Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-18 / 99. szám
1990. augusztus 18., szombat SOMOGYI HÍRLAP —JELENÜNK 9 Benke József A paraszti lét reneszánsza? „Az emberek különválva és magukra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek, egyesülve pedig urai a földnek.” ^ ____• ■■ (Berzsenyi) A múlt heti írásunkban vázoltak — legalábbis számunkra— egyértelművé teszik: az 1948- tól eltelt két évtized a magyar parasztság számára a paraszti lét, az önálló kistermelői egzisztencia megsemmisítésén túl egy — talán a magyar történelemben soha nem tapasztalt — olyan megalázását is jelentette, amelyen — még a külső és belső ellenséget kiszolgáló elnyomók véleménye szerint is — változtatni kellett. így került sorra a mezőgazdaságban az ún. új gazdasági mechanizmus bevezetése, amelynek következtében 1967-től a mezőgazdasági tevékenység megélénkülésének kétségtelen jelei mutatkoztak. Ezt igazolják az adatok: alig évtizeddel korábban a gabona jóval több mint a felét kitevő búzából még mindössze 181 kg jutott egy magyar állampolgárra, egy évtizeddel később (pontosan: 1979/81 átlagában) már 1198 kg gabona jutott, akkor, ámikor pl. Franciaországban 852 kiló. (Az egészséges táplálkozást jelentő zöldség- és gyümölcsfélékből még nagyobb volt eredményünk: 332 kg/fő a 200 kg-os franciával szemben; az egy főre jutó hústermelésben is megelőztük a franciákat, több mint 10%- kal.) Vagyis az ún. életminőség lehetősége nem mezőgazdaságunktól függött az elmúlt egy-két évtizedben: az 1970- es évek második felében mezőgazdaságunk export-import egyenlege pozitív: 625 millió dollár,, s ezzel a nagy külkereskedelmi forgalmat lebonyolító 17 európai ország között a 3. helyen állunk (Hollandia és Dánia mögött), s mindezt úgy, hogy míg nálunk az egész külkereskedelemben 10% körül van az agrárszféra részesedése, nálunk 26% (az összetétele is jó: hús és húskészítmények adják az agrárexport több mint negyedét, a zöldség- és gyümölcsfélék több mint hatodát, míg a gabona és gabonakészítmények alig 13%-ot). A mezőgazdasági tevékenységre kedvezőtlen gazdaság- politika ellenére az agrárexport az 1980-as évek második felében tovább nőtt, meghaladta a 83 milliárd Ft-ot (az agrárkülkereskedelem egyenlege pozitív: elérte az évi 1 milliárd dollárt.) Mindezt úgy, hogy a mezőgazdaságnak csaknem kétszer olyan arányú aktív kereső lakosságot kellett eltartania, mint a franciáknak (ott 8, itt csaknem 15%-a dolgozott az aktív népességnek, ami nálunk még akkor is sok, ha tudjuk, hogy rendkívül sok az ún. adminisztratív alkalmazott). A családi farmokra alapozott francia mezőgazdaság (22 hektár) alig alkalmaz bérmunkát (7%!). Vagyis hatékony mezőgazdaság nem létezhet magas színvonalú ipar, kereskedelem és infrastruktúra nélkül: a jelenlegi nagyüzemek helyén (illetve mellett) létrehozandó kisgazdaságok — tulajdonosaik még oly önfeláldozó, önkizsákmányoló munkája mellett — sem lennének képesek a már elért színvonalat tartani. Ezt két adattal szeretném illusztrálni. A keresők 93%-ában családi munkaerőre alapozott francia mezőgazdaságban a középes felsőfokú végzettek aránya 1,8% (nálunk 0,6%; jóllehet már Tisza István kormánya megfogalmazta: a munkást és a parasztot azért kell iskoláztatni, hogy egyre több és jobb terméket állítson elő), a gépesítettség mértéke még ennél az aránynál is jobb a francia mezőgazdaság javára (csak egyetlen adat: 100 ha mező- gazdasági területre ott 161 KW traktorerő jut, nálunk48; vagyis nálunk még a jelenlegi nagyüzemi szinten is rendkívül nagy igény van a puszta fizikai munkára). Ezek után nem csodálkozhatunk, ha növénytermelésünk színvonala alig több, mint a francia 75%-a (az állattenyésztése valamivel jobb, kb. 80%). Egy emberöltő alatt a magyar parasztság kétszer gyür- kőzött herkulesi erővel a földnek, s óriási lemondások, erőfeszítések árán kétszer emelte mezőgazdaságunkat a világ élvonalába: lelkesen, az új március idusának megfelelően felszabadultan, 1945-ben, megalázottan és megnyomorí- tottan másfél évtizeddel később. Az előbbi, a demokratikus agrárátalakulás során nemcsak a nagybirtok szétosztásával járó szükségszerű termeléskiesést pótolta, hanem a háború okozta pusztítást is begyógyította (a mostoha időjárású évek ellenére) rövid néhány év alatt; az utóbbi, a szocialista agrárátalakítás paraszti létet megsemmisítő, saját földjén bérmunkássá váló tsz- tag földszeretete végül is legyőzte a számára idegen formától, keretektől való irtózását, és igaz, az előbbinél többszörösen hosszabb idő alatt—egy kifejezetten paraszt- és mezőgazdaság-ellenes politika ellenére — nemcsak talpra állt, hanem ismét Európa élvonalába emelte a magyar mezőgazdaságot. Vajon 45 év alatt harmadszor is lehet — és főleg: szabad — újrakezdeni? Vajon 1990-ben az 1947-es állapotokhoz való visszatérés kisgazdapárti (ma már: kormány-) programja nem jelent-e újabb törést? Képzeljük el azokat a kiegyezés évében született cselédembereket, mezőgazdasági munkásokat, akik csaknem hét évtizedig másoknak dolgoztak, s végre a 600/1945-ös rendelet gazdává tett, mit érezhették, amikor alig 4—5 év múlva kénytelenek voltak belépni a tszcs-be? Vagy azt az éppen nagykorúvá vált 18 éves jutta- tottat, 1945-ös újgazdát, akit 1949 és 1952 között bekény- szerítettek, 1953-ban kiléphetett, majd 1955/56 telén újra kénytelen volt „aláírni”, 1957 tavaszán ismét egyéni gazdaként vethetett, s két év múlva, 1959/60 telén újra belépett az 1945-ben kapott (és 1947-ben telekkönyvezett) 5 holdjával, (aki azóta növénytermesztési gyalogmunkásból az 1970-es évek elején traktoros lett) — közben 1867-ben született újgazda nagyapjától megörökölte 5 hold juttatott földjét. Apjától egyébként nem örökölhetett, mert miután végigküzdötte az I. világháború utolsó és a II. világháború első éveit, 1942/43 telén ottmaradt a messzi távoli hómezőn, a Donnál, akitől nem földet, legföljebb átkos nevet örökölt (mint azt az ún. első szabad parlament egyik ún. szabad és demokrata képviselője 1989 végén az Atlantis Program kiadónál megjelent tudományos művében írja: az ilyen egyedekből álló magyarság talán nem „fasiszta nép”, legfeljebb—mint egyik nagyon tehetséges szektatársa állítja a szarból jövő szemetekről, a magyarokról — „reakciós nép”, bár, ismeri el a demokrata, ez túl enyhe minősítés az „ilyenekről": a Donnál időzők- ről, a málenkij roboton gazdagodókról, a Recsken üdülőkről vagy éppen a tszcs-kben la- zsálókról). Nos, ez a már tsz- nyugdíjas magyar mit kezdene a rászakadó 10 hold tulajdonával a következő években, évtizedekben? Márpedig, hogy 63 év körül lenne az eddigi kapun belüli munkanélküliekből verbuválódó tényleges munkanélküliek és a földhöz visszatérő, azt egyéni művelésbe fogók átlagos életkora, nincs kétségünk. A kunfajta magyar legénykorában két puszta kezével megművelt volna ekkora területet, talán még most is elbírna vele, de mi lesz 5 vagy 10 év után? S különösen akkor, ha tudjuk, hogy már két évtizeddel ezelőtt, amikor még nem gyűrűzött be — mint tudós közgazdász szocialista akadémikusaink állították — hozzánk az ún. olajárrobbanás, már akkor is háromszor annyi búzát és négyszer annyi sertéshúst kellett adnia tsz-tagként a hajtóanyag tonnájáért, mint pl. a francia kisparasztnak, és most ez az utóbbi (országának vezetőivel együtt) azért aggódik, hogy sikerül-e — óriási állami támogatás mellett — gazdasága versenyképességét fenntartani, amihez mint elemi feltétel az kell, hogy a jelenlegi 20 egynéhány hektáros üzemnagyságot legalább 100 hektárra kell emelni (s a mezőgazdaságban dolgozók számát legkevesebb felére csökkenteni) az ezredfordulóra. Miközben nálunk egyre csökken a mezőgazdaság ún. állami támogatása (NB: az ötvenes években is támogatásról beszéltek, amikor a mezőgazdaságba eszközölt beruházások 14 milliárdot tettek ki és amikor csak a—világpiaci árnál lényegesen alacsonyabb—szabadpiaci és beszolgáltatási árkülönbözet révén 96 milliárdos veszteség érte a mezőgazdaságot), nyílik az agrárolló (pontosabban már nem is nyílik: egyik szára Záhonynál vagy talán Vereckénél van, a másik Dévénynél), nő a tőke és eszköz nélküli földművelők száma (25—35%-os kamatlábak mellett az induló gazdaság képes- e megteremteni), nő az átlagos életkor, valamint a „farmok” száma, csökken az üzemnagyság (hiszen a milliónyi háztáji és kisegítő gazdaság csak viszonylag jól működő nagyüzemek mellett életképes). Ha ez mint perspektíva így folytatódik: nőhet-e a termelés, csökkenhetnek-e az önköltségi mutatók, javulhat-e a belső ellátás, növekszik-e az export? Márpedig ha boszorkányok vannak is, csodák nincsenek! Ezek után nézzük az 1947- es birtokállapotokhoz való visz- szatérést igenlő programot (ismerve az ún. magyar sajtó objektivitását, a Kis Újság híradásait használjuk). Egy héttel az Antall-kormány megalakulása után a kisgazdapárt vezetői a Viharsarokban, Orosházán beszéltek először államférfiként (és nem pártvezérként, még kevésbé szavazatnyerő képviselőjelöltként) erről a mindenkit foglalkoztató kérdésről. Nagy Ferenc József pártelnök és földművelésügyi miniszter így: „A téeszeket azonnal fel kell oszlatni? Nem. Hol találnánk annyi vállalkozót, aki azonnal művelésbe fogná a szántót? Anarchia lenne. A földet mindenkinek ki kell adni, aki kívánja, de erőltetni nem szabad. Veszélybe kerülne a belső ellátás, az export. Nekem is vannak egyéni sérelmeim, de ezeket most mindenkinek el kell felednie. Türelemre van szükség. Minél kisebb sérelmeket okozzunk, s minél nagyobb igazságot szolgáltassunk, ez a célunk. Működjenek a termelőszövetkezetek, de levetkezve a sztálini struktúrát, igazi szövetkezetekké átalakulva, igazi tulajdonosokkal. Esélyegyenlő pénzügyi, gazdasági feltételek közepette.” Az előbbiekben vázolt, történetileg létező összes probléma megfogalmazódott e szavakban. A magyar parasztságtól nem volt idegen a szövetkezés; számtalan formája volt ennek. De az elviekben lenini, gyakorlatban sztálini struktúra idegen volt és (talán) még ma is az. Ezek a szövetkezetek nem egyszerűen alacsonyabb rendű tulajdonnal bírtak, nem egyszerűen esélyegyenlőtlenek voltak, hanem a preobra- zsenszkiji — sztálini elveknek és politikának megfelelően a szocialista eredeti felhalmozásnak a mezőgazdaság volt az alapja, az iparosításnak a parasztság a munkaerőforrása. E dupla szorításból egyetlen ún. szocialista országban sem volt képes kitörni, levéve a magyart, (s ennek nem a Kádár-rendszer liberalizmusa az oka, hanem az, hogy a népi elégedetlenség nyomán a magyar kommunista vezetés előbb ismerte fel, hogy az ideológiatermelőtársadalom helyébe anyagi javakat termelő társadalom kerüljön.) A fenti elnöki — miniszteri intelmekben — prospektive mindez benne van. Hogy a majd elfogadandó törvény a paraszti lét reneszánszát, újjászületésének lehetőségét jelenti-e, azt a rendelet életbelépése utáni gyakorlat fogja eldönteni. KERÉK IMRE Brueghel: Ikarusz Zúdul a hő a kéklő magasságból. Ekéjét mélyre nyomva egy paraszt lép lova mögött. Kicsit távolabb botjára támaszkodva áll a pásztor, felleget bámul? szálló madarat? ügyet se vet a kósza birkanyájra. — Ki-ki végzi dolgát a nap alatt. A zuhanó testet senki se látja^ s a habban sistergő számytollakat, a segélykiáltást nem hallja senki... Közel egy vitorláshajó halad, részvéttelen közönnyel ring a messzi cél felé... Mint évezredeken át gördül a Nagy Univerzum tovább. BERTÓK LÁSZLÓ Egy kődarab alatt az ég Többet mint amit lehetett talán ez lett volna a szép a látványos merényletek a letagadott vereség egy kődarab alatt az ég a folyton táguló lehet s a megvalósult buborék a fölfogható képzetet hogy itt állok és így teszek és hogy a mindenség a tét s a visszatérő üzletek a fal tövében a misék s hogy imádkozni illenék de csak mentséget keresek. SZIRMAY ENDRE Megkövesedett lábnyom Emlékeink — a foltos, tört kövek, vágyaink — a búgó, álmos patakok, reményünk — az ülepedő hínár, gondunk erdeiben szél katatol. Hidegek már a szikladarabok, a tuskók tövén fekete moha, suhogva szálló időket idéz a múlt megkövesedett lábnyoma. Látszik-e még? Lehetnél jó is, rossz is, de ki a rossz és ki a jó? — az indulatok vadvizéről visszajön veled a hajó? Lehetnél szép is, rút is, de mi a rút és mi a szép? — értékrendünk hegycsúcsairól látszik-e még a messzeség? Voltál ember meg kő is, de a kő most embert nevel; — anyagot, eszményt is legyőzhet az égő vágy, a szerelem. KATONA JUDIT Asztali imádságok Jövel hazám, légy vendégem s álld meg, amit adtál nékem. Ámen. * S miért enni s inni adott, azért neve legyen áldott! Ámen. PAP GÁBOR Élted a világban Nincs olyan ürruhád, amely visszaverné a fények kopogását. taszítaná a hízelkedő esőcseppeket. Bőröd felissza a színeket, hangokat. Nem lehet borostyán-kockáha-öntött életed, nem csilloghat lisztharmatos polcon, nem lapíthat bámuló vaskazettába zárva. Ütközöl, engeszt'elödsz, apró világok között halad ösvényed. Búg benned a bioáram, apró kisülések villognak: irányjelzők a sávváltáshoz. Mágnesként tapad vonzódásod életed másik feléhez, a fonákodat érintő emberekhez, a vasmagú történésekhez. Előfordul, hogy a centripetális erők messze röpítenek... Akár a felpattant labda utadra visszatérsz... Utoljára arra gondolsz, hogy leheletnyi lesz sóhajod.
