Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-11 / 118. szám
1990. szeptember 11., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 Folyóirat-tallózó „Múltunk mind össze van torlódva (s mint szorongó kivándorlókra,) ránk is úgy vár az új világ.” — írta József Attila a Hazám egyik feledhetetlen szonettjében, s bár sokáig legtöbben egy befejezett múlt me- mentójának tekinthettük e sorokat is, ma már ugyanannyira időszerűnek tudjuk, magunkra vonatkoztatjuk, mint tehette ezt a szerző. Múltunk megint rettenetesen össze van torlódva, ne- gyvenegynéhány év többletével is megterhelve József Attila korához képest, s ismét szorongó kivándorlóknak érezhetjük magunkat mind a tízmilliónyian. Csak most nem a Ferenc Jó- zsef-i békeidőkből, nem a Hor- thy-korból, hanem a bolseviz- mus korából vándorlunk ki. Eközben folyamatosan törekszik arra a szellemi élet, hogy ezt az összetorlódott múltat megpróbálja rendbe rakni: minden dolgot megismerni és a maga helyére tenni. Kell ehhez minden dokumentum, minden emlék, minden irodalmi megfor- málású mű is. A Holmi júliusi száma Domokos Mátyás kommentárjával közli Németh Lászlónak egy levelét, amelyet Veres Péterhez írt feltehetően 1945 decemberében, s valószínűleg nem küldött el. A levél az 1943-as szárszói konferenciától megtett utat és a lehetőségeket teszi mérlegre, s kulcsmondata így hangzik: „az én rémlátásaim éppoly tévesek voltak, mint a ti reményeitek”. Mai tudásunkkal természetesen optimistának tűnik ez a kijelentés, az idő sajnos inkább igazolta Szárszó rémlátásait. A levél hangsúlyosan szól a „gyarmati népek” korlátozott lehetőségeiről, a „két pogány közt” létezés kényszereiről, de lát lehetőséget arra, hogy felszólítása meghall- gattatik: „Ne gyermatosítani akarjanak, hanem a szabad Magyarországban helyet kapni”. A 2000 július—augusztusi összevont számában Arthur Koestler 1949-ben írott önéletrajzi esszéje olvasható: A bukottisten. Ebben a kommunista párttal való többéves kapcsolatát, egy „szerelem” és a „kijózanodás” történetét tárja elénk, megszenvedett hitelességgel, de kevés irodalmi erővel. Közismert regényéhez képest (Sötétség délben) inkább csak adataival ad újat a maga korában nyilván sokkal hatásosabb esszé. Az Életünk júliusi száma Si- monffy András készülő tényre- gényéből közöl hosszabb részletet. A Beszélgetések Almásy Pállal most az AVH fogságában töltött bő hat esztendő eseményeit idézik fel beszélgetés, naplófeljegyzés és hivatalos dokumentumok segítségével. Az ÁVH a magyar történelem egyik legsötétebb fejezetét írta, annál döbbenetesebb az a tárgyilagos hang, ami általában jellemző a poklukat megjárt és életben maradt személyek emlékezéseire, köztük Almásy Páléra is. Almásy 1947-ben egyszer már le volt tartóztatva, majd kényszernyugdíjazták. Ellenállási, majd 1945 utáni demokratikus újjászervezési érdemei sem voltak elégségesek, hogy szürke kis állásában békén hagyják, s talán csak vakszerencsének köszönhette, hogy életben maradt: nem illett bele igazán egyik perbe sem. 1955-ben a huszadik évében járó Bertók Lászlónak már sokkal enyhébb volt a sorsa, igaz, ő csupán néhány elégedetlenkedő, s két barátjának megküldött verséért kapott nyolc hónapot, amiből „mindössze” kettőt kellett ténylegesen leülnie. Igaz, az egyetemi tanulmányoknak az elvégzése is ábránddá vált jó időre. A Jelenkor ugyancsak összevont július—augusztusi számában található a költő Priusz c. visszaemlékezése dokumentumok és versek segítségével. Különösen fontosnak tartom ezt az írást azért is, mert az ilyen kis ügyek eddig alig kaptak nyilvánosságot, pedig ezekből volt a legtöbb, ezek érintettek sok százezer embert, ezek tettek tönkre vagy deformáltak életpályákat hosz- szú évekre, nemegyszer halálig. Ahhoz például még börtönbe se kellett kerülni sem 1956 előtt, sem utána jó ideig, hogy valaki politikai okokból alkalmatlanná váljon a felsőfokú tanulmányokra. Szinte mindenkinek az emlékeit, az életpályáját fel kellene mérni ahhoz, hogy igazán hiteles képet alkothassunk ezeknek az évtizedeknek a mindennapjairól, a nagy perek és kivégzések terrorjával kordában tartott népről. Érdekes közlést indít a Kortárs augusztusi száma: Ami a Vidravasból kimaradt. Galgóczi Erzsébetregénye a nyolcvanas évek egyik legnagyobb regénysikere volt, politikailag is bátor lépés, hiszen a Rajk-ügyet megelőző perekig nyúlt vissza. Ami a regényből kimaradt, az az 1956. őszi eseményekkel foglalkozik, a mosonmagyaróvári vérengzéssel és következményeivel. Művészi érvek miatt maradt ki ez a hosszabb részlet, de okai nyilván politikaiak is voltak. Új mű viszont Balázs József elbeszélése a Tiszatáj júliusi számában. E nagyszerű mű az Isten küldöttei címet kapta, s késleltető szerkezetével, fokozódó feszültségével előbb azt tudjuk meg, hogy e „küldöttek” egy hóhérbrigád tagjai, majd azt is, hogy a főnök visszavonul, átadja helyét a helyettesének, majd azt is, hogy ennek oka: a miniszterelnököt és társait kell kivégezniük, végül azt is, hogy ezek az emberek tettük elkövetése után csendes bolondokká váltak. Tisztán érvényesül a történet példázatos jellege. A szerző egyik legszebb műve az Isten küldöttei. Vasy Géza Más, mint ~ Nem halmozták el őket az iskola állásajánlatokkal Idén végzett fiatalokkal beszélgettem a Kaposvári Cukorgyárban arról, hogy a munkakezdés milyen változásokat hozott az életükben. Szolnoki Attila, Dániel Gyula és Vatulik József az Ipari Szak- középiskolában szereztek ipari elektrotechnikus képesítést. Kérdésemre a fiúk elmondták, nem érte őket csalódás: jó munkatársakra, barátokra találtak, jó hangulatban zajlik mindennapi munkájuk. Dániel Gyula szerint furcsa volt az iskola után ez a változás, még meg kell szokni. Most még könnyű a munkájuk; — a kampány idején majd három műszakba kell járniuk és jóval több karbantartási feladat vár rájuk a mostaninál. Hogy miért éppen a cukorgyárat választották? — Nem halmoztakel bennünket állásajánlatokkal — válaszolta Szolnoki Attila. — Lehetőségeink közül ez volt talán a legkedvezőbb, máshol ugyanis állandóan műszakba kellett volna járni és itt a fizetés is jobb valamivel. Próbaidőre 8000 forinttal vettek fel minket. Van egy nyomosabb ok is: a cukorgyár igazgatója három végzős technikust keresett és műhelyfőnökünk bennünket ajánlott. így kerültünk a cukorgyárba. Libái Zoltáné s Buzsáki László a kaposvári 503. Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetben végeztek ebben az évben, épületvillamossági szerelő szakon. Augusztusban kezdték meg a munkát, karbantartás a feladatuk, de most, a kampány kezdete előtt nem sok dolguk akad. A munkájukat egyenlőre még ellenőrzik: karbantartócsoportokba kerültek, ahol az idősebb szakemberek segítségével sajátíthatják el a szakma mindennapi gyakorlatát. — Mennyiben lett más az életetek az iskolához képest, most, hogy itt vagytok a gyárban? — Az üzem teljesen más, mint a suli volt, sokkal komolyabban kell venni a dolgokat. Olyan értékeket bíznak ránk, amelyekért felelősséggel tartozunk — mondta Libái Zoltán. — Másrészt nem volt annyire meglepő az átállás, hiszen szerződésünk volt a cukorgyárral, gyakorlatra is ide jártunk két évig. S.N. Apró kezek nyomán GYERMEKEK ALKOTÁSAIBÓL NYÍLT KIÁLLÍTÁS Marcali közelében, a csö- mendi erdészházban e nyáron két hétre gyermekek vertek tanyát. Somogyi Magyar Ilona amatőr képzőművész vezetésével a marcali kulturális központ munkatársai—Hovanecz- né Molnár Krisztina, Csernalo- vics Lászlóné és Bőszné Kiss Katalin — vállalták a diákok képzését. A csöndes erdei környezet ideális helyszínnek bizonyult, hogy a képzőművészet iránt fogékony gyermekek fantáziája, munkakedve játékos formában teljesedjen ki. A kéthetes táborban született „alkotások” — amelyekből — suta bája, hamvas szépsége talán mindennél jobban bizonyítja készítőinek fogékonyságát, gazdag fantáziáját. Az apró tárgyak megtekintésekor egy- egy színes gyöngyfüzér, érdekesen hajtogatott papír, ákom- bákom gyermekrajz vagy díszített agyaglapocska, linómetszet elsősorban nem is a művészi teljesítmény nagyságát, mint inkább a fantázia nyomába eredő küzdelmet illusztrálja. A tábor vezetői — azon túl, hogy a különböző technikákat alapfokon megismertették a gyermekekkel, egy letűnt történelmi korszak krónikásaivá is avatták őket. így elevenedett meg Mátyás király hajdani vára, a reneszánsz ember ruházata, harci viselete papírmaketteken, tárgyakon. A kiállításnak sok látogatója van. Főleg gyermekek. Olyanok is, akik remélik, hogy a csömen- di tábor jövőre is otthont, testi és szellemi pihenést nyújt számukra. Várnai Ágnes Fotó: Kovács Tibor KÖNYVÁRULKODÓ Életerős, üde, fiatal férfiak. Ott ácso- rognak a sátálóutcán, az áruházaknál, s Kaposvár több más, forgalmas pontján. Unatkoznak, beszélgetnek naphosszat, s ha vásárló jön, közelebb állnak portékájukhoz, nehogy a tisztelt kuncsaft kísértésbe essen. Könyvárusok, akik segítőkész ismerős híján még vécére sem mehetnek el. Nemrég leszerelt ismerősöm, — jelenleg maga is árus — meséli: — Katonaság után visszamentem dolgozni, 5700-ért. Kerek három hónapig csináltam, aztán inkább eljöttem. Úgy gondoltam, szegénynek lenni kevesebb munkával is lehet. Hát most itt vagyok. A pénz? Meg fogsz lepődni! A könyv- és sorsjegyárusok keresete a 4—500-tól a 3—4000 forintig mozog. Naponta. Persze, ha nem vagy ügyes, és nincsenek megfelelő kapcsolataid, előfordulhat, hogy egy vasat sem keresel. Idős, falusi bácsika áll meg a standnál. Tanácstalanul kapkodja fejét: horror, pornó, krimi, azt sem tudja hova nézzen zavarában. Barátom elnézően mosolyog és halkan megjegyzi: — No, ez sem vesz semmit. Zsolnay-kút. Amikor megtudják, róluk készül cikk, többen is körém gyűlnek. — Nehogy azt higgye, hogy bármelyikünk is önszántából akart könyvárus lenni. Egyszerűen nem volt már ránk szükség a régi helyünkön, hát inkább ezt választottuk mint a munkanélküliséget. Sokan vannak fiatalok is, főleg a gimnáziumban érettségizettek és a leszerelők között, akik már egyenesen idejönnek, tudva, hogy más lehetőségük úgysem lesz. Amikor az őrült nagy pénzeket említem, a napi 3—4 ezreket, amikről az előbb, s már azt megelőzően másoktól is hallottam, élénken tiltakoznak. — Egy könyv árának — attól függően, hogy honnan kapjuk—a 12—18 százaléka a mi hasznunk. Mennyit kellene akkor eladni, hogy ekkora pénz bejöjjön? Képtelenség, hogy egy árusnak olyan nagy forgalma legyen. Mi igaz tehát, nem tudni! Annál is inkább, mert a konkurencia, az állami könyvesbolt vezetője is a nagy fizetéseket tartja elképzelhetőbbnek. Balogh Istvánná, a József Attila könyvesbolt vezetője elmondta azt is, miért nem tud a bolt versenyezni az utcai árusokkal. — Nálunk hetekbe kerül, míg egy könyv a központból ide ér, ugyanezt az árusok szállítói egy nap alatt lehozzák. Az is probléma, hogy sok kiadó az árujáért készpénzt szeretne, s egy vállalat bizony nem mindig tud mindjárt fizetni. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy mi megvesszük az igényes, jó könyvet is, az pedig nem üzlet. Emellett még a tankönyvekkel is mi foglalkozunk. Én elhiszem, hogy az árusok is panaszkodnak, valóban nem egy nyugdíjas állás. Elhiszem, hogy atöbb- ség kényszerből került ki a szó szoros értelmében is az utcára, de meggyőződésem, hogy két nap alatt megkeresik azt a pénzt, amit mi a dolgozóinknak egy hónapra tudunk fizetni. Nagy László
