Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-13 / 120. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP —KÖZELKÉPEK 1990. szeptember 13., csütörtök CLAYDERMAN HELYETT ILDIKÓ „Egyik hozta a másikat...” Fészek — nyolc fiókával — Ahol 250 liter tej fogy havonta Gondozott kert fogadja a vendéget Kincses Benjaminék lábodi portáján. A kétszintes ház előtt ezüstfenyők, tuják merednek az ég felé: az épület másik oldalán csemegeszőlőlugas. Érkezésünket apró kutya tudatja a házigazdával, aki éppen egy költözködéshez készülődött. Az ebéd utáni csendespihenőnek — mert van ilyen is Kincseséknél — már vége; ezt jelzik az erősödő akkordok. A Ballade pour Adeline-t Richard Clayderman helyett ezúttal az egyik nagylány, Ildikó játssza a csillogó fekete zongorán. Karcsú ujjai könnyedén szaladnak a klaviatúrán. Körülötte gyermeksereg hallgatja a lágy melódiákat. Az ember azt gondolná, hogy a környékbeli lurkók sereglettek össze az andalító muzsikára. — Ők mindannyian a mieink — adja tudtunkra Kincses Benjáminná. — 1976-ban született az első. És Anitát — másfél évenként — még hét gyerek követte. Ildikó, Balázs, Máté, Péter, Noémi, Barnabás és Dávid. A legkisebb másfél esztendős. Egyik hozta a másikat... Nem tudtunk és nem is akartunk lemondani róluk — mondja a ház asszonya, aki egyedüli gyerekként nőtt fel, s óvónőként dolgozott. Most a család óvónője. Dávid születésekor felborult a hormonháztartása, idegösszeroppanást kapott, így szinte lehetetlenné vált az újbóli munkába állás. Táppénzen van, s valószínűleg a közeljövőben leszázalékoljak. — Én hordom a kezelésekre Nagyatádra — kapcsolódik a beszélgetésbe a férj, aki a kaposvári erdőtervezési iroda mérnöke. — Jelenleg nekem folyósítják a gyedet, így én is itthon vagyok. Mondanom sem kell, ilyen népes családban mindig van tennivaló. A nappaliban míves falióra mutatja az időt. Mert itt minden tevékenységnek megszokott rendje van. Hogy tíz személyre elkészüljön az ebéd, időre ki legyen vasalva a kamaszfiú nadrágja, s a délutáni meseolvasáson a kisebbek közül mindegyik ott legyen, fontosak a ,,megspórolt” percek és órák. — Anyu, Dávidka bepisilt! Tegyük tisztába! — súgja az anya fülébe Anita. Balázs és Máté már szalad is az udvaron száradó pelenkákhoz. Mindketten tudják, hogy délelőtt nagymosás volt, így a szárazak csak a kötélen lehetnek. — Még szerencse, hogy a gyerekek között viszonylag nagy a korkülönbség — jegyzi meg a 39 éves asszony—, így a nagyobbak sokat tudnak segíteni, ha itthon vannak. Szinte mindennap megy a mosógép; megesik, amikor több program is egymás után. — Ma délelőtt, amíg én főztem és mostam, addig apjuk irányításával mindenhol kitakarítottak csemetéink. A szülők elmondták, tavaly ősztől a megyei tanács biztosított egy gondozót. Az illető csupán két hónapig bírta a „strapát”, és elmenekült a reá háruló terhek elől. Azóta senki nincs, pedig igencsak elkelne a segítség. — De ha nincs megfelelő személy, legalább a neki szánt négyezer forintot kapnánk meg a tanácstól!—fakad ki a férj. — Háromszor jártam a tanácson és az elnök asszonyhoz is eljutott a levelem, melyben kértem, hogy — ha már a pénz rendelkezésre áll — visszamenőleg folyósítsák ezt az összeget. Ez ugyan nem valósult meg, ám három hónapig átvállalták az iskolás gyerekek napközis térítési díját, s értesítettek, hogy július elsejétől valamelyest megemelik a nevelési segélyt. — Mennyiből gazdálkodnak? — A gyeddel, a feleségem táppénzével, a 17 800 forintos családi pótlékkal és a 8 ezer forintos nevelési segéllyel 42 ezer forint jön össze egy nőnapban. Ennyiből élünk tízen — tájékoztat a ház ura, aki a hónap eleji nagy bevásárlásokat végzi. S hogy mi kerül az asztalra? Tekintélyes listát csúsztat elém. 250 liter tej, 45 vaj, 5 margarin, 10 kg liszt, 20 kg cukor, 12 kg hús — olvasom a legfontosabbakat, s azt is megtudom, mindehhez hozzájön egy lefagyasztott disznó, saját termésű gyümölcs, több tucat üveg befőtt és lekvár, 70 üveg málnaszörp. Az automata mosógép 12 kilogramm mosóport „emészt föl” havonta. A fél szobának beillő terasz mára új szerepet kapott: amikor sikerült hozzájutniuk a zongorához, a házigazda kénytelen volt befalazni — beüvegezni. Ide préselték be a hangszert, s azóta mindennap leül mellé a nagylány. Most a Für Elise-t gyakorolja. A muzikalitást Istentől kapott örökségnek tekintik; az öt nagyobb zeneiskolába jár. Csak Ildikót bűvölték el a billentyűk. Ketten hegedülnek, s egy- egy gyerek trombitálni, illetve fuvolázni tanul. Örömmel újságolják: nemcsak a zene megy jól, az iskolában is megállják a helyüket. Ha a fiúk magatartása nem lenne négyes, mindannyian kitűnőek lennének... Felsétálunk az emeletre. A takaros szobákban a játékok mellett könyvek, folyóiratok is helyet kapnak. Anita Jókai- és Mikszáth-kötetekre mutat, ezek a kedvencei. Máté sofőr szeretne lenni, s ebbéli szándékát autógyűjteményével is igazolja. Péter esküszik arra, hogy szobrász lesz, ha megnő. Nemrég érkeztek meg a Balatonról, ahol egy bácsi homokból gyúrt figurákat. A parányi emberkék és állatok világa, az alkotás öröme ott kerítette hatalmába.... A szülőktől tudom meg, hogy a kaposvári nagycsaládosok egyesületének köszönhetően 11 napot teljesen ingyen Zán- kán tölthettek. Ottjártunkkor az „Még egy gyerek?! Ugyan, minek?” — Mi lesz, ha lejár a gyed? — kérdezem Kincses Benjámint. , — Még magam sem tudom. Éppen elég jövedelemkiesést jelent, hogy nem dolgozom. Valószínűleg — hiszen nemigen van választási lehetőségem — igénybe veszem a gyest, s megpróbálok mellé egy négyórás munkahelyet keresni. De előbb írok egy kérvényt, mert úgy tudom, hogy a népjóléti miniszter indokolt esetben engedélyezheti két év után is a gyed folyósítását. Közeledik a vacsoraidő. A gyerekek leterítik a konyhai asztalt, s felrakják az evőeszközöket. A szülőkkel a nappaliban maradva beszélgetünk a mindennapok szépségéről. — A legnagyobb öröm naponta látni rajtuk, hogy nem hiábavaló a velük való törődés. Szerencsére jó tanulók, szófogadók és segítőkészek. Amit tudunk, mindent megadunk nekik, megpróbáljuk a bennük rejlő szunnyadó értékeket felszínre hozni — mondja akadozva az édesanya. — A hit motiválja az életünket — egészíti ki feleségét Kincses Benjamin. — Gyermekeink érkezését áldásként, és nem teherként fogadtuk el. Az Istenbe vetett hit és bizodalom valósága a nevelésükben is érvényesül. Cselekedeteinket a szeretet motiválja. Arra tanítjuk őket, hogy a pénz utáni hajsza helyett az élet tartogatta apróbb örömöket vegyek észre. Minden embert szeretni — ezt valljuk, nemcsak szóban, hanem tetteinkkel is. A házaspár a kapuig kísér bennünket, s búcsúzáskor kezünkbe nyomnak egy-egy nagy fürt szőlőt. — Fogyasszák egészséggel, s ha erre járnak, mindig térjenek be hozzánk — szorítanak kezet velünk. A kocsi felberreg, s még jó pár méter után is ott állnak a kapuban. Távolodó alakjukat látom, s azt, hogy integetnek. Lőrincz Sándor Fotó: Jakab Judit iskolakezdésre készültek valamennyien. — A ruhák általában gyerekről gyerekre öröklődnek; csak ritkán vehetek nekik egy-egy divatosabb darabot — mondja Kincsesné. — Persze, bennük is megvan a szép, az új iránti vágy. De szerencsére belátják, hogy a mi családunkban nem telik mindig mindenre. Ők is áhítoznak a színes tévé, video, a műholdas programok és a BMX-kerékpár után, de sokkal jobban örültek annak, amikor férjem egy hétéves kisbusszal tért haza. — A vonathoz, az autóbuszhoz való kötöttségünkön csak így tudtam változtatni — magyarázza az apa. — 100 ezer forint személyi kölcsönt vettem föl rá, hogy ki tudjam fizetni. Még ha engedtek is az árából, elég nagy terhet jelent a része- letfizetés. De nem tehettem mást, hiszen a feleségemet is gyakran hordanom kell vele az orvoshoz, no meg a gyerekek is szeretnek kirándulni. Ha módunkban áll, később nemcsak a nagyszülőket látogatjuk meg... Amikor arról faggattam Kincseséket, a falu miként fogadta be őket, felderült az arcuk. Most már mindenki látja, mit kell vállalniuk a nyolc gyerekért... Korábban, ha meglátták az állapotos fiatalasszonyt, gyakran súgtak össze a háta mögött:
