Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-01 / 84. szám
1990. augusztus 1., szerda SOMOGYI HÍRLAP 3 Az Országos Érdekegyeztető Tanács Tárgyalási minimum: a minimálbér (Folytatás az 1. oldalról) Napjaink kérdéséhez persze hozzá tartozik az is, hogy kik, milyen szervezetek tartoznak az általános és összefoglaló fogalomba: szakszervezetek. Mert ahogy mindennapi politikai életünkben érvényesül a demokratikus pluralizmus, úgy kell tudomásul venni, hogy egyre több szervezet alakul érdek- védelmi céllal, s ha a szakszervezetekről szólunk," akkor az nem az egykori monolitikus és állampárthoz kötődő egyetlen szakszervezetet jelenti, hanem a SZOT jogutódaiként létrejött MSZOSZ mellett a Független Szakszervezetek Ligáját, a munkástanácsokat, a különböző szakszervezeti tömörüléseket, a Szolidaritás Szakszervezeti Szövetséget, s az egyre több új érdekvédelmi formációt. Jog és érdekvédelem Ki fog kivel tárgyalni? Az új Országos Érdekegyeztető Tanáccsal kapcsolatban ez a legfontosabb és a leglényegesebb kérdés. A mostani tanácskozáson tehát, nem csupán az egy millió embernél többet érintő minimálbérrőífolyik majd a vita, hanem arról is, hogy milyen jogosítványai lesznek ennek a tanácskozó testületnek, s minden bizonnyal az is szóba kerül, hogy milyen feltételek mellett lesz valóban hatékony és működőképes a testület. Ezek a kérdések nehezen megválaszolhatók, hiszen egy sokszorosan összetett és bonyolult témakörről, sokak által vitatott közelítésekről van szó. Arról például, hogy megszületik-e a közeljövőben a szak- szervezeti, vagy ha jobban tetszik, az érdekvédelmi törvény, amely megszabja törvényes kereteit a munkavállalók garantált jogainak, s az érdekeiket képviselő szervezetek mozgásterének. De közelíthetjük más oldalról is a kérdést. A fejlett nyugati demokráciákban már kialakultak az érdekegyeztetés különböző szintű fórumai. Magyarországon ilyen fórumok még csak ritkán akadnak. Ezért hát, kettős most az Országos Érdekegyeztető Tanács feladata. A korábbarr jelzett alsóbb szintű fórumok hiányában a mostani tanácskozáson kell többek között olyan témákban is dönteni, amelyek valóban nem tartoznak az országos érdekegyeztetés „asztalára”. Dehát milyen fórumokról van szó? Vizsgáljuk meg a különböző „lépcsőfokokat”. Az elsőszámú egyeztető fórum a munkavállaló és a munkaadó „üzemi” szintje. De, amíg nincsenek meg kristálytisztán a tulajdonosok, addig ki veheti magának a bátorságot megjelölni, hogy ki a valóságos munkaadó? Szólhatnánk az ágazati szintű érdekegyeztetésről, amelynek hellyel-közzel megvannak, vagy most vannak alakulóban a munkavállalói, érdekvédelmi szervezetei, ugyanakkor az Ipari Kamara tagozódása még nem olyan mértékű, hogy kialakulna a valóságos és tárgyaló- képes partnerség. Szólhatnánk a Gyáriparosok Országos Szövetsége, és a legmagasabb szintű szakszervezeti fórum tárgyalási és egyezkedési lehetőségeiről. De lám, itt is gondjaink vannak, hiszen ma márkát Gyáriparosok Országos Szövetsége is működik, és vajon ki tudja megmondani, hogy melyik az a legmagasabb szakszervezeti fórum, amelyik képviselheti valamennyi munkavállaló érdekeit e tárgyalásokon? Megegyezés a részletkérdésekben Kérdések és kérdések sorozata, amelyek megválaszolására sürgősen szükség van. Úgy is fogalmazhatnánk, tisztázni kell az erőviszonyokat: ki kivel győzködjön, mit jelent az, hogy alkupozíció, s hogyan lehet úgy dönteni, hogy a harc ne a harc kedvéért, hanem az eredményért legyen. A múlt hét végi szakszervezeti kerékasztal-tárgyalások nagy eredménye volt, hogy az ott jelen levő érdekképviseleti szervezetek konszenzusra jutottak abban, hogy valameny- nyien a munkavállalók érdekeit képviselik és érdekeik védelmében működnek, a természetesen a megállapodáshoz tartozott, ez az ominózus 5700 forintos, minimálbér is. Úgy tűnik, nem lesz sima és egyszerű az Országos Érdekegyeztető Tanács mostani ülése. Részben, mert az eddigieknél is keményebb körülmények között találkoznak a munkavállalók, a munkaadók és a kormány képviselői, másrészt pedig fel kell készülni arra is, hogy míg az alapvető és lényegi dolgokban az érdekvédelmet felvállaló szervezetek megegyeztek, addig részletkérdésekben — és nagyon is jelentős ügyekben — koránt sincs meg az összhang. Ez az OÉT-ta- nácskozás tehát minden bizonnyal nem a könnyű megegyezések, hanem sokkal inkább a nagy viták tanácskozása lesz. Csak reménykedhetünk abban,.hogy e vitákban a józan ész s a megegyezésre törekvés lesz mindegyik tárgyaló fél vezérlőereje. S. Boda András Véget ért a gyékényesi sztrájk (Folytatás az 1. oldalról) Hétfőn a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete vezetőinek rábeszélése után az igazgató hajlandónak mutatkozott személyes tárgyalásokra a gyékényesi üzem dolgozóival. Tegnap délelőtt végre megérkezett Gyékényesre Szokolai Sándor igagató, valamint a vállalati jogász és a beruházási osztályvezető. A tárgyaláson mint levezető elnök vett részt Korompai Péter, a bányászszakszervezet titkára, és ott volt a Független Demokratikus Szakszervezeti Liga két szakértője is. A dolgozókat úgy értesítették, hogy munkásgyűlés lesz. A délelőtt 10 órára meghirdetett összejövetel azonban elmaradt, mert a vállalat vezetői és a szakszervezet képviselői előbb egymással, majd a két helyi szakszervezet vezetőinek bevonásával, zárt ajtók mögött tárgyaltak. A tárgyalások 9 órakor kezdődtek, három órával később még mindig egyetlen napirendi ponton vitatkoztak. Nevezetesen azon, hogy Túri László gyékényesi üzemvezető kinevezését meghosszabbítja-e az igazgató vagy sem. A gyékényesiek kitartottak eredeti álláspontjuk mellett: vagyis csak abban az esetben hajlandók egyezkedni a többi követelésükről, ha Szokolai Sándor igazgató igent mond Túri László kinevezésének meghosszabbítására. A vállalat igazgatója a többi pontot illetően hajlott a kompromisszumra, ám ezt a helyi szakszervezet és a szünetben tájékoztatott dolgozók sem fogadták el. Szokolai Sándor igazgató, akinek tegnap dönteni kellett Dél körül röpgyűlést tartottak. Ezen változatlanul az volt az álláspont, hogy az önállóságukat a volt üzemvezetővel együtt tartják megvalósíthatónak. A tárgyalások tehát folytatódtak, s úgy lászott már, hogy hiába a bányaipari dolgozók szakszervezetének és a liga képviselőinek érvelése, az igazgató nem változtatja meg döntését: vagyis Túri László szerződését nem hosszabbítja meg. Mivel itt a tárgyalások holtpontra jutottak, az igazgató egynapi haladékot kért azzal az indokkal, hogy döntsön, illetve döntését megbeszélje kollégáival. Eredmény nélkül álltak fel tehát az asztaltól a részt vevők. A távozni szándékozó igazgatót felháborodott embergyűrű fogadta, amikor az irodából kilépett. Nem maradt más választása, mintáz, hogy visszamenjen. Ismét tárgyalni kellett — ezúttal négyszemközt — a vállalati jogásszal. A rövid megbeszélés eredményeként azután bejelentették: Túri Lászlót visszaveszik és a szükséges formaságok elintézése után ismét ő lesz a gyékényesi üzem vezetője. Taps csattant, könnyek hullottak és köszönömök fogadták a régóta várt, s nagy nehézségek árán kicsikart igazgatói döntést. Korompai Péter, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének titkára őszinte örömmel gratulált a dolgozóknak és a két szakszervezet helyi vezetőinek, hogy egységes fellépésüknek és kitartásuknak köszönhetően elérték a céljukat. A vállalati tanács egyébként augusztus 16-ára tűzte ki az üzem önállóságával foglalkozó tárgyalást, amely minden valószínűség szerint kedvező döntéssel végződik majd. A dolgozók 13.30-kor befejezték a sztrájkot és felvették a munkát. ígéretet tettek arra, hogy napokon belül behozzák a lemaradásukat és ma reggeltől- már ismét várják a szállítókat. Igazi örömünnep volt tehát tagnap Gyékényesen. A bizalom, a saját sorsukat irányítani akaró emberek győzelme volt ez. Talán egy új korszak kezdete is, amely a gyékényesi kavicsbánya önállóságával teljesedik ki. Nagy Zsóka Fotó: Király J. Béla Mint hírül adtuk, hétfőn véradónapot szerveztek a gyékényesi kavicsbánya sztrájkoló dolgozói. Tegnap megtudtuk: a bányászok és az ókét támogató gyékényesiek másfél óra alatt közel 20 liter vért adtak. Egy Somogy megyei vizsgálat tapasztalatai Rendszerváltás és a helyi társadalom I. Vélemények a tanácsrendszerről A tanácsrendszerről alkotott vélemények egymástól lényegesen eltérőek voltak ugyan, de több ponton találkoztak. Szép elvek, de gyakorlatban a centralizmus, a központ meghatározó szerepe volt a jellemző. Bár 1985 körűitől bizonyos változtatási szándékokat lehetett tapasztalni, azonban ezek is csupán elképzelések maradtak. (Majd mindenki szólt az utóbbi fél-egy esztendő fölmorzsolódást hozó, az apparátusban igen nagy bizonytalanságot okozó eseményeiről is.) A megye újraelosztó szerepe sok szubjektív döntésben öltött testet (voltak, akiket preferáltak, voltak akiket elnyomtak). Legnagyobb „bűnük”, hogy jobban kötődtek saját hierarchiájukhoz, mint a településekhez, amelyeket pedig képviselniük kellett volna. Az utóbbi egy-két esztendő reformtörekvései (bármily jószándékúak is voltak) nem igazán éreztették hatásukat, kivéve talán a területfelelősökkel való jó kapcsolatokat — mondták többen is. Beszélgetőpartnereim között olyanok is voltak, akik azon községek vezetőiként szóltak, amelyek vagy társközségek, vagy nemrégiben váltak önállóvá. Itt mindenütt kiemelték az elmúlt 40 esztendő településsorvasztó politikáját, a kényszerkörzetesítések máig (jövőig) tartó tragikusan káros következményeit, a szétbomlasztott faluközösségeket, a lakosság elköltözését, az iskolakörzetesítések anomáliáit, a nemzetiségi sérelmeket, a pártbeavatkozás gyakorlatának visz- szásságait s azt, hogy n\ilyen igazságtalanságok érték egyéb területen is (beruházások, fejlesztések) a társközséget a központ (beleértve ebbe a központi községet) részéről. A lakossággal, a településen (is) működő szolgáltató, gazdálkodó szervezetekkel való kapcsolatokat eltérően értékelték, hangsúlyozva ennek igenigen szubjektív oldalait. Az elöljáróságok megalakulása ugyan fölcsillantott némi reményt, de igazi változásokat csak az önállóvá válás jelentett. (Egyikük megfogalmazása szerint az elöljáró csak „óvodai jogosítványokat kapott.) A székhelyközségekkel való kapcsolat volt, ahol igen rossz volt: „a tanács nem akart lemondani a községek feletti uralomról”, másutt „jó gazdaként” dicsérték a közös tanács munkáját. Az önállóvá vált községek „fellélegeztek”—így fogalmaztak többen is. Kezd megváltozni a lakcfeság passzivitása (bár ezzel ellentétes véleményeket is hallottam, főként mai jelenlegi közállapotainkat, a rendszer- váltáshoz való hozzáállást illeti). A falugyűléseken már „előrevivő” kritikával élnek; látszik, hogy segíteni akarnak—hallottam az egyik vezetőtől. „A remény, ami éltet bennünket, hogy talán majd jobb, könnyebb lesz a jövendő önkormányzatoknak, mint nekünk volt”—hallatszott ki szavaikból. Bizakodjunk! Kíváncsiak voltunk arra, vajon a rendszerváltás (hatalom- váltás...?) vitathatatlan ténye hogyan csapódott le Belső- Somogy kisebbnél kisebb falvaiban, avagy egy viszonylag stabil képet mutató kisvárosában. A kép vegyes, mint ahogy az az alábbiakból is kitűnik, de a vezérfonal azonos: bizonytalankodás, várakozás, kivárás, bizalmatlansáp, szimpátia és antipátia, reménykedés és csalódás, régi bűnök újra föleleve- nítése, nagy káosz („mintha elszabadult volna a pokol” — mondta egyikük). „Sokan belefáradtak mindenbe, de vannak már új emberek is, akik jobban csinálhatják majd nálunk, ha lesz lehetőségük, ha tudják" — vélekedtek néhányan. Valami azért történt. Most az emberek nyíltan meg merik mondani véleményüket (igaz, egyre nagyobb a vádaskodás is), sok-sok egyéni sérelem is jobban előjön, az emberek még nem tudják csinálni a demokráciát, de szavakban már mindig arra hivatkoznak, egyre több az önjelölt mindenhova (a falugyűléseken is parázs hangulat alakult ki — szólt a válaszadó), nyíltabbak lettek a konfliktusok is stb. Szóval úgy tetszik, a rendszerváltás szele kezdi megcsapni a kisfalvakat is, de hogy nem megy könnyen az, hogy magunk csináljunk magunknak új rendszert, az is valószínű („őrült volt, aki azt hitte, hogy április nyolcadikával itt új élet lesz”). Egy dologban megegyeztek a vélemények: a politikában minden történik, a gazdaságban azonban semmi. Márpedig ez mindennek az alapja; az, hogy lehessen a falu emberének gazdálkodni, saját portáját megművelhesse és jobban éljen. * * * A kérdés, amit feltettünk harmadikként, nem keveseket érint: a tanácsok és a helyi pártok közötti kapcsolatok minősítésére voltunk ugyanis kíváncsiak. A probléma összefügg azzal is, hogy egyáltalán hol vannak a politizálás helyi színterei a Magyar Köztársaságban, mennyire veszi (kapja) áldását ennek a falu. A kép itt is egymással homlokegyenesen ellentétes tapasztalatokat mutat, függetlenül attól, hogy esetleg azonos nagyságrendű településekről van szó. A városban a kezdeti „keménykedés” jellemezte a mind- összesen 160—200 fős pártok tevékenységét („össztűz a posztsztáliniszta tanácsra”). A tanácsok majd mindenütt elébe mentek a pártoknak (testületi ülésekre való meghívások pl.). A megjelent párttagok pedig hozzászóltak, észrevételeztek, javasoltak (az utóbbi időben talán valamivel csendesebb hangnemben). Ennek volt egyébként olyan hatása is, hogy a tanács, a vb tagjai is egyre jobban felkészültek, nem akartak alulmaradni. A várossal ellentétben a falvakban a „pártjelenlét” igen nagy esetlegességet mutat. Van, ahol szervezetileg egyetlen párt sincs, talán egy-két ember tartozik valamelyikhez, másutt pedig egy-egy pártszervezet fejt ki csak érdemleges munkát. (Az MDF-et, az FKGP- t és az MSZP-t említették név szerint is.) Többen támadják, „molesztálják” a jelenlegi vezetőket, „mindenbe beleszólnak, de felelősséget nem vállalnak” — hangzott el egyikük szájából. Avagy egy másik vélemény: „a kákán is csomót keresnek”. Ismét más: „a hatalomra került pártok képviselői helyi szinten is úgy viselkednek, hogy tudják, övék a hatalom, mi meg csináljuk, ameddig tudjuk”. Már nem tart soká. Egyébként a falvakban is valamennyi tanácsülésre meghívják őket (már ahol működnek). Az előző pont szerves folytatásaként tettük föl a kérdést: érték-e sérelmek a pártok részéről a legutóbbi egy-fél esztendőben a települések vezetőit? Míg a tanács és a pártok közötti kapcsolatoknál több negatív példát hoztak föl, addig itt (a kezdeti időszak egy-két kisebb jelentőségű eseményen túl) senki nem „panaszkodott”. Valószínű összefügg ez azzal is, hogy kis közösségekről van szó nagyrészt, no meg azzal, hogy az adott falu elismert vezetői voltak többen is beszélgetőpartnereim, köztük olyanok, akik április 8-a után lettek megválasztva. Nálunk már bekövetkezett a rendszerváltás. Bekövetkezett? A parlament eddigi működése egyértelműen pozitív jelzőt sehol nem kapott. A legenyhébb kifejezések, hogy „nem találja a helyét, nem elég stabil, csak vitatkozik, alig hoz érdemleges döntéseket, nem eléggé határozott, nekik is tanulni kellene a demokráciát, de sok az idős ember, itt is érvényesült a kontraszelekció stb. „Égyszó- val: gyenge, de ennél jobb még nem is lehet, mert ezt is tanulni kell” — vélekedett egyikük. A másik csoport erősebben fogalmazott. Az emberek bizalmatlanok, únják, már be sem kapcsolják a tévét, vitáiknak se eleje, se vége, kész cirkusz, amit csinálnak, ha csinálnak egyáltalán valamit. Szófecsér- lés, személyeskedés, a sok korábban sértett ember hangzatos (és zavaros) hozzászólásai, amelyekből az állandó pártoskodás sül ki, mintha még mindig kampány volna.
