És hova mennek? — Hova... hova... Hát a Friká- ba! Tari János
